A VATIKÁNI RÁDIÓNÁL TALÁLKOZTUNK - Gondolatakkordok, Ige-akkordok, imaakkordok suhantak át lelkemen

 

 

A VATIKÁNI RÁDIÓNÁL TALÁLKOZTUNK

Gondolatakkordok, Ige-akkordok, imaakkordok suhantak át lelkemen     

Római tartózkodásom során a Vatikáni Rádiónak az Angyal-vár oldalán található nagy épületénél találkoztam testvéri beszélgetésre a magyar adások felelős szerkesztőjével, Vértesaljai László jezsuita atyával. 

Átadtam neki Léterő-Erőnlét című könyvemet, amelynek már olvasta több hazai és felvidéki recenzióját. Miközben mosolyogva lapozgatta, nekem az jutott eszembe, hogy a Covid-járvány miatt is, de ezen keresztül legfőképpen Urunk Lelke erőteljes összefogó munkálkodása nélkül létre sem jöhetett volna ilyen egymásra figyelő, a felekezetiségen túl Krisztusra tekintő személyes találkozás. A minél közelebb Krisztushoz, annál közelebb egymáshoz kölcsönösen vallott gondolata megvalósulásaként. Beszélgetésünkben ott volt a mai világ számos gondja, nyomorúsága, a keresztyén ébredés súlyának és hangsúlyának eltolódása Európából más kontinensek felé, az orosz-ukrán feszültség és még sok minden más. Beszélgettünk a nagy oroszokról, Dosztojevszkijről, Tolsztojról, az orosz vallásos lelkületről és kultúráról. Meg a szerbek ugyancsak elmélyült ortodox vallásosságáról. Közben bennem két gondolat motoszkált folyamatosan. Nem csak a közeli Szent Péter bazilika történelmi-lelki kisugárzásának köszönhetően, hanem a velem járó, itt, a Via Conziliazione milliók és generációk garmadája koptatta kövein a másik közös, katolikus-protestáns sajtosság miatt: a communio viatorum, az útonlévők, vándorok, földi zarándokok közösségének valóságaként. 

Hiszen ott lapult hátizsákomban a Losung, a herrnhuti evangéliumi testvérközösség 292. éve kiadott bibliaolvasó kalauza napi ima- és Ige-kenyérként, meg teleírt jegyzetfüzetem Pilinszky János köteteinek jegyzeteivel. Gondolatakkordok, Ige-akkordok, imaakkordok suhantak át lelkemen. Ezekből osztok meg néhányat a Kedves Olvasóval. Különös pneumatikus vezetésként napok óta római katolikus szerzők imái jönnek sorra az evangéliumi, protestáns Losungban, igazolva a „minél közelebb-tétel” igazságát. 

Például a holland katolikus írótól, teológustól, Henri J.M. Nouwentől: „Uram, arra kérlek, légy útitársam, nyisd meg életem bezárt ajtaját, lépj be kérlek hozzám is, s vedd el tőlem gyarlóságaimat. Kérlek, nyisd meg a szívemet és értelmemet csodálatosan hatékony jelenléted meglátására, a mindenség, mások, és a magam életében. Add meg nekem a bátorságot, hogy másokban is felfedezzem és rámutassak a Te hatékony jelenlétedre”. 

Imaakkordok szólalnak meg a Losung lapjain továbbra is, Hildegard von Bingentől, aki az 1140-50-60-as évek rajnai Szibillájaként, énekes költőjeként, filozófusként, zeneszerzőként, látnokként, prófétanőként szőtte imaszőttesét gyönyörű sorokkal, s aki csak ennyit kért az Úrtól a maga számára: „Uram, Isten, hadd legyek a Te szereteted hárfája és citerája”. Micsoda áradó imafolyam, mentesen minden dogmatizmustól, a szeretet szabadságában, mégis Krisztushoz, Istenhez kötöttségében. S minderre ráfelel Pilinszky János idézetgyűjteményes füzetemből a létszomjúság különös érzékeltetésével: „Az öregedő szív, ha csakugyan figyelmes, nem csak azt veszi észre, hogy útja mind kijjebb vezet az élet sűrűjéből, hanem egyre inkább azt is, hogy mind beljebb kerül a létezés, a ’tiszta létezés’ rengetegébe” (1978 – Bölcsőtől a koporsóig). S minthogy imaakkordokat említettem e belső lelki napló elején, most zárásképpen még ennyit, ugyancsak Pilinszkytől: „Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. Imádkozni annyi, mint eljutni Isten csöndjébe, abba a néma közegbe, amely ugyanakkor az egyedül tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között”. Számomra, a református hívő embernek, teológusnak itt a Vatikáni Rádiónál ők és még nagyon sokan mások is eszembe jutottak. Olyan imaútitársak, akik már közelebb vannak a lényeghez, Őhozzá, Aki összeköt: Krisztushoz. Őbenne érzem magam is áradni a léterőt, ami naponkénti erőnlétem forrása. Neked, nekem, nekünk… S már nem Róma, nem Genf, nem Heidelberg, Wittenberg, hanem Isten Országa van jelen, ami mindenütt ott van, örök jelenlétként. S ami akkor is meglesz, ha már se Róma, se Genf, se Heidelberg, se Wittenberg nem lesz többé… hanem Isten gyermekeiként, nem katolikusként, protestánsként vagy más akol lakójaként, hanem elhívottakként, mi, s ott leszünk majd együtt tér-idői határok nélkül a mennyei Jeruzsálemben...