KÁLVIN GENFJE ISMÉT NAGYOT DOBBANTOTT - OPERA AZ EMBERI ÉS A TÖRTÉNELMI SZAKADÉKRÓL A NEMZETEK PALOTÁJÁBAN
A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató. Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, a kik békességesen munkálkodnak (Jakab 3,17-18)
KÁLVIN GENFJE ISMÉT NAGYOT DOBBANTOTT
OPERA AZ EMBERI ÉS
A TÖRTÉNELMI SZAKADÉKRÓL A NEMZETEK PALOTÁJÁBAN
BL
Etika és politika kontrasztjai
A genfi Nemzetek Palotája
operaszínpaddá alakult. Ott, ahol egyébként diplomáciai tárgyalások folynak,
most politikai és történelmi súllyal bíró zene csendült fel. Kálvin genfi
öröksége valóban az a szellemi talaj, amelyen ez az előadás nemcsak esztétikai élmény, hanem etikai állásfoglalás is. Ugyanis
kétrészes operaelőadást mutattak be, amely összeköti a jelent a múlttal. Az első rész, az „In Virtue Of”,
közvetlenül az ENSZ termeiben játszódik. A közönség a delegáltak helyein ül. Michel de Souza brazil bariton olyan
szöveget énekel, amely az Emberi Jogok Európai Egyezményének erősen rövidített
és átrendezett változatán alapul. A zenészeket bírónak öltözött művészek
kísérik.
A hatalom visszaéléseiről
Stéphane Ghislain Roussel rendező tükörként írja le a produkciót. „A politikában jelenleg a nyelv
megváltoztatásáról és a vele való visszaélésről van szó” – mondta a próbák
alatt a Swissinfónak. „Valósággal
elborzaszt az, ami most történik.” A nyelv elveszíti összekötő funkcióját, ha
az alapjogokat a politika kérdésessé teszi.
Az est második része Viktor Ullmann „Atlantisz császára” című operája. A mű 1943-ban
született a theresienstadti koncentrációs táborban. A próbákat a
nemzetiszocialisták leállították, mielőtt Ullmannt Auschwitzba deportálták és
ott meggyilkolták. A művet csak évtizedekkel később mutatták be. De az
eredeti partitúra fennmaradt. A librettó egyes részeit a gettó újrahasznosított
adminisztrációs űrlapjaira írták, amelyek eredetileg a foglyok nyilvántartására
szolgáltak. „A művészet itt szó szerint
az üldöztetés dokumentumai felett helyezkedik el” – magyarázza Heidy Zimmermann, a bázeli Paul Sacher
Alapítvány kurátora, aki az archív anyagokat kutatja.
A cselekményről –
a halál szabotálja saját feladatát
Az „Atlantisz császára” egyfelvonásos
mű, szövegkönyvét Peter Kien írta. A
cselekményben a Halál megtagadja, hogy több embert hagyjon meghalni, így a
háború megáll. Az eredeti cím „A halál tagadása” volt. A mű
szatírát és humort alkalmaz, még az egzisztenciális fenyegetettség idején is. A
szöveg már a nyitójelenetben gúnyt űz a tábori hétköznapokból: Harlekin kijelenti, már azt sem tudja,
milyen nap van, mert nem cseréli naponta az ingét. A Halál azt válaszolja, hogy
„az elmúlt évben mélyen a mocsokban ragadtál” – utalva a foglyok
életkörülményeire. Ez a zsidó humor
klasszikus formája” – mondja Heidy Zimmermann. Hogyan élünk túl egy szélsőséges helyzetet? Úgy, hogy viccelődünk rajta,
neM adjuk meg magukat a rettenetes valóságnak, helyzetnek. A humor a túlélés eszköze.
Opera lételméleti és teológiai reflexiókkal
Az Atlantisz császára nem
csupán egy náciellenes szatíra, hanem mély teológiai és lételméleti reflexió is,
amely a legteljesebb reménytelenség közepette született. Legfőbb olvasatai: a Halál a szabadság őrzője. A mű
legmerészebb teológiai gondolata, hogy a
Halál fellázad. Amikor Overall
császár (a totális diktátor) elrendeli a "mindenki harca mindenki ellen" háborút, a Halál megsértődik,
amiért a politika eszközzé próbálja degradálni őt. Ez ellen a Halál "sztrájkba
lép", így az élet elviselhetetlen kínzássá válik. A sebesültek nem gyógyulnak meg, de nem is halnak meg. A halál az emberi méltóság végső határa. Ha a hatalom (legyen az diktatúra vagy
digitális kontroll) a halál felett is rendelkezni akar, az maga a "pokol a
földön". A totális
élet-halál kontroll abszurd heroizmusa is megjelenik az operában.
Overall császár alakja a bibliai bálványok vagy az Antikrisztus metaforája.
Ő olyan világot épít, ahol a technológia (a távíró, a hangszórók) közvetíti az
akaratát. A császár megpróbálja
Istent helyettesíteni: ő akar dönteni élet és halál felett. De ez a
technológiai mindenhatóság valójában üres és steril. Az is kiderül: a
megváltás ára az önfeláldozás. Az opera végén a Halál csak egy feltétellel
hajlandó visszatérni a munkájához: ha a Császár lesz az első, aki meghal. A
Császárnak meg kell halnia ahhoz, hogy a világ visszakapja a természetes rendjét
(az életet és a halált). Az utolsó kórus (egy Luther-korál dallamára!) hozza
el a katarzist, amikor ezt énekli: "Ne vedd hiába szádra a Halál
nevét". Ez egyfajta "negatív
teológia": a halál tisztelete valójában az élet szentségének
elismerése. Ullmann és Kien (a librettista) olyan helyen, a senki
földjén alkották meg művüket, ahol
a hagyományos vallási válaszok csődöt
mondtak. A halálgyár koncentrációs táborában. Ebben a pokolban a művészet és a humor valóságos teológiai tett. A
lágervilágban viccelődni a halállal nem tiszteletlenség, hanem a lélek diadala
az anyag felett.
Művészi és teológiai „tűzfal”, vészharang
Amikor 1943-ban, a
theresienstadti gettó sötétjében Viktor Ullmann papírra vetette az „Atlantisz
császára” kottáját, nem csupán operát írt. Akarva-akaratlan is teológiai tűzfalat emelt az emberrombolás
ellen. A sors különös fintora, hogy ez a mű 2026-ban éppen Genfben, a
diplomácia fellegvárában, a Nemzetek Palotájában szólalt meg újra. Ott, ahol ma
a digitális világrend és az új geopolitikai alkuk köttetnek, Ullmann zenéje úgy
harsan fel, mint egy metafizikai
vészharang. A Halál, ez a „régi vágású” entitás, fellázad. Megtagadja a
munkát. Ez a „halál-sztrájk” a mű legmélyebb teológiai pontja. Ha nincs halál,
nincs megváltás sem. A kínpadra vont világban az élet végtelenített ronccsá válik.
Nem ez a mai digitális világunk egyik legnagyobb kísértése? A transzhumanizmus
ígérete, a technológiai halhatatlanság hajszolása valójában az emberi létezés
korlátainak, és ezzel méltóságának a felszámolása is lehet...
Hogyan akarunk együtt élni?
A genfi előadás helyszínváltoztatása az ENSZ-teremből a színházba fizikai tapasztalattá teszi a néző számára a kettősséget, amiben élünk. Az egyik oldalon a steril diplomácia és a rideg jogi keretek (az Emberi Jogok Konvenciója), a másik oldalon a hús-vér emberi dráma. A két rész között a közönség helyszínt vált. A Nemzetek Palotájában zajló első részt a Comédie de Genève-ben tartott előadás követi. A helyszínváltoztatás kivezet az egyik kontextusból, és bevezet egy másikba. Sok látogatóban az este mély nyomot hagy. A rendező Roussel hangsúlyozza, hogy a művészet nem tudja megváltoztatni a világot. „De része egy folyamatnak” – mondja. „Része annak az állandó kérdésfeltevésnek, hogyan akarunk együtt élni.” Ullmann operája megkomponált tanítás: a humor, a szatíra és a hitvalló bátorság olyan belső szabadságot ad, amelyet semmilyen gonoszság, még a szándékosan rosszul alkalmazott algoritmus sem képes blokkolni!
Ez a mű nem a múltról szól. Ez a 2026-os esztendő mementója is. Azt üzeni a digitális világban szorongóknak: ne féljetek a korlátoktól! Az életben semmi nem végállomás, hanem a feltámadás előszobája. Viktor Ullmann Auschwitzban halt meg, de zenéje ma a Nemzetek Palotájában hirdeti: az élet értelme és az értelmes élet, a humorral fűszerezett élet nem bilincselhető meg. A "menedékváros" (Cité de refuge), Kálvin Genfje a vallásüldözöttek oázisa volt. Ullmann operájának bemutatása az ENSZ-ben azt üzeni, hogy a város nem felejtette el ezt a hivatását: ma is helyet ad a „hangtalanok” (mint a gázkamrákba küldött Ullmann) szavának, segély vagy jajkiáltásának.
Köszönjük Kálvin, Genf, Ullmann!
Comments
Post a Comment