ÖRMÉNY TRILÓGIA - Aki a keresztyén etikát fölébe helyezte a német nemzeti érdekeknek - Johannes Lepsius

                           

                    ÖRMÉNY TRILÓGIA (I.)

Írta Dr. Békefy Lajos 

Aki a keresztyén etikát fölébe helyezte a német nemzeti érdekeknek - Johannes Lepsius

AZ „ARMENOFIL” NÉMET LELKÉSZ „AZ ÖRMÉNYEK VÉDŐ ANGYALA”

Az örmények elleni genocídium április 24.-én 100 éve történt. Az emlékezések napjaiban írt érdekes cikket a potsdami Lepsius-Haus tudományos főmunkatársa, Dr. Rolf Hosfeld, aki a német protestáns lelkészt, orientalistát, a „filo-örmény” írót és dokumentaristát állítja elénk a Zeitzeichen.de protestáns magazinban. És egyben ő a szerzője a legújabb, érdekfeszítő könyvnek is, ami Halál a pusztában címen jelent meg nemrég Münchenben az örmény népirtásról. Erre egy későbbi cikkben visszatérünk még.

(Forrás: http://www.zeitzeichen.net/geschichte-politik-gesellschaft/johannes-lepsius/; www.lepsiushaus-potsdam.de/)

 

agnusradio.ro 2015.05.12.

https://bekefy.agnusradio.ro/2015/05/aki-keresztyen-etikat-folebe-helyezte.html 

 

Nem lehet elmondani azt, ami történt, s ami történik

„Kedves Alice, ez elmondhatatlan, ami történt és történik. A teljes kipusztítás a cél – mindezt pedig a háborúhoz való jog leple alatt. Most nem tudok ennél többet mondani” – írta 1915. augusztusában Isztambulból Johannes Lepsius feleségének Potsdamba. Johannes Lepsius (1858-1926) német protestáns misszionárius, orientalista és humanista volt, az örmény genocídium első kutatója és dokumentálója. Nagyszerű családból származott, ahol a protestáns hit és emberszeretet a lehető leghatékonyabban ölelkezett össze, s teremtette meg mások javára az egyéni és a szervezeti formában nagyívű, kiterjedt, határokon átnyúló segítő jócselekedetek embermentő gyümölcseit. Apja, Carl Richard Lepsius volt a német egyiptológia létrehozója, édesanyja pedig Friedrich Nicolainak, a német felvilágosodás jeles írójának, Lessing, Mendelssohn barátjának az unokája, Elisabeth Klein volt. Egész kiterjedt családjuk a német szellemi elit tagjaiból állt. Másrészt felesége révén nemzetközileg ismert missziós családdal került rokonságba. Margaret Zeller apja, Lepsius apósa Johannes Zeller lelkész volt, a jeruzsálemi Gobat iskola vezetője, az Egyházi Missziós Társaság igazgatója. Anyósa révén a híres Dora Rappardnak, a baltikumi lelki énekek és versek szerzőjének volt a rokona. Margaret vagy Maggie és Lepsius az Oszmán Birodalomban találkoztak, s ott szembesültek a keresztyén népesség kivégzésének első híreivel. Akkoriban Johannes Lepsius Jeruzsálemben volt segédlelkész és tanár. Németországban Potsdamban volt házuk, ami később a Genocid Tanulmányok Kutatóközpontja lett. 

 

Lepsius szerepvállalása a menthetők mentésében – „protestáns Internacionálé”

 

Lepsius a Német Keleti Misszió egyik alapítójaként, illetve a Német-Örmény Társaság elnökeként 1915. július 24-én az oszmán birodalom fővárosában, Isztambulban tartózkodott. Ez a történet is része Franz Werfel „Musza Dagh 40 napja” című regényének. Lepsius is tapasztalhatta, hogy az I. Világháború kitörése óta az oszmánörmények helyzete érzékelhetően súlyosan megromlott. Most nem részletezem mindazt a borzalmat, amiről az elmúlt napokban mások és én is megemlékeztünk az örmény genocídium 100. évfordulóján. Ami viszont izgalmas, az Lepsius lelkész és orientalista szerepvállalása a menthetők mentésében.

Hans von Wangenheim követ 1915. július 7-én Isztambulból a birodalmi kancellárnak, Theobald von Bethmann-Hollwegnek azt táviratozta pontos információi alapján, kétségen felül áll, „hogy a kormány tényleg azt a célt követi, hogy az örmény fajt a török birodalomban megsemmisíti”. Ez pedig napnál világosabban bizonyítja, hogy a német hivatalos politikának és vezetésnek legkésőbb 1915. július elejéig már tudomására juthatott a deportálások és kivégzések megerősített híre. Mégpedig arról, hogy az anatóliai provinciában a tavasz, április második fele óta egy etnikai csoportot, az oszmánörményeket rendszeres és módszeres megsemmisítésnek vetették alá a hivatalos állami politika részeként. Ez pedig száz évvel ezelőtt történt. 

 

Örmények és Európa - Vádirat a keresztyén nagyhatalmak ellen és felhívás a keresztyén Németországhoz

 

 Lepsius Jeruzsálemben került kapcsolatba olyan körökkel, amiket a svájci orientalista és történész, Hans-Lukas Kieser „a protestáns internacionálé informális hálózatának” nevezett.  Ez nem politikai, hanem protestáns alapú nemzetközi szövetség volt, megelőzve a „kommunista internacionálét”, s alapvetően különbözve ettől. A német racionalizmus és a baltikumi eredetű lutheránus-pietista hívő szenzibilitás hordozójaként, a nyomor és az igazságtalanság iránti fogékonyság és az ellene eltökélten küzdő lelkiség indult be Lepsiusban akkor, amikor már 1896-ban, az első százezres örmény kivégzés nyomán érzett hatalmas felháborodásában lelkészként megírta és kiadta nagy hatású könyvét. „Az örmények és Európa – vádirat a keresztyén nagyhatalmak ellen és felhívás a keresztyén Németországhoz” volt a címe. (Tartalma: Igazság az örményekről -– száraz számok; valamit az erőről; vallásszabadság a török birodalomban; a tömegmészárlás megrendezése; a török hazugsággyár; ki a vétkes? a nagyhatalmak felelőssége; szatíra; éhezés; mi lesz ebből? Vérfürdők; Örmények a mészárlás előtt; a bűncselekmények listája; követi jelentések; statisztika). Hatalmas nemzetközi visszhangja támadt. Az európai nagyhatalmak erről a tömegmészárlásról nem politikai-morális értelemben szóltak. Egészen pontosan hallgattak. Amíg lehetett. Lepsius törte meg a cinkos némaságot. Ennek ellenére az akkori brit miniszterelnök, William Gladstone ezt írta Lepsiusnak, miután elolvasta könyvét: „Ez egy igen tragikus, ha nem korunknak legtragikusabb ténye”.  És hol volt ez az akkori 200 000 kivégzett az 1915-16-os 1,5 millióhoz képest! Mégis borzalom volt, mert emberéletekről volt szó. Megtudhatta a világ, hogy a több százezres örmény áldozat mellett már 1896 februárja után az oszmán kormány első örménytelenítésének a brutális statisztikája: 2493 falu és 568 örmény keresztyén templom kiürítése, lerombolása. 646 falu népét erőszakkal iszlám hitre térítették, 328 templomot mecsetté alakítottak át.  Párhuzamosan a német kiadással megjelent Lausanne-ban a könyv francia fordítása, 1897-ben az angol, egy évre rá Moszkvában az orosz fordítás (!). Ez az első ilyen témájú könyv Európa szerte ismertséget és megbecsülést szerzett a protestáns teológusnak. Bismarck Németországában ezzel a könyvvel és a filo-örmény magatartásával Lepsius homlokegyenest ment szembe a császári birodalom politikájával. Micsoda protestálás volt ez! Micsoda bátor protestantizmus! 

 

Becstelen kritika otthon egyházi körökből

 

Ezért a tiszteletreméltó magatartásáért odahaza megkapta az udvari, gyáva egyházi írnokok becstelen kritikáját. Adolf Stoecker „Német Protestáns Egyházi Lap”-ja azt vetette szemére, hogy mind teológiailag, mind politikailag angol befolyás alá került. A nemzeti-szociális politikus és lelkész, Friedrich Naumann még tovább ment, éppen az örmény áldozatokkal próbálta Németország keleti és világpolitikai szerepvállalásnak az igazolását, ami hatalmas képmutatás volt, hiszen a hivatalos császári politika csak elleplezte, s így növelte a bajt. 

 

Esélyt adni segélyszervezetével az örmény újjászületésnek

 

 

 

De Lepsius számára nem szavakban állt Isten Országa, hanem cselekedetekben és az igazság felmutatásában. Tette ezt azzal, hogy a túlélők mentésére – akiket nem nyelt el a szír sivatag szárazsága, nem öltek meg kurd és csecsen banditák útközben, s nem négyeltek fel ezrével a törökök – létrehozta segélyszervezetét, hogy ezzel az örmény újjászületésnek megteremtse az esélyét. 1896-ban megalapította Urfaban (város Kelet-Törökországban, 80 kilométerre az Eufrátesz folyótól keletre) a segélyszervezet alapjait. Segélyszervezetének voltak állomásai Perzsiában és Bulgáriában is. 1915-től menekültotthonokat, árvaházakat és örmény negyedeket alapított Szíriában és Libanonban. Ezeket kiváló dán munkatársnője, az evangélikus misszionáriusnő, Karen Jeppe vezette 1917-ig. Tisztában volt azzal, hogy nagyobb mértékű támogatásra csak akkor számíthat, ha a közvéleményt hiteles információkkal felrázza. Sajnálatos módon az evangélikus egyház, amely megdöbbent Lepsius publikációinak tartalmán, megtagadta tőle a hosszabb szabadságolás lehetőségét, hogy örménymentő szolgálatát teljes lendülettel, odaadással végezhesse. Ezt csak állampolgárként tehette, „civil kurázsiból”, civil kezdeményezésként. Ezért fájdalommal bár, de lemondott evangélikus lelkészi állásáról. Persze alapvetően sem hazájával, sem egyházával nem volt elégedetlen. Teológusként úgy gondolkodott, hogy a világpolitikába is bele lehet vinni Isten Országa sajátosságait, s így a földi viszonyokat az evangélium mértéke szerint lehet jogállami keretekben működtetni. Kortársaihoz hasonlóan Luther Németországában ő is Istennek elrendelt országát vélte felismerni. Mégis szembesülnie kellett azzal, hogy az első világháborúban bekövetkező, addig ismeretlen borzalmak ennek abszolút ellent mondnak.

 

Nem vállalta a cinkos hallgatást

A Német Birodalomban nem kevesen voltak, akik tudtak arról, mi zajlik Törökországban, de hallgattak. Isztambulból hazatérve Lepsius ismét nem vállalta a cinkos hallgatást. 1915. őszét írták akkor, s az örmény tragédia, a népirtás addigra már javában dúlt, a tömeges mészárlás és deportálás lassan kezdett lefutni. Az események 1915 április közepén azzal indultak, hogy a török hadsereg örmény katonáit államellenes összeesküvéssel leszerelték, hadbírósági ítélettel a mezopotámiai pusztába hajtották őket – a biztos halálba. Április 24-26. között Konstantinápolyban 2345 örmény értelmiségit, köztük két parlamenti képviselőt halálba küldtek. A folytatás során a nőket megerőszakolták, illetve szexuális rabszolgaként eltüntették. 1915 októberéig 1,5 millió örményt éheztettek ki, végeztek ki. 250 ezer fiatal nőt és gyermeket pedig rabszolgává tettek és kényszerrel az iszlámra térítettek át. Ebben az újabb genocid hullámban 66 várost, 25 ezer falut, 2350 templomot és 1500 iskolát romboltak le a törökök. Jóllehet az amerikai nagykövet Isztambulban, Henry Morgenthau Lepsiust empatikus morálpolitikusnak nevezte, ő maga mégis hosszabb ideig hitt abban, hogy a német-török katonai szövetség Törökország európaizálásához vezethet német segítséggel. Ez pedig a rendezett jogi viszonyok meghonosítását eredményezhette volna Törökországban. Ezt az illúziót azonban szétrombolta a valóság.  A német protestáns lelkész és hazafi Lepsius a borzalmas gyilkosságok, deportálások láttán a német kormány és keleti opportunizmusának a vádlójává vált. A morális törvények a lelkész szemében egyetemesek, függetlenül attól, hogy humanista vagy keresztyén megokolásuk van. Már 1897-ben leírta: a nemzeti érdekeknek soha nem szabad, nem lehet az erkölcsi gondolkodás, ítélet és cselekvés mértékévé válniuk. „Az államvallássá tett keresztyénség sem teheti meg, hogy ami emberileg kötelező, azt kényelmesen alárendeli a politikai érdekeknek” – érvelt akkortájt. Az 1990-es években még heidelbergi szociáletikus professzornak, Wolfgang Hubernek kell igazat adnunk, aki Lepsius nézeteit Bonhoefferéhez hasonlította.

A Német Birodalom bűnrészes – pontos elemzés 1916-ból

Lepsius 1916. áprilisában, már a nagy genocid hullám nyomán megjelentette 300 oldalas munkáját, ami valójában tudósítás. Ez volt a címe: „Az örmény nép helyzete Törökországban”, időrendi táblázattal sorakoztatva az eseményeket, pontos statisztikákkal az áldozatokról és a helyi borzalmak precíz bemutatásával. Könyve segélykiáltás volt, de egyben a genocídiumnak mint civilizációs cezúrának az értelmezési kísérlete is egyben. Voltak történészek, akik ezt a könyvet évtizedeken át ebben a témában írt legjobb munkának tartották. Központi tétele vagy megállapítása ez: 1915. tavaszától kezdve államilag megtervezett etnikai tisztogatás indult el az örmények ellen, ami tényleges genocídiummá változott. Lepsius, aki az örmény kérdés alakulását 1896. óta nagy figyelemmel kísérte, úgy vélte, hogy ez a borzalom a világháború árnyékában végrehajtott, kizárólagosan török belpolitikai projekt volt. Vezérelve: mindent megsemmisíteni, ami nem tisztán török vagy törökké nem asszimilálható. Lepsius már 1918. végén kimondta: a Német Birodalom bűnrészes a történtekben, a hallgatás cinkossága miatt. A háború után megjelentette azt a könyvét, amiben a Külügyi Hivatal dokumentumai és levélváltásai mutatták meg az események igazi arcát. A „Németország és Örményország 1914-1918: diplomáciai akták gyűjteménye” c. könyv lett az első, diplomáciai forrásokból összeállított, rendszerezett dokumentáció a népirtásról. 

Lepsius ma is ösztönző öröksége

1926-ban bekövetkezett halála után nem sokkal a Contemporary Review folyóiratban George Peabody Gooch úgy jellemezte őt, mint híres filo-örményt, örményszerető embert, aki politikai lényeglátásával és ítélőképességével bizonyos tekintetben megelőzte korát. Az extrém török nacionalizmus destruktív erejéről ő készítette az első világos elemzést, rántotta le a leplet. A világháború közepén megtörte a hallgatást az örményekről, ami nem volt veszélytelen vállalkozás. A keresztyén etikai elveket még saját német állama érdekeivel is szembe merte állítani. Fáradhatatlanul igyekezett azon, hogy a megsemmisítéssel fenyegetett örmény etnikumnak a túlélése érdekében gyakorlati támogatást nyújtson, segélyszervezetet működtessen. 

A Lepsius-ház Potsdamban

Munkásságnak dokumentálására szolgál Potsdamban a múzeummá átalakított Lepsius-ház, ahol nem csak tárgyai, dokumentumai tekinthetők meg, hanem egyben konferenciák helyszíne is a szép épület, valamint a német-örmény együttműködés továbbépítésének műhelye is. Kiváló, kutatásra is alkalmas könyvtára van, részben az ő gyűjtéseiből és irataival a házi levéltárban. Háza abban a pillanatban híressé vált, ahogyan onnan 1916. nyarán 20 ezer példányban kiadott könyvét „Tudósítás az örmény nép helyzetéről Törökországban” címmel elküldözgette protestáns parókiákra, lelkészlakoknak, a Birodalmi Gyűlés tagjainak, nagy német lapok szerkesztőségeinek. A kastélyszerű nagy ház ma a Porosz Kastélyok és Kertek Alapítvány tulajdona. 

Az örmények hálás emlékezetében marad - Nobel Béke-díjra méltó volt

A Lepsius-téma hála Istennek nem kerül le a napirendről. Dr. Rolf Hosfeld, a Lepsius-ház tudós kutatójának Halál a pusztában címen megjelent könyve ismertetésére majd később még visszatérünk. Most még csak ennyit: jó tudni, hogy a legsúlyosabb nemzetközi krízishelyzetben is adódnak különleges emberek, Isten elhívottjai, akik lelkészként, tudósként olyan dolgokat tesznek, melyek 100 év múltán is jelentősek, értékesek, napjaikban pedig jövőbe mutatóak. Ahogyan Lepsius munkássága is ilyen az örmény nép elleni genocídium feltárásában, első dokumentálásában, e nép túléléséért tett gyakorlati segítő lépéseiben. Lepsius életének volt olyan szakasza, amikor hazáját kényszerült elhagyni az állandó piszkálódások, fenyegetések miatt. A jó holland református testvérek fogadták be, miután otthon persona non grata lett az örmény nép helyzetéről írt tudósításai, könyvei miatt. 

Évekkel ezelőtt a jereváni állami egyetem professzora, Dr. Aschot Hayruni 2013-ban tanulmányt írt ezzel a címmel: „Johannes Lepsius és jelentősége az örmények számára”. Ebben ezt írja: „A világtörténelem sok humanistát ismer, akik a népirtások idején és máskor az emberiségellenes bűntettek ellen, az áldozatok védelmére, megmentésére, az igazságosságra, az elkövetők elítélésére tették fel az életüket. De csak kevesen voltak, akik elkötelezettségüket tartósan és olykor nehéz körülmények között is folytatták, akár hivatásuk, állásuk vagy saját életük kockáztatása árán is. A potsdami protestáns lelkész, Johannes Lepsius ezek közé tartozott, s ez az oka annak, hogy az örmények mindmáig hálás emlékezetükben őztik őt”. 2000-ben mondta az akkori német külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher Lepsiusról, hogy az 1901-ben alapított Nobel Béke-díjra „ha valaki, akkor ő igazán méltó lett volna”. Henry Morgenthau, a kortárs isztambuli amerikai nagykövet így emlegette élete végéig: „Nemes gondolkodású keresztyén gentleman” volt.

  

ÖRMÉNY TRILÓGIA (II.)

„EGYHÁZAK A GENOCID BŰNTETT ELLEN – AZ EMBERI ÉLET ISTEN AJÁNDÉKA”

 

1915. április 24 – fekete betűs gyásznap az örmény nép életében. Ekkor indította el az Oszmán Birodalom e 3500 éves államiságú, 1700 éve keresztyén népnek a kiirtását. 1,5 millió áldozata volt a 20. század első nagy „faji népirtásának”. Ma a világ számos helyén, de elsősorban Örményországban fellobbannak az emlékeztetés lángjai, szólnak a harangok. II. Karekin pátriárka az „örmény Vatikánban”, Etcsmiadzinban kanonizálja az áldozatokat. Az április 21-22-én, Jerevánban megtartott Nemzetközi Ökumenikus Fórumon deklarációt fogadtak el az emberi élet védelmében, a genocídium elítéléséről. (Forrás: armenianchurch.org)

https://bekefy.agnusradio.ro/2015/04/az-ormenyek-elleni-genocidium-100.html 

agnusradio.ro 2015.04.23.

NYILATKOZAT A „FAJI NÉPIRTÁSRÓL” 

A globális fórum, amit az örmény népirtás 100. évfordulója tiszteletére és a történtek feldolgozására hívtak össze, külön ökumenikus szekciót hozott létre, amin a jereváni Karen Demircsian Sport és Koncert Központban 35 külföldi egyházi delegáció, nemzetközi szervezetek képviselői is részt vesznek. Ezen II. Karekin örmény pátriárka vezetésével közös nyilatkozatot dolgoztak ki és tettek közzé.

A bibliai Ararat hegység közelében tartott ökumenikus alkalmon résztvevők az első apostolok, Bertalan és Taddeus által alapított egyházban az örmények elleni „faji népirtás” 100. évfordulóján a mártírok kanonizációja, azaz a szentek közé emelése alkalmából kinyilvánítják: a bibliai igazságtól vezérelve, az élet szentségét és tiszteletét mindig szem előtt tartva, törekszenek arra, hogy Krisztus vezetésével a világban a békét, az emberek között pedig a szolidaritást munkálják. 

Az egyház feladata a lelkek megváltásának előmozdítása, és a misszió, amivel a földi életet oltalmazzák. Újra megerősítik a résztvevők, hogy az erőszakot, és a nemzeti, vallási, etnikai gyökerű faji diszkriminációt, s az ettől motivált gyilkosságokat semmivel sem lehet igazolni. Elítélik a genocídium minden formáját, s minden olyan cselekményt, ami az emberek biztonságát és a békét veszélyezteti. Különösképpen elítélik a Közel-Keleten folytatott folyamatos etnikai és vallási erőszakot, ami fájdalmas emberi veszteségeket, és bizonyos szellemi és kulturális értékek, javak visszafordíthatatlan tönkretételét, elpusztítását eredményezi. A hasonló bűntetteket a jövőben minden eszközzel meg kell akadályozni. Felajánlják szolidaritásukat és segítségüket azoknak a népeknek, nemzeteknek, melyek a faji gyilkosságoktól szenvednek, s mindenütt követelni fogják az emberi jogok védelmét és tiszteletben tartását. Az örmény mártírok lelke és helytállása, és a mindenható Isten segítsége megerősíti a jelenlévőket abban, hogy a mai üldözéseket elviseljék, s az igazságosságért lépjenek fel szerte a világon. 

II. KAREKIN ÖRMÉNY EGYHÁZFŐ BESZÉDÉBŐL 

A fórumon elemző és ünnepi beszédet tartott az örmény egyház feje. Az alkalmon jelen volt Serzh Sarkisyan örmény államfő is. A legújabb kor egyik legsötétebb és legtragikusabb eseményének nevezte az örmények elleni faji eredetű gyilkosságot, amit az Oszmán Birodalomban hajtottak végre. Az egyre növekvő száma azon országoknak, akik elismerik ezt a faji népirtást, az egyetemes elismerés irányába mutat. Kiemelte Németország pozitív példáját, ami még a jelenlegi török vezetésnek is tanulságos lehet. A tagadása viszont súlyos károkat okoz a nemzetközi kapcsolatokban, valamint az elhunytakkal szemben súlyos tiszteletlenség. Ha nem történik elítélése ennek a bűncselekménynek, s azok végrehajtóinak, akkor a további hasonló cselekmények elkövetését nem tudják fékezni vagy megakadályozni. Ennek láttuk megvalósulását a Holokausztban, a ruandai vagy darfuri eseményekben. Az emberiségnek morális felelőssége van a tekintetben, hogy a faji gyilkosságokat megakadályozza. Ma a morált sokszor áldozzák fel globális politikai érdekeknek. Ezért sokfajta veszedelem leselkedik az emberiségre. Így a nemzeti-vallási türelmetlenség, az extrémizmus, szélsőségesség, kivált a Közel-Keleten, legutóbb Líbiában a kopt és etióp egyházakkal és keresztyénekkel szemben. Az ellenük való küzdelem a század kihívása, és minden nemzet, állam, nemzetközi szervezet bűne lesz, ha nem lépnek fel ellene. Az apostol azt tanítja, ha egyik tag szenved, vele együtt szenved a többi is (1Kor 12,26). 

Az elmúlt 100 évben sok ország, nemzet, egyház, vallási és nemzetközi szervezet és személy osztozott az örmény nép fájdalmában, és segítette az igazságot győzelemre. A pátriárka ez alkalommal is nagy háláját és köszönetét fejezte ki nekik, mert bátran és következetesen elítélik az örmények elleni faji tömeggyilkosságot.

VIGILIA ÉS KANONIZÁCIÓ 

Az örmény Szent Szék központi templomában, április 22-én este vigília volt a mártírok tiszteletére, illetve a kanonizáció előkészületeként. A kanonizációt, azaz a mártírok fölvételét a szent kánonba a katolikosz pátriárka vezette, de ebben áldáskívánó kíséretként részt vettek más egyházak vezetői is. A kanonizációt az örmények első keresztyén királya, Szent Trdat oltáránál tartották meg. A mártírok szelleme, helytállása az egyház ereje – idézte a pátriárka az ősegyház egyik legnagyobb mártírjának, Antióchiai Szent Ignácnak a szavait. Az egész örmény nemzet ünnepi alkalmain a Közel-Kelet valamennyi egyháza legmagasabb szinten vesz részt, ortodox, katolikus, keleti és nyugati rítusúak, és protestáns képviselők is, meg egyházi világszervezetek vezetői is. 

Csütörtökön este a berlini Dómban nagyszabású ökumenikus istentiszteletre kerül sor, amihez csatlakozva beszédet mond Joachim Gauck német szövetségi elnök. Nagy érdeklődéssel várja a világsajtó ezt a beszédet, hiszen már az örmény pátriárka is utalt Németország pozitív példájára, ami talán a török vezetést is átgondolásra készteti majd…

ÖRMÉNY TRILÓGIA (III.)

 

100 ÉVE NÉPIRTÁS AZ ÖRMÉNY KERESZTYÉNEK ELLEN - "NINCS TÖBBÉ ÖRMÉNY KÉRDÉS"?

https://bekefy.agnusradio.ro/2015/04/100-eve-nepirtas-az-ormeny-keresztyenek.html 

agnusradio.ro 2015.04.14.

 

AZ EKD ÉS A PÁPA IS MEGEMLÉKEZIK AZ 1,5 MILLIÓ ÁLDOZATRÓL 

Történelmi tény, hogy 1915-1918 között, az Oszmán Birodalom idején szinte az egész keresztyén-örmény népet elűzték szülőföldjéről, illetve meggyilkolták. A 20. század e borzalmas nyitányának közel 1,5 millió örmény esett áldozatául. Ehhez a számhoz jött még 500 ezer szír ortodox keresztyén, akik a szörnyű bűncselekmény sorozatban életüket veszítették. A genocídium kezdete 1915. április 24. volt. 100 évvel később, ma világszerte megemlékezések lesznek, Örményországban április 23-án a tömegmészárlás áldozatait szentekké nyilvánítják. A világ emlékezik, a török kormány tiltakozik, mivel mind a mai napig tagadják, hogy Törökország népirtást követett volna el. (n-tv.de; katholisch.at; tagesspiegel.de; ZDF.heute; epd.de; evangelisch.de; pro-medienmagazin.de)

NAGYSZABÁSÚ MEGEMLÉKEZÉSEK

Emlékező istentiszteletet tartanak április 23-án Németországban is az örmény népirtás kezdetének 100. évfordulóján. Ezen az Örmény Egyház, az EKD (Németországi Protestáns Egyház), a Német Katolikus Püspöki Konferencia, a Keresztyén Egyházak Munkaközössége vezetői és számos meghívott vendég vesz majd részt. Nagyon fontos megemlékeznünk erről a szomorú évfordulóról, amikor az örmények és más keresztyének szisztematikus megsemmisítése vette kezdetét az Oszmán Birodalomban – nyilatkozta a sajtónak az EKD Zsinati elöljárója, Irmgard Schwaetzer. Értesülések szerint az istentisztelethez csatlakozva a szövetségi elnök, Joachim Gauck ünnepi beszédet mond. Már ez a tény is kifejezi, hogy a népirtással intenzíven, egyértelműen és félreérthetetlenül mindenkinek szembe kell néznie – Örményországban, Törökországban, hazánkban, s szerte a világon.

MÁR FRANZ WERFEL IS TILTAKOZOTT –„NINCS TÖBBÉ ÖRMÉNY KÉRDÉS”?

Amiként a most még a visszapillantásokból leginkább kimaradó Franz Werfel regény, a Musza Dagh negyven napja már az 1930-as évek elején megtette a szellemi emlékállítást. A mű vázlatát Werfel 1929. márciusában vetette papírra damaszkuszi tartózkodása idején. A megcsonkított, kiéheztetett menekültek, a szőnyeggyári robotos gyerekek megrendítő látványa adta neki a végső elhatározást ahhoz, hogy az örmény nép felfoghatatlan pokoljárását megörökítse. Musza Dagh a neve annak a hegységnek, melynek a fennsíkjára menekült a török elől a hegy lábánál élő falvak örmény népe. Egy régi család sarja, Gabriel Bagradjan vezeti őket. Abban bízik, hogy a Törökországgal hadban álló nyugati hatalmak megmentik népét. Addig ki kell tartaniuk. A fennsíkon, a Damladzsikon negyven napig bírják ki, súlyos véres áldozatok árán többször visszaverik a török támadást, hősiesen védekeznek a többszörös túlerővel szemben. Amit a török fegyverek nem tudtak elvégezni, azt az éhínség elvégzi. De Musza Dagh alatt a Földközi-tengeren francia hadihajók jelennek meg, észreveszik az örmények vészjeleit, és fedélzetükre veszik az éhhalál szélén álló maradékot, s biztonságos helyre szállítják őket. Ők a szerencsés kevesek, akik így nem növelték az 1,5 millió áldozat tragikus számát. Gabriel Bagradjan azonban marad a több száz halott mellett, fenn a Damladzsikon. Fia, Sztepan sírja is ott van, akit a törökök kegyetlenül megöltek. Fia sírja mellett lövik le őt a török katonák. De ő maradt – otthon maradt - végleg. Azóta is ég az oltár lángja, az emlékezés mécsese minden megölt örmény emlékére, fenn a magas hegyen és lenn a völgyekben is. Minden templomban és sok-sok otthonban. A regényben a török belügyminiszter, Talaat pasa 1915. elején így nyilatkozott: „Ősszel már teljesen őszintén felelhetem mindenkinek: La question arménienne n’existe pas – Az örmény kérdés nincs többé”. Félelmetes, hogy 100 év múltával is hasonló mondatok hangzanak el, igaz, nem előkelő francia diplomatanyelven, hanem törökül…

ÉS FERENC PÁPA?

Elmúlt vasárnap a pápa a Szent Péter dómban misét mutatott be az örmény katolikusokért, a 20. század első népirtásának áldozataiért. A pápa így fogalmazott: A megemlékezés megkerülhetetlen kötelesség, mert „ahol nincs emlékezés, ott a gonosz a sebeket továbbra is feltépve tartja”. A pápa szavaira a mai török vezetés elképedve – vagy ébredő lelkiismerettel, ha lehet egyáltalán erről szó!? - reagált. A pápa szavaira válaszul Ankarában a Külügyminisztériumba hívatták a vatikáni nagykövetet és magyarázatot kértek.

KIS TÖRTÉNELEMÓRA EMLÉKEZET FRISSÍTÉSSEL

A történelem menetrendje már ismert, bár bizonyos részletek most kezdenek ismertté válni. 1915. április 24-én az akkori Konstantinápolyban, a mai Isztambulban kezdődött el az örmény dráma. A nép értelmiségijét, politikai és kulturális elitjét tömeges deportálásra, illetve börtönre ítélték. Majd megindult a lakosság tömeges kiirtása. Akkoriban a Német Birodalom szövetséges viszonyban állt az Oszmán Birodalommal, így az I. Világháborúban zajló genocídiumban – akarva-akaratlan - segítséget nyújtott a töröknek. A mai német vezetés is nagyon óvatosan kezeli ezeket a fogalmakat, mint népirtás, genocídium – nem kell sok töprengés ahhoz, hogy vajon miért? Az örmények elleni genocídium a nemzeti szocializmus és a sztálinizmus bűntettei mellett a 20. század harmadik legnagyobb, sorrendben az első, felvezető tömegpusztítása. Ennek ugyanúgy áldozatul estek püspökök, papok, szerzetesek, meg értelmiségiek, nők, idősek, védtelen gyermekek és betegek, mint a másik két totalitarizmusnak. Senkire nem volt tekintettel a pusztító hatalom. Se Istenre, se emberre, se külföldre, senkire. Ferenc pápa az örmény áldozatokért és a népért felajánlott miséjét együtt pontifikálta az örmények pátriárkájával, IX. Nerses Bedros-szal.

PÁPAI PRÓBÁLKOZÁSOK A SZULTÁNNÁL

Vatikánban titkosított dokumentumok kerültek elő, melyek azt bizonyítják, hogy az akkori pápa, XV. Benedek megpróbált interveniálni a katasztrófa elkerülése vagy leállítása érdekében. A Szentszék nagyon korán pontos információkkal rendelkezett, ezért a pápa már 1915. szeptemberében közbenjárt V. Mehmet szultánnál. A kivégzésekről az olasz külügyminisztérium, s a német Reichstag képviselője, Mathias Erzberger tájékoztatta őt. A pápa arra kérte a szultánt, legyen együttérző a nagyon veszélyeztetett örmény néppel, mely a megsemmisülés szélén áll. A török kormány halogatta a választ. A levélre csak két hónap múlva válaszolt a szultán, melyben azt írja, hogy „ennek a szerencsétlen népnek a helyzetén jobbulás érezhető”. Ez roppant cinikus válasz volt, hiszen addigra olyan módon megtizedelték az örményeket, hogy már nem volt szükség újabb és nagyobb mérvű népirtásra, azt már elvégezték – jegyzi meg Michael Hesemann mai német történész, aki alaposan áttanulmányozta a vatikáni aktákat. 1918. elején újabb eljárások indultak a maradék örmény nép ellen. Ekkor még a pápa nem adta fel, más utat választott: a szultán legfőbb szövetségesén, Németországon keresztül próbált hatni az Oszmán Birodalom fejére. A berlini apostoli nunciust, Eugenio Pacellit, a későbbi XII. Piusz pápát kérte fel közbenjárásra, de a szövetséges németek semmit nem kockáztattak.  Pacelli nuncius még megpróbálta a katolikus német birodalmi kancellárt, Georg von Hertling grófot rábírni a közbenjárásra a szultánnál, de ez sem sikerült. Az indoklás: a kancellár meggyőződött arról, hogy a török kormány tapintattal kezeli az örményeket. 

AZ 1700 ÉVES ÖRMÉNY APOSTOLI EGYHÁZ 

Az Örmény Apostoli Ortodox Egyház eredete igen régre megy vissza, hiszen már a III. század elején felvették az örmények a keresztyénséget. 295 óta államvallássá lett náluk. A perzsa hódítók ellen folytatott háború miatt az örmény egyház képviselői nem tudtak részt venni a 451. évi kalcedoni zsinaton, ezért az ottani határozatokat nem tudták elfogadni. Így anti-kalcedoniaikká váltak, a keresztyénségnek kicsit „mostoha gyermekévé”, peremegyházává. Másként miafizitáknak is nevezik őket, mert azt tanítják, hogy Krisztus egyetlen (mia) személy, akiben az isteni és az emberi természet egyesült, de keveredés nélkül. Ma lelkészi feje az egyháznak II. Karekin katolikosz. A világon mintegy 9 millió örmény tartozik ehhez az egyházhoz. Legtöbben Örményországon kívül Törökországban, Libanonban, Izraelben élnek, de Nyugat-Európában és az USA-ban is vannak gyülekezeteik. 

Az 1700 éves egyház szolgálatában a mindennapi liturgusi mise szolgálat mellett fontos a teológusképzés, a keresztyén nevelés biztosítása, új gyülekezetek létesítése, a szociális és ökumenikus tevékenyég. Jelentős szerzetesi közösségeik is működnek. A katolikosz II. Karekin mellett a Legfőbb Spirituális Tanács az egyház vezetője. Két pátriárkátusuk van, az egyik Jeruzsálemben, a másik Konstantinápolyban (Isztambul). Három teológiájuk, illetve papi szemináriumuk működik. Modern kollégiumuk és bölcseleti akadémiájuk is van, ez utóbbi Indiában, Kalkuttában.

OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIKUS „BŰNRÉSZESSÉG”

Az örményországi rendezvények, megemlékezések mellett a világ sok helyén tartanak majd a 100. évfordulón visszatekintést, megemlékező egyházi és kulturális alkalmakat. Az osztrák rádió, az Ö1 alig túldicsérhető módon április 18-án indítja el 18 részes adását „Az agyonhallgatott genocídium” címmel az örmény identitásról, a vallásról és a kultúráról. Az adásban szó lesz az Osztrák-Magyar Monarchia „bűnrészességéről” is a népirtásban, hiszen az Oszmán Birodalom szövetségeseként szólhattak, tehettek volna talán valamit, de ugyanúgy nem tettek semmit, mint a Német Birodalom. 

Az erről szóló résznek „Bűn jóvátétel nélkül” lesz a címe. Az emléknapon kerül sor a Reggeli gondolatok c. műsorrészben Franz Werfel regényének az átírt változatából készített válogatás sugárzására. Az osztrák katolikusok hírügynökségük elektronikus változatán, weblapján külön blokkot indítottak „1915-2015: népirtás az örmények között” címmel (elérhető: www.kathpress.at/Armenier1915).

MAGYAR-ÖRMÉNY ÚJSÁG 

A 19. század végén, a 20. század elején az erdélyi örményeknek folyóiratuk is megjelent Armenia címmel, az ottani 6-8 ezer örmény szellemi-lelki ébresztésére, táplálására. Szamosújváron volt hosszú időn át püspökségük, de a szék 200 éven át betöltetlen maradt. A lap 1898. évi, 12. évfolyama 3. számában Merza Gyula szerkesztő, költő sorai szólalnak meg annak érdekében, hogy a magyarok adjanak nekik újra püspököt. Az örmény nép előtti tiszteletadásunk, az áldozatok előtti főhajtásunk jeleként most ezt a szép és egyszerű, de hittel kérlelő versrészletet idézzük fel:

 

Nem sok híján kétszáz éve

Hogy kialudt a fénykéve,

Mely vezérlett egy kis népet,

S apostoli lánggal égett. (...)

És Te, dicső magyar nemzet!

Küszöbén új évezrednek,

- Hisz te őre vagy jog- s törvénynek

Adj püspököt az örménynek!

Az ismeretlen válaszadó ugyancsak versben így felelt erre a lap következő számában:

 

Kétszáz éve nincs főpapunk,

De húszezren mégis vagyunk.

Magyar szívvel, örmény ésszel

Szembe szállunk minden vésszel… 

 

ILLUSZTRÁCIÓS ÍRÁSOK

ÖRMÉNY TESTVÉREINKRŐL(I.)

Írta Dr. Békefy Lajos

 

106 ÉVE KEZDŐDÖTT AZ ÖRMÉNYEK PÉLDÁTLAN MÉRTÉKŰ KIÍRTÁSA - TÖRTÉNELMI HÍRHÁTTÉR

 

106 ÉVE KEZDŐDÖTT AZ ÖRMÉNYEK ELLENI HATALMAS MÉRETŰ NÉPIRTÁS

Az egyik legősibb keresztyén nép, az örmények világszerte április 24-én, a népirtás, a genocídium kezdetének napján emlékeznek a tömeggyilkosságokra. Ennek kapcsán Joe Biden amerikai elnök kijelentette: „Megemlékezünk mindazokról, akik az örmény népirtás során vesztették életüket az Oszmán Birodalomban, és mindent megteszünk azért, hogy hasonló ne történhessen meg újra”. 1915-1917 között Törökország másfél millió örményt telepített ki, kutatások szerint 600-800 ezer örményt mészároltak le. Vannak, akik másfél millióra teszik ezt a számot. Három  részletben beszámolunk olvasóinknak az örmény népi tragédia hátteréről;  megismertetjük a német protestáns lelkésznek, Johannes Lepsiusnak, „az örmények védőangyalának” személyes és önkéntes, hatalmas kockázattal járó tudósításait a korabeli eseményekről a helyszínről. A lelkész először hívta fel az európai uralkodók figyelmét a történésekre; majd arról olvashatnak, hogy milyen jelentős szerepe volt az örmény bibliafordítóknak abban, hogy Kínába már a Kr.u. 8-9. században eljutott az  evangélium.

agnusradio.ro https://bekefy.agnusradio.ro/2021/04/106-eve-kezdodott-az-ormenyek-peldatlan.html 

MÁR FRANZ WERFEL IS TILTAKOZOTT – VÁLASZ: „NINCS TÖBBÉ ÖRMÉNY KÉRDÉS”?

Franz Werfel regénye, a Musza Dagh negyven napja már az 1930-as évek elején megtette a szellemi emlékállítást. A mű vázlatát Werfel 1929. márciusában vetette papírra damaszkuszi tartózkodása idején. 

A megcsonkított, kiéheztetett menekültek, a szőnyeggyári robotos gyerekek megrendítő látványa adta neki a végső elhatározást ahhoz, hogy az örmény nép felfoghatatlan pokoljárását megörökítse. Musza Dagh a neve annak a hegységnek, melynek a fennsíkjára menekült a törökök elől a hegy lábánál élő falvak örmény népe. Egy régi család sarja, Gabriel Bagradjan vezeti őket. Abban bízik, hogy a Törökországgal hadban álló nyugati hatalmak megmentik népét. Addig ki kell tartaniuk. A fennsíkon, a Damladzsikon negyven napig bírják ki, súlyos véres áldozatok árán többször visszaverik a török támadást, hősiesen védekeznek a többszörös túlerővel szemben. Amit a török fegyverek nem tudtak elvégezni, azt az éhínség elvégzi. De Musza Dagh alatt a Földközi-tengeren francia hadihajók jelennek meg, észreveszik az örmények vészjeleit, és fedélzetükre veszik az éhhalál szélén álló maradékot, s biztonságos helyre szállítják őket. Ők a szerencsés kevesek, akik így nem növelték a közel 1,5 millió áldozat tragikus számát. Gabriel Bagradjan azonban marad a több száz halott mellett, fenn a Damladzsikon. Fia, Sztepan sírja is ott van, akit a törökök kegyetlenül megöltek. Fia sírja mellett lövik le őt a török katonák. De ő maradt – otthon maradt - végleg. Azóta is ég az oltár lángja, az emlékezés mécsese minden megölt örmény emlékére, fenn a magas hegyen és lenn a völgyekben is. Minden templomban és sok-sok otthonban. A regényben a török belügyminiszter, Talaat pasa 1915. elején így nyilatkozott: „Ősszel már teljesen őszintén felelhetem mindenkinek: La question arménienne n’existe pas – Az örmény kérdés nincs többé”. Félelmetes, hogy jó 100 év múltával is hasonló mondatok hangzanak el, igaz, nem előkelő francia diplomatanyelven, hanem törökül…

KIS TÖRTÉNELEMÓRA...

A történelem menetrendje már ismert, bár bizonyos részletek csak most kezdenek ismertté válni. 1915. április 24-én az akkori Konstantinápolyban, a mai Isztambulban kezdődött el az örmény dráma. A nép értelmiségijét, politikai és kulturális elitjét tömeges deportálásra, illetve börtönre ítélték. Majd megindult a lakosság tömeges kiirtása. Akkoriban a Német Birodalom szövetséges viszonyban állt az Oszmán Birodalommal, így az I. Világháborúban zajló genocídiumban – akarva-akaratlan - segítséget nyújtott a törököknek. A mai német vezetés is nagyon óvatosan kezeli ezeket a fogalmakat, mint népirtás, genocídium – nem kell sok töprengés ahhoz, hogy vajon miért? Az örmények elleni genocídium a nemzeti szocializmus és a sztálinizmus bűntettei mellett a 20. század harmadik legnagyobb, sorrendben az első, felvezető tömegpusztítása. Ennek ugyanúgy áldozatul estek püspökök, papok, szerzetesek, meg értelmiségiek, nők, idősek, védtelen gyermekek és betegek, mint a másik két totalitarizmusnak. Senkire nem volt tekintettel a pusztító hatalom. Se Istenre, se emberre, se külföldre, senkire.

PÁPAI PRÓBÁLKOZÁSOK A SZULTÁNNÁL

Vatikánban titkosított dokumentumok kerültek elő, melyek azt bizonyítják, hogy az akkori pápa, XV. Benedek megpróbált interveniálni a katasztrófa elkerülése vagy leállítása érdekében. A Szentszék nagyon korán pontos információkkal rendelkezett, ezért a pápa már 1915. szeptemberében közbenjárt V. Mehmet szultánnál. A kivégzésekről az olasz külügyminisztérium, s a német Reichstag képviselője, Mathias Erzberger tájékoztatta őt. A pápa arra kérte a szultánt, legyen együttérző a nagyon veszélyeztetett örmény néppel, mely a megsemmisülés szélén áll. A török kormány halogatta a választ. A levélre csak két hónap múlva válaszolt a szultán, melyben azt írja, hogy „ennek a szerencsétlen népnek a helyzetén jobbulás érezhető”. Ez roppant cinikus válasz volt, hiszen addigra olyan módon megtizedelték az örményeket, hogy már nem volt szükség újabb és nagyobb mérvű népirtásra, azt már elvégezték – jegyzi meg Michael Hesemann mai német történész, aki alaposan áttanulmányozta a vatikáni aktákat. 1918. elején újabb eljárások indultak a maradék örmény nép ellen. Ekkor még a pápa nem adta fel, más utat választott: a szultán legfőbb szövetségesén, Németországon keresztül próbált hatni az Oszmán Birodalom fejére. A berlini apostoli nunciust, Eugenio Pacellit, a későbbi XII. Piusz pápát kérte fel közbenjárásra, de a szövetséges németek semmit nem kockáztattak.  Pacelli nuncius még megpróbálta a katolikus német birodalmi kancellárt, Georg von Hertling grófot rábírni a közbenjárásra a szultánnál, de ez sem sikerült. Az indoklás: a kancellár meggyőződött arról, hogy a török kormány tapintattal kezeli az örményeket.

1700 ÉVES AZ ÖRMÉNY APOSTOLI EGYHÁZ – 700 ÉVVEL RÉGEBBI A MAGYAR KERESZTYÉNSÉGNÉL

 

 

Az Örmény Apostoli Ortodox Egyház eredete igen régre megy vissza, hiszen már a III. század elején felvették az örmények a keresztyénséget. 295 óta államvallássá lett náluk. A perzsa hódítók ellen folytatott háború miatt az örmény egyház képviselői nem tudtak részt venni a 451. évi kalcedoni zsinaton, ezért az ottani határozatokat nem tudták elfogadni. Így anti-kalcedoniaikká váltak történelmi, s nem elvi okokból. Akaratukon kívül a keresztyénségnek kicsit „mostoha gyermekévé”, peremegyházává. Másként miafizitáknak is nevezik őket, mert azt tanítják, hogy Krisztus egyetlen (mia) személy, akiben az isteni és az emberi természet egyesült, de keveredés nélkül. Ma lelkészi feje az egyháznak II. Karekin katolikosz. A világon mintegy 9 millió örmény tartozik ehhez az egyházhoz. Legtöbben Örményországon kívül Törökországban, Libanonban, Izraelben élnek, de Nyugat-Európában és az USA-ban is vannak gyülekezeteik.

 

Az 1700 éves egyház szolgálatában a mindennapi liturgusi mise szolgálat mellett fontos a teológusképzés, a keresztyén nevelés biztosítása, új gyülekezetek létesítése, a szociális és ökumenikus tevékenység. Jelentős szerzetesi közösségeik is működnek. A katolikosz II. Karekin mellett a Legfőbb Spirituális Tanács az egyház vezetője. Két patriarchátusuk van, az egyik Jeruzsálemben, a másik Konstantinápolyban (Isztambul). Három teológiájuk, illetve papi szemináriumuk működik. Modern kollégiumuk és bölcseleti akadémiájuk is van, ez utóbbi Indiában, Kalkuttában.

AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA „BŰNRÉSZESSÉGE”

Az örményországi rendezvények, megemlékezések mellett a világ sok helyén tartottak és tartanak az idei 106. évfordulón is, mint minden évben visszatekintést, megemlékező egyházi és kulturális alkalmakat. Az osztrák rádió, az Ö1 dicséretes módon 2015. április 18-án indította el 18 részes adását „Az agyonhallgatott genocídium” címmel az örmény identitásról, a vallásról és a kultúráról. Az adásban szó volt az Osztrák-Magyar Monarchia „bűnrészességéről” is a népirtásban, hiszen az Oszmán Birodalom szövetségeseként szólhattak, tehettek volna talán valamit, de ugyanúgy nem tettek semmit, mint a Német Birodalom.  Az erről szóló résznek „Bűn jóvátétel nélkül”  címet adták. Az emléknapon került sor a Reggeli gondolatok c. műsorrészben Franz Werfel regényének az átírt változatából készített válogatás sugárzására. Az osztrák katolikusok hírügynökségük elektronikus változatán, weblapján külön blokkot indítottak „1915-2015: népirtás az örmények között” címmel. 

 

A következő részben bemutatjuk Johannes Lepsius (1858-1926) potsdami protestáns lelkész, misszionárius tudósításait az oszmán pokolból, a népirtás mindennapjairól, megrázó leveleit, melyeket az európai uralkodókhoz írt. Fellapozzuk könyvét, amiben már 1896-ban, az első nagyobb örményirtásra megrázó módon hívta fel a figyelmet „Az örmények és Európa – vádirat a keresztyén nagyhatalmak ellen és felhívás a keresztyén Németországhoz” címmel. Példamutató lelkészi bátorsággal, keresztyén lelkiismerettel, önkéntes korelemzőként, evangéliumi szabadsággal mert és tudott írni az uralkodóházak által hallgatólagosan vagy tájékozatlanság miatt figyelmen kívül hagyott borzalmakról…

 

ILLUSZTRÁCIÓS ÍRÁSOK

ÖRMÉNY TESTVÉREINKRŐL(II.)

Írta Dr. Békefy Lajos

106 éve kezdődött az örmények elleni hatalmas méretű népirtás (2. rész) JOHANNES LEPSIUS, „AZ ÖRMÉNYEK VÉDŐ ANGYALA”

 

 

JOHANNES LEPSIUS, „AZ ÖRMÉNYEK VÉDŐ ANGYALA” 

A NÉMET LELKÉSZ, AKI A NAGYVILÁGOT ELSŐKÉNT TÁJÉKOZTATTA AZ OSZMÁN BIRODALOMBAN VÉGHEZ VITT BORZALMAKRÓL

Tiszteletadásom, együttérzésem kifejezésére írtam az alábbi sorokat az örmény népnek, a világ egyik legősibb keresztyén nemzetének, protestáns testvéri megbecsüléssel, magyar lelkészi áldásmondással, Dr. Békefy Lajos Ph.D.

Հարգանք հայ ժողովրդի հանդեպ, աշխարհի ամենահին քրիստոնյա ազգերից մեկը, բողոքական եղբայրությամբ, Հունգարիայի հովվական օրհնությամբ, Dr. Békefy Lajos Ph.D.

agnusradio.ro  https://bekefy.agnusradio.ro/2021/04/106-eve-kezdodott-az-ormenyek-elleni.html 

 

Nem lehet elmondani azt, ami történt, s ami történik – írta feleségének Isztambulból Lepsius

„Kedves Alice, ez elmondhatatlan, ami történt és történik. A teljes kipusztítás a cél – mindezt pedig a háborúhoz való jog leple alatt. Most nem tudok ennél többet mondani” – írta 1915. augusztusában Isztambulból Johannes Lepsius feleségének Potsdamba. Dr. Johannes Lepsius (1858-1926) német protestáns misszionárius, orientalista és humanista volt, az örmény genocídium első kutatója és dokumentálója. Nagyszerű családból származott, ahol a protestáns hit és az emberszeretet a lehető leghatékonyabban ölelkezett össze, s teremtette meg mások javára az egyéni és a szervezeti formában is nagy ívű, kiterjedt, határokon átnyúló segítő jó cselekedetek embermentő gyümölcseit. Apja, Carl Richard Lepsius volt a német egyiptológia létrehozója, édesanyja pedig Friedrich Nicolainak, a német felvilágosodás jeles írójának, Lessing, Mendelssohn barátjának az unokája, Elisabeth Klein volt. Egész kiterjedt családjuk a német szellemi elit tagjaiból állt. Másrészt felesége révén nemzetközileg ismert missziós családdal került rokonságba. Margaret Zeller apja, Lepsius apósa Johannes Zeller lelkész volt, a jeruzsálemi Gobat iskola vezetője, az Egyházi Missziós Társaság igazgatója. Anyósa révén a híres Dora Rappardnak, a baltikumi lelki énekek és versek szerzőjének volt a rokona. Margaret vagy Maggie és Lepsius az Oszmán Birodalomban találkoztak, s ott szembesültek a keresztyén népesség kivégzésének első híreivel. Akkoriban Johannes Lepsius Jeruzsálemben volt segédlelkész és tanár. Németországban Potsdamban volt házuk, ami később a Genocid Tanulmányok Kutatóközpontja lett. 

Lepsius szerepvállalása a menthetők mentésében – hitbeli nagykorúsággal

Lepsius a Német Keleti Misszió egyik alapítójaként, illetve a Német-Örmény Társaság elnökeként 1915. július 24-én az Oszmán Birodalom fővárosában, Isztambulban tartózkodott. Ez a történet is része Franz Werfel „Musza Dagh 40 napja” című regényének. Lepsius ott saját szemével tapasztalhatta, hogy az I. Világháború kitörése óta az oszmán-örmények helyzete érzékelhetően súlyosan megromlott. Most nem részletezem mindazt a borzalmat, amiről sokan megemlékeztek az örmény genocídium 100. és mostani évfordulóján. Ami viszont izgalmas, az Lepsius lelkész és orientalista szerepvállalása a menthetők mentésében. Ami a keresztyén felelősségvállalásnak és kockázatvállaló bátorságnak, a protestáns írástudók sok ember fizikai munkáját felülmúló szellemi teljesítményének, a hitbeli nagykorúságnak volt rendkívüli példája.

Hans von Wangenheim német követ az Oszmán Birodalomban 1915. július 7-én Isztambulból a birodalmi kancellárnak, Theobald von Bethmann-Hollwegnek azt táviratozta pontos információi alapján, kétségen felül áll: „a kormány tényleg azt a célt követi, hogy az örmény fajt a török birodalomban megsemmisíti”. Ez pedig napnál világosabban bizonyítja, hogy a német hivatalos politikának és vezetésnek legkésőbb 1915. július elejéig már tudomására juthatott a deportálások és kivégzések megerősített híre. Mégpedig arról, hogy az anatóliai provinciában a tavasz, április második fele óta egy etnikai csoportot, az oszmán-örményeket rendszeres és módszeres megsemmisítésnek vetették alá a hivatalos állami politika részeként. Ez pedig százhat évvel ezelőtt történt. 

Örmények és Európa - Vádirat a keresztyén nagyhatalmak ellen és felhívás a keresztyén Németországhoz – Lepsius fő műve

 

 Lepsius Jeruzsálemben került kapcsolatba olyan körökkel, amelyeket a svájci orientalista és történész, Hans-Lukas Kieser „a protestáns internacionálé informális hálózatának” nevezett.  Ez nem politikai, hanem protestáns alapú nemzetközi szövetség volt, megelőzve az egészen más „kommunista internacionálét”. A német racionalizmus és a baltikumi eredetű lutheránus-pietista hívő szociális érzékenység, cselekvő emberszeretet hordozójaként, a nyomor és az igazságtalanság iránti fogékonyság és az ellene eltökélten küzdő lelkiség indult be Lepsiusban akkor, amikor már 1896-ban, az első százezres örmény kivégzés nyomán érzett hatalmas felháborodásában lelkészként megírta és kiadta nagy hatású könyvét. „Az örmények és Európa – vádirat a keresztyén nagyhatalmak ellen és felhívás a keresztyén Németországhoz” volt a címe. Tartalma röviden: Igazság az örményekről -– száraz számok; valamit az erőről; vallásszabadság a török birodalomban; a tömegmészárlás megrendezése; a török hazugsággyár; ki a vétkes? a nagyhatalmak felelőssége; szatíra; éhezés; mi lesz ebből? Vérfürdők; Örmények a mészárlás előtt; a bűncselekmények listája; követi jelentések; statisztika. Hatalmas nemzetközi visszhangja támadt. Az európai nagyhatalmak erről a tömegmészárlásról nem politikai-morális értelemben szóltak. Egészen pontosan - hallgattak. Amíg lehetett. Lepsius törte meg a cinkos némaságot. 

 

Ennek ellenére az akkori brit miniszterelnök, William Gladstone ezt írta Lepsiusnak, miután elolvasta könyvét: „Ez egy igen tragikus, ha nem korunknak legtragikusabb ténye”.  És hol volt ez az akkori 200 000 kivégzett az 1915-16-os 1,5 millióhoz képest! Mégis borzalom volt, mert emberéletekről volt szó. Megtudhatta a világ, hogy a több százezres örmény áldozat mellett már 1896. februárja után az oszmán kormány első „örménytelenítésének” a brutális statisztikája: 2493 falu és 568 örmény keresztyén templom kiürítése, lerombolása. 646 falu népét erőszakkal iszlám hitre térítették, 328 templomot mecsetté alakítottak át.  Párhuzamosan a német kiadással megjelent a svájci Lausanne-ban a könyv francia fordítása, 1897-ben az angol, egy évre rá Moszkvában az orosz fordítás (!). Ez az első ilyen témájú könyv Európa-szerte ismertséget és megbecsülést szerzett a bátor és a tények igazságához mindvégig ragaszkodó protestáns teológus-lelkésznek. Bismarck Németországában ezzel a könyvvel és a filo-örmény, örmény-szerető magatartásával Lepsius homlokegyenest ment szembe a császári birodalom politikájával. Micsoda protestálás volt ez! Micsoda merész protestantizmus! Jó felidézni és elgondolkodni azon, hogy a mai utódok mekkora kockázatot mernek vállalni közügyekben és kényes helyzetekben.

Becstelen kritika otthoni egyházi körökből

Ezért a tiszteletreméltó magatartásáért odahaza megkapta az udvari, gyáva egyházi írnokok becstelen kritikáját. Nem tudott próféta lenni a saját hazájában! Mint annyian és annyiszor. Isten azonban annak szánta, és meg is valósította tervét. Adolf Stoecker „Német Protestáns Egyházi Lap”-ja azt vetette szemére, hogy mind teológiailag, mind politikailag angol befolyás alá került. A nemzeti-szociális politikus és lelkész, Friedrich Naumann még tovább ment, éppen az örmény áldozatokkal próbálta Németország keleti és világpolitikai szerepvállalásnak az igazolását, ami hatalmas képmutatás volt, hiszen a hivatalos császári politika csak elleplezte, s így növelte a bajt. 

Esélyt adni segélyszervezetével az örmény újjászületésnek

Lepsius számára azonban nem szavakban állt Isten Országa, hanem cselekedetekben és az igazság felmutatásában. Tette ezt azzal, hogy a túlélők mentésére – akiket nem nyelt el a szír sivatag szárazsága, vagy nem öltek meg kurd és csecsen banditák útközben, s nem négyeltek fel ezrével a törökök – létrehozta segélyszervezetét, hogy ezzel az örmény újjászületésnek megteremtse az esélyét. 1896-ban megalapította Urfaban (város Kelet-Törökországban, 80 kilométerre az Eufrátesz folyótól keletre) a segélyszervezet alapjait. Segélyszervezetének voltak állomásai Perzsiában és Bulgáriában is. 1915-től menekültotthonokat, árvaházakat és örmény negyedeket alapított Szíriában és Libanonban. Ezeket kiváló dán munkatársnője, az evangélikus misszionáriusnő, Karen Jeppe vezette 1917-ig. Tisztában volt azzal, hogy nagyobb mértékű támogatásra csak akkor számíthat, ha a közvéleményt hiteles információkkal felrázza. Sajnálatos módon az evangélikus egyház, amely megdöbbent Lepsius publikációinak tartalmán, megtagadta tőle a hosszabb szabadságolás lehetőségét, hogy örménymentő szolgálatát teljes lendülettel, odaadással végezhesse. Ezt csak állampolgárként tehette, „civil kurázsiból”, civil kezdeményezésként. Ezért fájdalommal bár, de lemondott evangélikus lelkészi állásáról. Persze alapvetően sem hazájával, sem egyházával nem volt elégedetlen. Teológusként úgy gondolkodott, hogy a világpolitikába is bele lehet és bele is kell vinni Isten Országa sajátosságait, s így a földi viszonyokat az evangélium mértéke szerint lehet jogállami keretekben működtetni. Kortársaihoz hasonlóan Luther Németországában ő is Istennek elrendelt országát vélte felismerni. Mégis szembesülnie kellett azzal, hogy az első világháborúban bekövetkező, addig ismeretlen borzalmak ennek abszolút ellent mondnak.

Nem vállalta a cinkos hallgatást

 

A Német Birodalomban nem kevesen voltak, akik tudtak arról, mi zajlik Törökországban, de hallgattak. Isztambulból hazatérve Lepsius nem vállalta az „elegáns, de erkölcstelen” cinkos hallgatást. 1915. őszét írták akkor, s az örmény tragédia, a népirtás addigra már javában dúlt, a tömeges mészárlás és deportálás lassan kezdett lefutni. Az események 1915. április közepén azzal indultak, hogy a török hadsereg örmény katonáit államellenes összeesküvéssel leszerelték, hadbírósági ítélettel a mezopotámiai pusztába hajtották őket – a biztos halálba. Április 24-26. között Konstantinápolyban 2345 örmény értelmiségit, köztük két parlamenti képviselőt halálba küldtek. A folytatás során a nőket megerőszakolták, illetve szexuális rabszolgaként eltüntették. 1915. októberéig 1,5 millió örményt éheztettek ki, végeztek ki. 250 ezer fiatal nőt és gyermeket pedig rabszolgává tettek és kényszerrel az iszlám vallásra térítettek át. Ebben az újabb genocid hullámban 66 várost, 25 ezer falut, 2350 templomot és 1500 iskolát romboltak le a törökök. Jóllehet az amerikai nagykövet Isztambulban, Henry Morgenthau Lepsiust empatikus morálpolitikusnak nevezte, ő maga mégis hosszabb ideig hitt abban, hogy a német-török katonai szövetség Törökország európaizálásához vezethet német segítséggel. Ez pedig a rendezett jogi viszonyok meghonosítását eredményezhette volna Törökországban. Ezt az illúziót azonban szétrombolta a valóság, mintha nem is lett volna.  A német protestáns lelkész és hazafi Lepsius a borzalmas gyilkosságok, deportálások láttán a német kormány és keleti opportunizmusának a vádlójává vált. A morális törvények a lelkész szemében egyetemesek, függetlenül attól, hogy humanista vagy keresztyén megokolásuk van. Már 1897-ben leírta: a nemzeti érdekeknek soha nem szabad, nem lehet az erkölcsi gondolkodás, ítélet és cselekvés mértékévé válniuk. „Az államvallássá tett keresztyénség sem teheti meg, hogy ami emberileg kötelező, azt kényelmesen alárendeli a politikai érdekeknek” – érvelt akkortájt. Az 1990-es években még Heidelbergben tanított – akit módomban volt ott hallgatni -  szociáletikus professzornak, Wolfgang Hubernek kell igazat adnunk, aki Lepsius nézeteit Bonhoefferéhez hasonlította, aki a nemzeti szocializmussal szemben a hitbeli nagykorúság bátorságával vállalta az igaztalan vádakat és a mártírhalált.

A Német Birodalom bűnrészessége – pontos elemzés 1916-ból

 

 

Lepsius 1916. áprilisában, már a nagy genocid hullám nyomán megjelentette 300 oldalas munkáját, ami valójában tudósítás. Címe: „Az örmény nép helyzete Törökországban”, időrendi táblázattal sorakoztatva az eseményeket, pontos statisztikákkal az áldozatokról és a helyi borzalmak precíz bemutatásával. Könyve segélykiáltás volt, de egyben a genocídiumnak mint civilizációs cezúrának, vállalhatatlan rövidzárlatnak, s mint konfliktus rendezési belpolitikai eszköznek a teljes, és történelmi kihatású elítélése lett. Voltak történészek, akik ezt a könyvet évtizedeken át ebben a témában írt legjobb munkának tartották. Központi tétele vagy megállapítása: 1915. tavaszától kezdve államilag megtervezett etnikai tisztogatás indult el az örmények ellen, ami tényleges genocídiummá változott. Lepsius, aki az örmény kérdés alakulását 1896. óta nagy figyelemmel kísérte, úgy vélte, hogy ez a borzalom a világháború árnyékában végrehajtott, kizárólagosan török belpolitikai projekt volt. Vezérelve: mindent megsemmisíteni, ami nem tisztán török vagy törökké nem asszimilálható. Lepsius már 1918. végén kimondta: a Német Birodalom bűnrészes a történtekben, a hallgatás cinkossága miatt. A háború után megjelentette azt a könyvét, amiben a Külügyi Hivatal dokumentumai és levélváltásai mutatták meg az események igazi arcát. A „Németország és Örményország 1914-1918: diplomáciai akták gyűjteménye” c. könyv lett az első, diplomáciai forrásokból összeállított, rendszerezett dokumentáció a népirtásról. 

Lepsius ma is ösztönző öröksége

1926-ban bekövetkezett halála után nem sokkal a Contemporary Review folyóiratban George Peabody Gooch úgy jellemezte őt, mint híres filo-örményt, örményszerető embert, aki politikai lényeglátásával és ítélőképességével bizonyos tekintetben megelőzte korát. Az extrém török nacionalizmus destruktív erejéről ő készítette az első világos elemzést, rántotta le a leplet. A világháború közepén megtörte a hallgatást az örményekről, ami nem volt veszélytelen vállalkozás. A keresztyén etikai elveket még saját német állama érdekeivel is szembe merte állítani. Fáradhatatlanul igyekezett azon, hogy a megsemmisítéssel fenyegetett örmény etnikumnak a túlélése érdekében gyakorlati támogatást nyújtson, segélyszervezetet működtessen. 

 

A Lepsius-ház Potsdamban

 

Munkásságnak dokumentálására szolgál Potsdamban a múzeummá átalakított Lepsius-ház, ahol nem csak tárgyai, dokumentumai tekinthetők meg, hanem egyben konferenciák helyszíne is a szép épület, valamint a német-örmény együttműködés továbbépítésének műhelye is. Kiváló, kutatásra is alkalmas könyvtára van, részben az ő gyűjtéseiből és irataival a házi levéltárban. Háza abban a pillanatban híressé vált, ahogyan onnan 1916. nyarán 20 ezer példányban kiadott könyvét „Tudósítás az örmény nép helyzetéről Törökországban” címmel elküldözgette protestáns parókiákra, lelkészlakoknak, a Birodalmi Gyűlés tagjainak, nagy német lapok szerkesztőségeinek. A kastélyszerű nagy ház ma a Porosz Kastélyok és Kertek Alapítvány tulajdona. 

Az örmények hálás emlékezetében marad – Nobel Béke-díjra méltó volt

 

 A Lepsius-téma hála Istennek nem kerül le a napirendről. Dr. Rolf Hosfeld, a Lepsius-ház tudós kutatójának Halál a pusztában címen megjelent könyve ismertetésére jó lenne visszatérünk. Most még csak ennyit: jó tudni, hogy a legsúlyosabb nemzetközi krízishelyzetben is adódnak különleges emberek, Isten elhívottjai, akik lelkészként, tudósként olyan dolgokat tesznek, melyek 100, 106 év múltán is jelentősek, értékesek, sok tekintetben tanulságosak és jövőbe mutatóak. Ahogyan Lepsius munkássága is ilyen az örmény nép elleni genocídium feltárásában, első dokumentálásában, e nép túléléséért tett gyakorlati segítő lépéseiben. Lepsius életének volt olyan szakasza, amikor hazáját kényszerült elhagyni az állandó piszkálódások, fenyegetések miatt. A jó holland református testvérek fogadták be, miután otthon persona non grata lett az örmény nép helyzetéről írt tudósításai, könyvei miatt.

A jereváni állami egyetem professzora, Dr. Aschot Hayruni 2013-ban tanulmányt írt ezzel a címmel: „Johannes Lepsius és jelentősége az örmények számára”. Ebben ezt írja: „A világtörténelem sok humanistát ismer, akik a népirtások idején és máskor az emberiség ellenes bűntettek ellen, az áldozatok védelmére, megmentésére, az igazságosságra, az elkövetők elítélésére tették fel az életüket. De csak kevesen voltak, akik elkötelezettségüket tartósan és olykor nehéz körülmények között is folytatták, akár hivatásuk, állásuk vagy saját életük kockáztatása árán is. A potsdami protestáns lelkész, Johannes Lepsius ezek közé tartozott, s ez az oka annak, hogy az örmények mindmáig hálás emlékezetükben őrzik őt”. 2000-ben mondta az akkori német külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher Lepsiusról, hogy az 1901-ben alapított Nobel Béke-díjra „ha valaki, akkor ő igazán méltó lett volna”. Henry Morgenthau, a kortárs isztambuli amerikai nagykövet így emlegette élete végéig: „Nemes gondolkodású keresztyén gentleman” volt. Ha Isten, körülményeim és a poszt-pandémiás idők megengedik, a világ egyik legősibb keresztyén népe és dr. Johannes Lepsius életműve iránti mély szimpátiából és tiszteletből, szeretném megírni magam is ennek a különös életnek, s a mögötte feltárulkozó bonyolult politikai összejátszásoknak, a keresztyén etikai mértékkel mérve vállalhatatlan hatalmi játszmáknak, a közel 1,5 millió életet követelő néptragédiának a történetét. A magyar keresztyénség és közvélemény tájékoztatására és okulására…