PROTESTÁNS LELKÉSZI KRÉDÓ: A HAZA TEGNAP, MA, HOLNAP UGYANAZ

 

           PROTESTÁNS LELKÉSZI KRÉDÓ: 

     A HAZA TEGNAP, MA, HOLNAP UGYANAZ 

A haza mindig több, mint az ország. Az ország lehet mostohaanya (erről tudnának "határon túli" rokonaink regélni!), a haza viszont mindig édesanya. A haza mindig testvér, soha nem mostohatestvér, mint olykor az ország. A haza mindig befogad, az ország kitilthat, „hontalanná” tehet. Soha nem az ország ment a bujdosókkal és a száműzöttekkel, hanem a haza. Amikor Rodostóban Rákócziékkal vagy éppen Torinóban Kossuthtal, s annyi-annyi 45-ssel, meg korábbival, Wass Albertünkkel, meg 56-osokkal nem az ország ment messze földre, hanem a haza: a szülőház, az otthon emléke, a szavak és énekek, meg a búbos kemencék és kandallók melege, a szerelmek csak magyarul édes vallomásai, az imák anyanyelvi csodaélményei, énekeink és vicceink, humorunk és bölcsességünk... Vagy amikor a látható egyház lehetett bármilyen, Habsburgosan uralkodó és kegyetlenül protestánsüldöző, gyászévtizedeket és gályarabságot ránk rontó, más korban békepapos, rafináltan hatalombarát, pénzért lélekkufár, üldözött vagy éppen üldöző, ideológiai és néplélek befolyásoló tényező félreértett küldetésének, hamis önértelmezésének felsőházi, vagy parlamenti félresiklásaiban. Márpedig a láthatatlan, a lelki egyház, „fehérhajú drága lelki édesanyánk” mindig Bárány-tiszta, áldozatvállaló volt és maradt hű és egyeneslelkű papjaival. Lent élt és szolgált a porban, a mélyben, ahol a költővel ellentétben igenis lehetett énekelni, sőt szembe énekelni zsoltárokat, lelki énekeket az elmúlással, hitvány hatalmakkal és kerti törpékkel, szemétdombon kakaskodó szürke árnyék figurákkal. Az igazi egyház és haza kicsinyeit, gyermekeit, híveit, honpolgárait pelikánként saját testével is kész volt táplálni, ha arra szükség volt/van. Miként anyaországi és „határon túli”, a történelmi haza területén kitartó, helytálló egyházaink címereiben és zászlóiban látjuk. És igaz ez is: lehet az országunk gazdaságilag sikeres, sok idegen befektető számító „jóvoltából”, de a haza képzett, iskolázott robotosai saját jó sorsának a megalkotói. A GDP növekedés is lelki és jellembeli ügy ugyanis. És jó hírünknek nem a reklámipar a letéteményese, hanem a becsületes munka. És annyi idegen hatalmi titkos befolyás közben, ami ebben az országban naponta tarolta a lelkeket, csak a haza volt az, ami még odahajolt fiai-lányai megtépett lelkéhez, s itt tartotta/tartja őket.

Boldog csak az lehet e pannón, kárpátos, véráztatta földön, aki megtanulja az alapvető leckét: nem a pénz, nem a hatalom boldogít itt ma sem, hanem az, ha életünkön és történelmünkön keresztül megtartjuk az életben tartó különbségtételt haza és ország között. A haza mindig a miénk, mi pedig idegenben is mindig a hazáé maradunk. Az országot el lehet orozni, elveszíthetjük részeit, kiléphetünk belőle, elegünk lehet az ittlétből.

A HAZÁBÓL SOHA NEM LÉPHETÜNK KI, AHHOZ A LELKÜNKBŐL KELLENE KILÉPNÜNK, S EZ LENNE A HALÁL MAGA. A NEMZETHALÁL. MERT A HAZA MINDENEK FELETT ÉS MINDENEKEN TÚL, MEG INNEN, S MINDEZEK MÉLYÉN REJTŐZIK. MINT A LELKÜNK A TESTI FORMÁNK MÉLYÉN. JÓ LENNE EZT A LECKÉT MINDEN MA ÉLŐ MAGYARNAK MEGTANULNIA – MÉG IDŐBEN! S akkor talán boldogabb lehet NEMZETÜNK, amelyben egyszer talán, végre összeölelkezik, egymásra talál a HAZA és az ORSZÁG… Erről így énekelt Simándy-Bánk bán: Sajgó sebét felejti Bánk, Zokog, de szolgálja népe szent javát...

(Részelt Békefy Lajos nyolc évvel ezelőtti írásából, https://web.facebook.com/lajos.bekefy)