KIÁLTS ISTENHEZ MINDEN MAGYARÉRT! - ARCKÉPED ÖRÖKKÉVALÓ KERETBEN

 

                        KIÁLTS ISTENHEZ MINDEN MAGYARÉRT!

ARCKÉPED ÖRÖKKÉVALÓ KERETBEN

Nem történt más, csak hagyták meghalni - a passzív eutanáziáról szubjektív olvasatban

 

Rekviem, emléksorok? Hommage à le Dieu? Hódolás, tiszteletadás Istennek - Érted? Panaszló szó Istennek - sokakért?

Nem, senki félre ne értse, nem közvád, nem perlekedés, csak csendes emlékezés az, ami kiszivárgott a lelkemből ezen a napon a lelkiismeret súlyos kérdéseinek belső nyomására. A centrifugális Lélek-erőtérben. Mert minden dolgot az ég alatt és benn mélyen a lelkünkben és minden embert e földi végeken csak a teljesség, az Isten magaslatainak látószögéből lehet helyes arányokban meglátni. Buboréklétünket Isten szentháromságos, trinitárius titokként hatalmas, végtelen burája alá téve. Enélkül az Isten-távlatosság, lét-teljességi látásmód  nélkül biztosan beleveszünk, eltorzulnak dolgaink és vélekedéseink a részlegesség, a csak lentiség szűkösségében.

Napra, órára, percre pontosan két éve történt. S most már le tudom írni. Kellő lelki erővel és szemléleti távlatossággal. 

2020. május 28.

A vidéki kórház orvosa reggel kilenckor felhívott: - Siessenek, alig vannak életjelei. - Igen, családomat összeszedem és rohanunk - válaszoltam. Az elmúlás, a végküzdelem vagy végső elcsendesülés szenvtelenül közölt, tárgyszerű hírére minden összeugrott, görcsbe rándult bennem. A gyomrom, szívem, idegeim a múlandóság tonnányi prése alá kerültek. Uram, irgalmazz! - fohászkodtam, s talán annyit kértem a közlőtől: - 200 kilométer, míg odaérünk, órák telhetnek el, próbálják életben tartani. (Minthogy képes az alkalmazott tudomány akár hetekig, hónapokig mesterséges kómában tartani exitus felé gravitáló egzisztenciákat).

Háromnegyed tízkor ismét felhívott a doktor: - Fogadja együttérzésemet, csendben elaludt.

 

-----------------------------------------------------

Szünetjel - csendpauza - silentium

----------------------------------------------------------

 

Beletapostam a gázba, de így is két és fél óra volt az út. Közben fohászkodtam, próbáltam Istennel rendezni a letaglózó eseményt és hírt. Megtartva Isten szuverén döntésének tiszteletét, a Hommage à le Dieu-t. És az egyre tolakodóbb kérdéseket valamennyire visszaszorítani, hogy helyt tudjak adni szívemben kálvinista létünk, létem alapszólamának, a hálaadásnak. Gazdag, sokakat gazdagító 55 évedért. Csak másodpercekre sikerült. Mert jöttek a kérdések. A diabolikus logika okoskodása. Nem a miértek, hiszen hívő emberként Veled együtt tudtam, eljön a dimenzióváltás szükségszerű pillanata. Kinek korábban, kinek később. Azt is hiszem, a szenvedés, a megalázó formában kiteljesülő testi elfogyatkozás után boldog öröklét ölelésébe mentél át. Amiként erről személyesen hírt is adtál  2020. május 28-ra pontosan 28 nappal. A sokak számára hihetetlen, 20-25 másodpercig tartó reál-transzmateriális jelenés számomra a mobil telefon villanásáig cáfolhatatlan valóság, esti nyugalomra térésem előtt, dolgozószobámban. A fizikai megragadás, mobilfotó készítés elől elröppenő különös fizikai led-jelenésed formájában tudtul adtad: - Boldog vagyok, mint még soha, Svájcnál szebb helyen. S közben led-gömbbé vált arcod, fejed fel-felvillanó fényességgel pulzált, fekete hajad fonatosan keretezte arcod fényvilágát, s fehér pöttyös fekete blúzod, amit ünnepi alkalmakon viseltél, lebegett két oldalán fényválladnak, mintha óriási sebességgel száguldanál, és a szél fodrozná a selyemanyagot. Aztán eltűntél - talán örökre.

De akkor, a halálközelség május 28.-i tesi és lelki közelségében dübörögtek, lelkembe akadtak a kérdések:

Ha nem a világjárvány kellős közepén történik mindez Veled, még élnél?

Ha korábban elkezdődött volna a diagnosztizálás és kezelés, még élnél?

Ha más helyre vitetted volna magad, más kezelést kaptál volna, még élnél?

Ha lett volna több pénzed magadra, mert mindenkire jutott, csak magadra nem, még élnél?

Ha - mennyi ha. És mennyi kérdőjel????????????????............

Ám látva a pandémiában elhunytak riasztóan nagy mértékű növekedését,

ezt már alig volt erőm megfogalmazni:  

Ha nem Magyarországon történik mindez, vajon még élnél?

S ha nem ott lettél volna, ahol, még személyes búcsúban engedhettük volna el egymást, megadva a távozónak a megbékélést, a maradóknak a vigasztalódást - méltóképpen Istenhez, emberlétünkhöz, lelkületünkhöz, hitünkhöz?

Nem, nem kételkedem az orvosi, ápolói emberi tisztességben.

De a szemlélet, jaj!

Amikor megálltam, megálltunk kisebbik lányommal fehér lepellel letakart földi maradványod mellett az üres kórteremben, s fellibbentve a gyolcstakarót, a búcsú mozdulatával megsimogattuk még hűlve is értelmet formázó, szép formájú kezed hosszú ujjait, melyekkel annyi számítást végeztél a kvantumfizikai, a kristályosodási energiát felfedező matematikai kombinációidban, s amelyekkel szeretteidnek hajdanán, meg annyi diákodnak fogtad meg kezét, érettségi, felvételi, nehéz buktatós helyzetek között, s amelyekkel zongorádon annyi akkordot harmonizáltál a játék, a homo ludens égi-földi örömével,  s ezekkel jegyezted ékesen formált betűiddel verseidet Isten-dicséretre és a bakonyi ősrengeteg, meg a teremtett világ csoda-találékony szellemed által szervezett gyönyörű teremtésnapi spirituális alkalmain a Szent-kút körül, és királyi módon terített asztalát csinosítottad fel okos kezeiddel a vendégszeretetnek, s melyeket annyiszor fontál imára hazai és hontalanságig kergető magányodban, emberfarkasok ellen megbocsátásra vonva lelkedet, mert alkotni csak a megbocsátás csendjében és békességben lehetett Neked is bujdosásaidban és alkotó magányodban -------------------------------------------------------------------------

És amikor ott a múlandóság kórtermében kissé nyitott, még az ittlét zárt, elmúló arcára, világára vetett szempillantásban megmerevedett tekinteted egy irányba, felfelé tekintő mozdulatlanságát lezártam, csak egy kérdés hullott ki szánkból, szakadozva, mint a feltörő sírásakkordok:

Hát elmentél. Elmentél? Elmentél vagy elmenesztettek?

És amikor a végperceidet tanúsító jelentés készítésében kérdésemmel megállított doktornőtől megkérdeztem a kikerülhetetlen kérdést: - Passzív eutanázia történt, mondja meg, kérem. S nem várva választ, ezt a hallgatást meg is kapva, csak tétova tekintet küldve felém, napnál világosabbá vált számomra a kimondatlan, kimondhatatlan válasz. Igen, hagytak meghalni. A leben und leben lassen albert schweitzeri gondolatának és hitvallásának fordítottjaként: Élni és élni hagyni helyett halni és halni hagyni.

Jaj, jaj, ez a rettenetes felismerés azóta is fájó, nyílt sebként vérzik a lelkemben. Ez lesz majd velem is? És honfitársaimmal? És családom tagjaival?  Nyílt seb ez a rettentő gondolat mindannyiunk lelkén. Végtisztességet megható vallomásokkal, jelekkel tévő diákjaid lelkében. S mily’ különös fordulata a sorsnak: amikor távollétünkben, de Isten Lelke jelenlétében átmentél a világosság Országába, pontosan akkor érkezett meg az oklevél, Hámori József akadémikus aláírásával rendkívüli tanári teljesítményed elismeréseként. Hiszen már negyedik alkalommal nyert országos diákpályázaton tanítványod. A Tanárnő pedig, a nemzet napszámosa, fiatalok serege tudományszomjának ébresztője és táplálója már csak kihűlt szíve és majd hamvai felett kapta meg a szerény és országos elismerést. A megbecsülés és a méltatás töredékét!

Érted, zenébe és lírába öltözött matekzsenidért, tanári alázatod, alkotó csendességed maradandóságáért kiáltok az égre, s áldom Istent.

Hommage à le Dieu pour toi Tünde, pour Toi!

Et  hommage à le Dieu  pour mes milliers de frères et sœurs en Hongrie!

Hódolat Istennek Érted, Tünde, Érted!

És hódolat Istennek sok ezer magyarhoni testvéremért! 

Igen, sok ezer magyarhoni testvéremért is felkiáltok az égre, akik közül a pandémia nélkül még ma is élhetnének sokan. Legalább egy kisvárosnyi idősebb és fiatal.

Uram, legfőbb ideje, könyörgöm Hozzád, taníts meg méltóképpen élni és  méltóképpen halni ebben az országban mindenkit, aki a nagy utazás előtt áll, s azokat, akik végigkezelik, végig imádkozzák és reménykedve az utolsó pillanatig átszenvedik minden egyes itt élő maradását és elmenetelét. Könyörülj rajtunk, hogy végre igazzá legyen: Élni és éltetni - élni hagyni - ez a dolgunk, mindenkinek!

Tünde Tanárnő, lelkemben, családunk minden tagja lelkében kiolthatatlan emlékgyertyák égnek...

---------------------------------------

Csendpauza

---------------------------------------------

ÖRÖKKÉVALÓ KERETBEN ARCOD

Tudod-e, látod-e onnan - ahogyan mondani szoktad - a 11.-et meghaladó öröklét dimenzióból, hogy milyen csodálatos:  Ő, a Lét és a személyes létezésed csodaalkotója, szívére emelője, átszellemítője  mára is küldött olyan üzeneteket, melyek Rólad is, honfitársainkról és honfitársainknak is szólnak. A hét és a hónap Igéje a herrnhuti Losung 292 év óta megjelenő igetára szerint ez:

Jézus ezt mondta tanítványainak: “Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni” (Ján 12,32-33). Jézus Krisztus Úr mennyen és földön, elmúlás és bűn fölött. Nem a halálé az utolsó szó tehát, vegyük már végre észre és véssük szívünkbe, nem a lehanyatló kézé az utolsó mozdulat e földön, hanem az Ő vonzásáé. Mélységekből magához vonzó örökléte, szeretete a győztes elmúlás és sír fölött. 

A nap Igéje szintúgy elgondolkodtató lehet mindenki számára:

“Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani...Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az Úrban van a reménysége” (Zsolt 146,3.5.).

Heidelbergi Káténk sziklafundamentumú vezérszólama, cantus firmusa pedig a Szentlélek erejével tesz bizonyossá efelől: 

Mind életemben, mind halálomban, azaz mind az élet, mind a halál felől az az egyetlen vigasztalásom, hogy ”nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok...aki úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább szükséges, hogy minden az én boldogságomra szolgáljon (HK 1. kérdés-felelet) 

CLARE HARNER 

NE JÖJJ EL SÍRVA SÍROMIG 

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom...

Gyémánt vagyok fénylő havon

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.

 

Az emlékező és kérdező sorokat sokak nevében és helyett írta:

 Dr. Békefy Lajos Ph. D. magyar ref. lelkipásztor, közíró, Szentlélek-kutató szociáletikus