VALLÁST TETTÉL SZÉP HITVALLÁSSAL AZ IDŐK VIHARÁBAN - Köszönet Szűcs Dánielnek, a Felvidék.ma vezető szerkesztőjének és Ablonczy Bálint újságírónak

 

VALLÁST TETTÉL SZÉP HITVALLÁSSAL AZ IDŐK VIHARÁBAN

Köszönet Szűcs Dánielnek, a Felvidék.ma vezető szerkesztőjének

és Ablonczy Bálint újságírónak

Az utóbbi két hét hazai eseményeinek forgószelei sok mindent felkavartak a legszélesebb közvéleményben, sodorva jót és rosszat, szemetet és kincseket egyaránt. Előbbiből aránytalanul többet. Éppen ezért léleküdítő, elgondolkodtató, és egyházi szóval élve: nagy hálára indító az a szép vallástétel (1Timóteus 6,12), ami egyelőre páratlanul áll a zuhatagszerűen eláradt írások között. Szűcs Dániel, a Felvidék.ma pozsonyi online újság vezető szerkesztője lelkéből lelkedzett az a hitvalló bizonyságtétel, amiről Pál apostol írt Timóteusnak bíztatóan: „harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt” (1Tim 6,12).

Akkor, amikor – Kálvin gyakran használt szavával élve – „vakmerő módon” református szószékről is elhangzik oda nem illően a prédikációban felszólítás arra, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke erről az egyházvezetői tisztségéről is mondjon le, s a lelkészi fogadalomtétel halálig elkötelező erejéről mit sem tudva, véleményformáló/véleménytorzító írástudók könnyelműen lövik ki mérgező nyilaikat reá. A médiában a valós összefüggések tényállásáról legfeljebb az érintettek tudnak az Úristenen kívül, mégis annyian alkotnak negatív véleményt, mintha hazánkban 9 millió igaz bíró élne, s mintha az egyházellenesség vaskos ideológiai korszakában vesztegelnénk még. Ebben a kakofóniában valóságos lélekbalzsam az egyházát szerető, s mindenek között és ellenére azt folttalannak látó és láttató vezető szerkesztő Szentlélek ihlette konfessziós írása. Mintha ösztönösen tudna – vagy ténylegesen tud is – Szűcs Dániel arról a reformáció kora óta egyházvédő distinkcióról, miszerint különbséget teszünk a látható és a láthatatlan egyház között (ecclesia visibile et invisibile). Ezt a finom különbségtételt pontosan abból a meggyőződésből fogalmazták meg hitvalló atyáink, és őrizték papjaink századokon át, hogy minden lelketlen rágalmazástól, ortályos vádtól, igaztalan mocskolástól tisztán megőrizzék a Krisztus teste (szóma tú Christu) élő, szent létezését, valóságát, amiben benne él maga a látható egyház, az összes és a mindenkori. Attól, hogy vannak esendő emberek és szennyfoltot ejtő események az egyházakban, még tiszta marad az, ami transzmateriális, anyagi valóságon túli, nem emberi, nem földi, nem ideig való lényege, azaz a Krisztus teste, a láthatatlan anyaszentegyház. Arról nem is beszélve, hogy Urunk egyszer s mindenkorra kimondta az önvizsgálatot sürgető és minden önérvényesítő, önkényes bíráskodást megállásra intő szót is: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ… Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek…” (János 8,7;9). Megváltónk, Szabadítónk pedig az utolsó szívdobbanásig fenntartotta a megbocsátás királyi kegyelmét, amikor a mellette keresztre feszített gyilkosnak, aki ezt kérte tőle: „Jézus (Szabadító), emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba”, így válaszolt: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lukács 23,42-43). A megbocsátás minden emberi értelmet felülhaladó tágasságához, mennyei horizontjához képest mindaz a verbális bugyborékolás, ami szennyes folyamként elömlött hazánkon, szégyenletes jel arról, hogy mi lakozik az emberi szívekben. Legyen Isten irgalmas magyar ajkú népéhez!

Mindebben az összefüggésben, a rosszban a lehetséges jót kereső soraiért szeretnék köszönetet mondani Ablonczy Bálint újságírónak, református testvérünknek, aki a szavak és indulatok porviharában megállásra és átgondolásra hívó írást tett közzé Hitvallási helyzet van címmel, amit a facebookon olvastam. Ebben így fogalmaz: „Református szóhasználatban így hívják azokat a pillanatokat, amikor az egyház nem hallgathat”. Csatlakozva megállapításhoz, szeretnék néhány mondatot írni arról, s némi különbségtételt felvezetni, hogy hitvallás-történeti szempontból miről is van szó. Lukas Vischer svájci református lelkész 1982-ben jelentette meg nagyszerű könyvét „Református bizonyságtétel ma – református hagyományú újabb hitvallási szövegek gyűjteménye”, melyben a világ minden részéről mutat be olyan református hitvallási iratokat, amelyek az 1960-as évektől fogva keletkeztek, s lettek a kisebb-nagyobb református felekezetek aktuális, elfogadott, közhasználatban lévő konfesszióivá. Vischer lelkész-professzor úr a berni egyetem teológiai fakultásán készítette el nagyszerű válogatását, és 1982 óta a Református Világszövetség teológiai szakosztályának vezetőjeként tudatosította a világ reformátusságában és más felekezetek előtt is, hogy vannak helyzetek, amikor egy adott egyháznak nem szabad hallgatnia. Megkülönböztet casus confessionist, hitvallási okot és status confessionist, hitvallásalkotó helyzetet. Ablonczy Bálint értékes sorait a hitvallási helyzetről ide lehet sorolni. A status confessionisnak erősebb indokai vannak, például ritka történelmi helyzet, amikor Isten Igéjének, az egyház krisztusi lényegének az érvényességét kell őrizni és a nyilvánosságnak ilyen hitvalló egyetértéssel kell tudomására adni azt, miért, miben és mi célból van az egyház jelen a világban, egy adott történelmi—társadalmi téridő koordinátában. Az ilyen kivételesen nagy vagy nehéz történelmi pillanatok nem minden generáció életében adódnak, ellentétben a casus confessionis-szal, ami lehet egyéni és közösségi is. A status confessionis közösségi vagy közegyházi alkotás. Egyik legerősebb kifejeződése volt a 20. században a hitleri német keresztyénség tévútjával szemben a Hitvalló Egyházban megfogalmazott Bármeni Hitvalló Nyilatkozat vagy a II. Világháború egyházi-teológiai, lelki tanulságait summázó Stuttgarti Bűnvalló Nyilatkozat. S hogy magyar példát is bátorkodjak ide hozni: az a nagy szabadítás, exodus, amire a történelem Ura kiváltképpen példázatosan a partiumi és erdélyi reformátusságot és keresztyénséget a temesvári egyházi ellenállásra indította Tőkés László éhség bojkottjával és kiállásával az állami és az egyházi diktatúra ellen, az bizony teljes okot adott a status confessionisra, hitvalló helyzetre. Máig érthetetlen, hogy az ottani, illetve a magyarhoni egyházak, teológiai tudományosság miért nem érezte át a hitvallás alkotási minősített idő sürgősségét. 30 évnyi elmélyült bibliatanulmányos, hitvallásalkotás történeti kutatás, s a szabadítás történetek elemzése segítségével Isten Szentlelke arra indított, hogy 2019-re elkészítsem szerény munkámat. Ennek címe: „Szolid Temesvári Hitvalló Nyilatkozat”. Alcíme: „Isten páratlan szabadításának magasztalására és emlékezetére hitvallói nyilatkozat tervezet és történelmi teológiai esszé”. (Kiadta a Barankovics István Alapítvány, a temesvári forradalmi ellenállás 30. évfordulója tiszteletére, Budapest, 2019. Dr. Békefy Lajos – A 39 oldalas történelem-teológiai esszé olvasható az ekönyvek világarchívumában ezen a linken: https://issuu.com/theodigestbl22/docs/szolid_temesvari_hitvallas).

Ezekkel a gondolatokkal köszönöm meg Ablonczy Bálintnak a napjaink porviharaiban tiszta lélegzetvételt kínáló sorait.

Szűcs Dániel vezető szerkesztő úrnak, református hitvallástévő Testvéremnek pedig szép vallástételét köszönöm, hálát adva a minden kegyelem Istenének azért, hogy vannak református egyházunkat szívük értékképző belső templomaként, lelki épületként magukban hordozó, s erről élő szóval valló egyháztagjaink. Isten őrizze meg őt református hitében, hogy megharcolhassa a hit nemes harcát (1Tim 6,12).

Testvéri megbecsüléssel, áldás-békességgel,

Dr. Békefy Lajos Ph.D.

református lelkipásztor

közíró, publicista,

kutató teológus

az Úr 57 éve elhívott szolgája

    

Szeretem a református egyházamat!

Írta:

 Szűcs Dániel

 -

2024.02.18.

Megosztás a Facebook-on

 https://felvidek.ma/2024/02/szeretem-a-reformatus-egyhazamat/ 

·    

     

(Illusztráció: pixabay.com)

Most, amikor békés tüntetők püspököt akasztanának, amikor talán csak egy ki nem mondott gondolatnyira vagyunk attól, hogy „vastagnyakúakat a lámpavasra!” zúgjon a pesti utcán, amikor egy egykor közmegbecsülésnek örvendő közéleti szereplő s egyben református egyházfi a közösségi média kloákájának számító Facebook-ba önti ki évtizedek szolgálatban, a Megváltó kegyelmében megélt hitét – akkor mi mást is mondhatnék: szeretem ezt az egyházat, minél inkább feszítik fel a fára – annál inkább.

„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (Zsolt. 23:4)

Imádkozom érte és a többi testvéri keresztény felekezetért is, melyek – mert ez Krisztus egyetemes egyházának sorsa immáron több mint kétezer éve – hullámvölgyön kelnek át. 

Ma azzal a református lelkipásztorral vállvetve teszek bizonyságot, akinek a lelki otthon legnehezebb időkön is átsegítő melegét köszönhetem – vagyis mindent, amit leírni nem lehet, csak hálával őrizni egy életen át. Az őáltala e nehéz időkre válaszul elmondott szavait a sajátjaimhoz kötve vallom:

Azért szeretem a református egyházat, mert mindent itt kaptam. Mindent, ami Élet. Itt kaptam Igét, itt kaptam megtérésre hívást,

itt konfirmáltam kéz a kézben hitvesemmel s akkor már alig egy hónapra a világra jövetele előtt első fiunkkal, akinek a neve is azt jelenti: Isten ajándéka. Isten ajándéka volt nemcsak az élete, de a gyülekezetbe – egy igazi baráti-családi közösségbe fogadása a keresztsége által, a református egyház közvetítésével, Isten kegyelméből.

Ide tartozom.

Itt vannak körülöttem azok az emberek, akik hitbeli és emberi példáim, itt ül előttem a padban az, aki pusztán földi szemmel nézve mindent elveszített, ami az életben valódi, megismételhetetlen érték – és mégis ő az, aki életet ment, mert elkallódó lelkeket ment – közük az enyémet is. 

Itt nőnek fel a gyermekeim, itt mondta ma  csillogó szemmel a nagyobbik az istentisztelet után a maga legőszintébb gyermeki szavaival: „apa, ma nagyon jó napom van”. Itt, a református egyház kicsiny templomában.

Az odakint tomboló, a vérszagtól bomlott tömeg nem szeretné, hogy jó napunk legyen, sőt akár csak egyetlen további pillanatunk is legyen református egyházunkban.

Áldozatokat szeretne, a porba hullajtott fejek után melléjük egy gerincében megroppantott, belső ellentétek által szétfeszített református egyházat. És ha ez megvan, vagy sokkal inkább velünk együtt: a többi egyházat ugyanígy.

A református egyház azért református, mert képesnek kell lennie mindig a megújulásra – semper reformanda. Az elmúlt több mint ötszáz év is erre kötelez. Meg arra – valamennyi keresztény felekezetű testvérünkkel együtt –, hogy nagyon szorosan zárjuk össze sorainkat. Akkor, amikor a világ legkegyetlenebbül üldözött vallása a kereszténység, semmit sem engedhetünk meg magunknak kevésbé, mint a belharcot, a dacos, felhúzott orral távozást és a felekezetek közötti vitát. Ez a kegyelmi ügy éppúgy fáj mindnyájunknak, ahogy például a bűnben élők együttélésére „adható” áldás is.

A nagyböjti csend legszentebb mélyéből tör fel a kiáltás: soha, soha nem volt nagyobb szükség az ökumenikus láncra, mint most, ezekben az időkben. 

Szűcs Dániel/Felvidék.ma