ISTENLÁTÁSOK A DUDARI BÁNYAMÉLYBEN - Bányásznapra

 

Bányásznapra

ISTENLÁTÁSOK A DUDARI BÁNYAMÉLYBEN

 

Kenyeret adó kincs volt a Zirc közeli bakonyi község, Dudar alatt. Szénbánya. Valamikor a református Nádasdy család birtokában volt terület mélyén hatalmas szénvagyon rejtőzött, amit bányász nemzedékek termeltek ki. Bakonynána-Dudar alatt, 180 méter mélyen eocén korból származó két szénpad húzódott. A folyamatos termelés 1946-ban indult meg. A bányászok életét ebben a veszélyes üzemmódban a vízbetörések fenyegették. A termelés közel kétezer helybeli és környékbeli bányásznak biztosította a megélhetést. Az 1980-as évek végéig töretlen termelés fokozatosan visszaesett, majd 2000-ben bezárt Dudar újkori történetének országos hírű ipari üzeme. Ma, a bányásznapon, imádságos tisztelettel gondolok az élőkre és elmentekre, ismerősökre és ismeretlenekre. A föld mélye népére. Meghajtom fejemet az egyik legkeményebb emberi munkát jelentő „járat mélyi” emberek előtt.

Írja: Dr. Békefy Lajos

Teológusként Dudaron

A termelés dandárját végző bányásztelepülésre 1970 késő őszén irányított az isteni kéz. A budapesti Református Teológiai Akadémia 4. évfolyamos hallgatója voltam. Dr. Bakos Lajos dunántúli püspök, aki rendszeres teológiát tanított az Akadémián, számon tartotta dunántúli hallgatóit, köztük engem is. Kedvenc tárgyam volt a „szisztematika”, ezt tudta a püspök-professzor úr. Egy emlékezetes napon Dunántúl kálvinista elöljárója hivatott. „Fiam, szedd össze a holmidat, jövő héttől Dudarra mégy exmisszióba. Meghalt a tiszteletes úr. Az új megválasztásáig te látod el külön kirendelő levéllel az összes szolgálatot az egyházközségben. Vigyázz a szolgálatra, Isten áldjon!”. Így kerültem 1970 reformáció havában az életre szóló gyülekezeti élményekkel megajándékozó kedves bakonyi faluba.

 „Bányászlesen”

A gyülekezet gondnoka, az „ámerikás”, Amerikát járt csupa lélek, jó szó, segítőkész Kovács Gyula „bácsi” volt. Termetes, szál alakjával napi segítője lett szolgálatomnak. Isten angyala volt. Jellegzetes hangsúllyal és mosolyogva szólt: Kedves Tiszteletes Úr! Az első szolgálatok során meglepődve tapasztaltam, hogy szinte csak asszonyok jönnek, bár szép számmal, bibliaórára, templomba. Hol vannak a férfiak? – tettem fel a kérdést bibliás gondnokomnak. – Hát a bánya mélyben, kedves tiszteletes úr! – Akkor menjünk utánuk! – válaszoltam. Kedves szavú gondnokomban elakadt a szó. Pár perc múlva párás tekintettel felém fordult, hatalmas kajaival átölelt, s csak ennyit mondott: Legyen! Ámen. Így indult az a különös „bányászles”, amire életem végéig emlékezni fogok.

Bányamélyi vallomások: Én is református vagyok

Hosszas és sok értetlenkedéssel járó kilincselés kezdődött. Eltökélt szándékom lett, leszállok én is a bánya mélybe, hiszen a gyülekezet tagjainak többsége bányász volt. Meg kell ismernem munkakörülményeiket – ez volt mindenütt az érvem.  A lelkésznek ismernie kell a hívek életét. Bányaigazgatóság, Veszprém megyei állami vezetők, dunántúli püspöki engedély kellett a különös alászálláshoz. Beindult a gépezet. Ilyen még nem volt. Hogy egy lelkész, s legfőképpen egy fiatal teológus ilyen kéréssel álljon elő. De Gyula bácsival imádkoztunk. Aztán a templomos bányászfeleségekkel is. Reménykedtünk. Nem hiába. Csakhamar megjött a „behívó”. Egyeztettem az igazgatóval, a műszakvezető bányásszal, a vezető vájárral. Alászálltam. Nem minden félelem nélkül.  Amit tapasztaltam, az olyan mélyre vésődött az emlékezetembe, hogy még ma is szinte ösztönös, nagy meghajlást vált ki belőlem. A lelkemből különös féltő együttérzést. És tiszteletet. Isten teremtett világában jártam ott lenn is. Gondoskodó, szénalkotó gondviseléséért kezdtem áldani Őt, amint egyre mélyebbre mentünk. Szorongásom eltűnt. Kezdett egyre melegebb lenni. A frontvájaton bányászruhába, gumicsizmába, bányászsisakba öltözve kezdtem érezni a bányászsors sajátosságait. A különös bányaszagot, a fel-felcsapó szénpor ízét. Lassan már csak guggolva, térdelve lehetett haladni. Legalább negyven fok volt a járatban. Olykor ájulás környékezett. Amikor már jó két órát voltam a bányászok között, lesve, csodálva kőkemény küzdelmüket az anyaggal, megszomjaztam. Vízivószünet. Egyikük megkérdezte: - Maga tényleg pap? – Nem egészen. Református lelkésznek készülök, s itt vagyok Dudaron kisegítő szolgálatban. – Hát ez érdekes! – szólt az egyik vezérvájár. – Tudja, tiszteletes úr, az én nagyapám presbiter volt. – Mire kis idő múlva odajött még két vájár, csillések, s mondták, nekik is volt presbiter felmenőjük. Aztán tovább izzadtunk, ők lapátolták a frissen fejtett szenet. Amikor csuromvizesen, kéményseprőkhöz hasonló porfestéssel arcomon, kezemen, és bányász szerencsét kívánva elváltam tőlük, egyikük így fogalmazott: - Hát akkor, a viszontlátásra odafönn!

„Bányászlesből paples - Istenles”

Így történt, hogy a bányászlesnek paples lett a vége. Két hét múlva a férfiak addig gyéren beült templomi padsorai kezdtek megtelni. Tiszta ruhában, élénk tekintettel, kieresztett, zengő zsoltáros hanggal egyre több bányász jelent meg. Nem csak Dudarról. A szomszédos Csetényből is. A különös bánya mélyi misszió nyomán kezdtünk összetartozni a magasban, a földfelszínen, az utcán, a faluban, szomszéd faluban is. Ismerőssé, testvérré formált az áldó Kéz.

Az, hogy mindezt leírtam, azzal függ össze, hogy Piliscsabán, a Magyar Református Presbiteri Szövetség Országos Konferenciáján voltam az elmúlt három napban. Szombati igeszolgálatomban felvillantottam dudari bányaélményemet. Annak az Igének kapcsán, amelyben a hit többgenerációs megéléséről olvasunk. Pál fiatal tanítványának, Timóteusnak írta: Éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, ami megvolt a nagyanyában, Lóiszban, anyjában, Eunikében. Ott, az egykori dudari bánya mélyben a presbiter nagyapa, a református szülők példája, templomossága ébredt fel bányász testvéreimben a különös látogatás során. A bánya bezárt, de az élő hit működik ma is sokak életében az áldott dudari reformátusokban. Istené legyen ezért is a dicsőség!