HŐKUPOLA HELYETT CSENDKUPOLA --- FORRÓ RÓMAI, PESTI NYÁR NEM VÁRT HOZADÉKA A MENNYEI ÜVEGTENGER TÁVLATÁBÓL

 

HŐKUPOLA HELYETT CSENDKUPOLA  

FORRÓ RÓMAI, PESTI NYÁR NEM VÁRT HOZADÉKA A MENNYEI ÜVEGTENGER TÁVLATÁBÓL

Cikkfejezetek: 1. LÉTEZÉS-ÁLLOMÁSAINK CSÖNDPEDAGÓGIÁJA 2. ISTENSZERELEM A VÉGTELENSÉGIG 3. HŐKUPOLA HELYETT CSENDKUPOLA 4. IMACSENDBEN NÖVEKVŐ ÉLET

LÉTEZÉS-ÁLLOMÁSAINK CSÖNDPEDAGÓGIÁJA

Még ilyen sem volt! Többszöri hőkupolás, tikkasztó, roskasztó nyári apjainkban kiváló lehetőség nyílik lelki átemelő (pneumatikus transzponáló) képességünk ébresztésére, fejlesztésére, tréningezésére. Amikor egyre erőteljesebben éljük bele magunkat virtuálisan valami másba, ami hűsítő hatással van egész belső valónkra. Például magas, hófedte csúcsok tapasztalati emlékképeinek felidézésével, folyóparti, tóparti, tengerparti égi csendek előhívásával emlékezetünkben, Belső frissítő zuhanyt kínál ez az egyszerű technika egész személyiségünknek az emlékképek finom permetezésével. És ezt mindenütt előhívhatjuk magunkban. Ilyen lehetett az a szakrális transzponáció, súly-, és hangsúlyáthelyezés, amit 2000 éve János apostol Patmosz forró szigetén átélt az egész Biblia legkülönösebb jövendőkönyvének írása előtt, közben. Ő is járt a jövőbeli, eszkatológiai mennyei üvegtenger mellett, s bizonyos vagyok abban, hogy ezek a belső szent utazások mindent feledtettek vele, amit a szörnyű külső világ rámért: a vakságot, a megalázó száműzetést, a külső nyers és durva büntető viszonyokat, a közelgő mártírsors ráterhelődését. Nem kérdezte, miért Uram? Inkább eljes valójával belevetette magát a mennyei üvegtenger hűsítő, megtisztító, felemelő, gyönyörű látomásába. Csobbant naponta Istenben nem is egyszer – fogalmazhatnánk mai stílusban. És ez mindenre elég volt számára. Ilyen csöndszigeteket kínál nekünk is Urunk a hőkupolák szokatlan emberpróbái közben.

 

ISTENSZERELEM A VÉGTELENSÉGIG

Különös transzformációs létezés-állomás a csönd. Ott történik meg a nagy fordulat, a nagy hangsúlyátfordítás az emberi szívben. Amiként az Ige jelzi is: ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is (Mát 6,21). A sivatagi egyiptomi remeték 1700 évvel ezelőtt ennek a gyönyörű belső transzformációnak lettek átélői, megtapasztalói, majd leírói, tanítói, a csendkultúra megteremtői. Az olykor 50 fokos sivatag partjain.  Nekik a kincs Isten maga volt. És sokszor a pusztához, sivataghoz hasonló, nem ritkán sivár, szegényesnek tűnő életüket fordította át a Lélek kincses szigetté. A szó szoros értelmében lelki-szellemi oázissá. Az istentapasztalás őskertjévé, az istenközvetlenség édenkertjévé. Lelkileg, belülről. És ez akkora élmény, hogy mindörökké fogva tartja az embert. Őket, minket, akik belekóstolhatunk a kegyelem mindent felülíró áradásába. Istenszerelem a végtelenségig. A mindennapokban együtt kell működnünk – jól, rosszul – másokkal, egymással. Mert az élet hálózatok sűrű szövevénye. Ám ha megpróbálunk fölébe emelkedni ennek a megfogó, fogva tartó hálózatnak, csak egy irány lehetséges. Isten. Feléje, Felfele, Átfele, Átszelve tereket, időket, Őbenne. Ahogyan az atyák már igen korán lelki nüanszokra érzékenyen megfogalmazták: unio mystica cum Christo. Titokzatos egység Krisztussal. Éltető titokra leltek a remeték a sivatagi csendben, a szaharai 50 fokban. Miért ne lehetne ez így Pesten és Budán, Rómában és Kárpátalján?

 

HŐKUPOLA HELYETT CSENDKUPOA

Az Apophthegmata Patrum-ban, az 5. században keletkezett lelki szentenciagyűjteményben gyűjtötték össze a szent öregek, sivatagi atyák történeteit, mondásait szorgalmas, értéktisztelő ismeretlen lelkek. Ezekben ilyeneket olvasunk:

Mint hal a vízre, úgy vágytak ezek a csendszerelmes atyák a sivatagi csöndre. Mózes atya így tanítja az ifjabbakat: Menj be szobácskádba, térdelj le, s akkor sok mindent megtanulsz a csendben. Aki a csendburkot magára veszi, s kitart benne, az olyan lesz majd egész valójával, mint a nap érlelte ízes szőlő.

A csendhez a tudatos hallgatás, belső hangjaink, zörejeink, indulataink „nyikorgásának” az elhallgattatása is hozzátartozik.

A belső, tudatos munkálkodás a csöndön, csöndteremtésen, a hallgatás, az önfegyelmezés lecsendesítő eszközével. Egyfajta csendre neveléssel. Csendpedagógiával.

A nyelv megfékezése is ide tartozik. Hogy visszafogja beszédét az ember, a másik elleni ármánykodás diabolikus késztetését, amivel egykor és ma is tele van a közösségi élet, a családi élet, de a politika és a közbeszéd világa is. Önemésztő, életenergia pusztító merényletek ezek önmagunk ellen. A hallgatás szelíd fegyverét kell bevetni gonosz és sárdobáló kísértéseink, ördögi kísértéseink közben és ellen. Nem lehet ugyanazzal a szájjal, nyelvvel Istent magasztalni és embertársainkat gyalázni!

A csendben, a tudatos önvisszafogásban, indulatfékezésben, indulatszabályozásban teljesedik ki a személyiség belső növekedése.

A sivatagi atyák az egyetemes imakultúrához olyan hatékonyan járultak hozzá, hogy például az egyetemi tanulmányait Königsbergben, Kant városában, a csodálatos baltikumi félszigeten végzett Neumark György (1621-1681) is így tudta csak továbbadni ezt a kultúrát szép énekében, amit ma is sok helyütt énekelünk:

Csak légy egy kissé áldott csendben: Magadban békességre lelsz.

Íme, mennyire nem öncélú, hanem életcélú, egyéni sorssegítő és közösségi együttélést olajozó, jövőre megtartó hatása van a csöndnek. Békesség, amire minden időben, ma kiváltképpen szüksége van a világnak, s ami nem a tárgyalóasztalok mellett, hanem a szívben kezdődik el!

IMACSENDBEN NÖVEKVŐ ÉLET

Az egyetemes protestantizmus nagy filozófus-teológus tanítója, Sören Kierkegaard (+1855) az imacsendben növekvő életről többször írt. Ő az emberi élet fejlődésének csúcsát jelentő vallási stádiumról szóló fejtegetéseiben így fogalmaz:

“Ahogyan imáim mind bensőségesebbé és áhítattal telivé formálódtak, egyre kevesebbet és kevesebbet beszéltem. Végezetre szinte néma lettem. A beszélőből hallgatóvá formált engem Isten. Előbb azt hittem, az ima beszélgetés Istennel. Aztán megtanultam, hogy az ima - elnémulás, elcsendesedés Őelőtte. Legvégén pedig rájöttem: az ima hallgatás - Istenre. És ez a lényeg: az ima egyáltalán nem jelenti azt, hogy hallgatom magamat, amint Istennel beszélgetek. A legfontosabb ez: elcsendesedni, csendben maradni, s várni, míg meghallom a szelíd és halk szavú Istent”.

Az ima több, mint hálaadás, kérés, könyörgés. Az ima: a szív Istent magasztaló csendje. Elnémulás, mert észreveszem, felismerem a cselekvő Istent - a világban, a történelemben, életemben, népem körében, itt és most. Roppant, egzisztenciális, sőt nemzeti életet, jövőt érintő súlya van az Igének: “Így szól az Úr Isten, Izráelnek Szentje: Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségetek lett volna. De ti nem akartátok” (Ézsaiás 30,15).

A neves svájci református lelkész-író pedig úgy fogalmaz a csendről, mint ami énekszülő erőforrás. Csendillatú indulója:

Énekeljetek az Úrnak,/Aki soha nem viselt uniformist/Aki nem vett fegyvert kezébe,/de a holtakat is életre támasztotta. – Énekeljetek az Úrnak,/Aki nem azt kéri,/bízzatok a lobogó zászlókban,/Sokkal inkább az élő Istenben./Aki nem jelszókkal táplál titeket,/Hanem megtartó Igével./Bízzatok az Úrban,/Aki az ellenségben is meglátja a testvért.