A MÚLÓ IDŐ EREKLYÉI - ÍRÁSOK A LÉLEKNEK - THEO-DIGEST KÜLÖNSZÁM
Bibliás hitünk páratlan kincseiről
Kezdetben a Vég - Végben a Kezdet
A megosztott öröm kétszeres öröm, a megosztott fájdalom fele fájdalom – halljuk újra és újra hitünk közmondásos igazságát. Olyan igazságát, amit csak a hit istentávlatos látásmódja képes megfogalmazni, megérteni, megértetni és boldogan magáénak tudni.
Ilyen hitben értelmezhető igazság az is, amit sok üldözést megélt kínai keresztyén testvéreink Krisztus-hite gyöngyözött ki magából: A keresztyén embernek egy perc alatt több öröme van, mint a hitetlennek egy életen át. Az ilyen hittapasztalat vezetett oda, hogy ez esztendőben páratlan kincs került a Nagy Fal mögött élő „falatnyi”, mintegy 140 millió keresztyén lelki asztalára Kínai Káté címmel. Négy kötetben, 1000 kérdés-felelet bontja ki a keresztyén hit dúsgazdag bibliai és történelmi igazságait, tapasztalásait. Miközben Európa keresztyénsége csetlik-botlik, mint valami erőtlen, beteg, magára hagyott ember, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában soha nem látott hittavasz virágzott ki, mintha a világmegváltás egyetemes öröme virágba borult cseresznyefák módján kerekedne jótékonyan kontinensek és népek fölé.
Ebben az egyetemes hittavaszban azt sem téveszthetjük hálátlanul szem elől, hogy vannak azért a keresztyén hitnek zöldellő oázisai is az öreg kontinensen. Például hazánkban is, Erdélyben, a Délvidéken, Felvidéken, s még a félelem szántotta, gondoktól barázdált arcú, sokat próbált Kárpátalján is, ahol minden háborús nyomorúsággal, veszteségdagállyal szembeéneklik testvéreink védelemként:
Mindig velem, Uram, mindig velem./Még ha nem láthat is gyarló szemem!/Azért ez énekem: Velem van Istenem,/Velem van Istenem, mindig velem.
Avagy az egykori európai hittavaszban, a korai középkorban és a keresztyénség újkori hitiskolájában, a reformációban nem születtek újabb és újabb bibliás kincsestárak? Heidelbergi Káténk, II. Helvét Hitvallásunk, evangélikus testvéreink Augsburgi Hitvallása, Luther Kátéja? S a 20. században annyi hitvallói nyilatkozat, status confessio? Még római katolikus atyánkfiai világkatekézise is ebbe a sorba vehető. Kimondhatjuk történelmi és kontinentális, sőt egyetemes keresztyén hittapasztalásaink summájaként: a teremtetlen tiszta mennyei fény a teremtés milliomod másodperceitől övezi, beragyogja Teremtőnk világát, s benne a Kijelentés szuperfényével az idő hömpölygő folyamán hajózó újabb és újabb emberöltők életét.
***
Nincsenek véletlenek – isteni tervszerűség mindenben, mindennek ellenére
Apró dolgokban, váratlanul felvillanó konszonanciákban, szent összehangolódásokból is a gondviselő elrendelés csodái villannak elénk. Mint annak a búvárnak, aki lemerül a tenger már szinte fénytelen mélyére, s reflektora fényében elképesztően gyönyörű, színes tengeralatti élővilág látványkontinensei tárulnak szeme elé.
Az emberi személyiség mélyrétegeiben kicsírázó hitről bontotta le a megismerés takaró szirmait csaknem 100 éve Kolozsvárott Reményik Sándor: „Egy istenarc van eltemetve bennem: Antik szobor, tiszta, nyugodt erő. Nem nyugszom, amíg nem hívom elő. S bár világ-szennye rakódott reája, Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza”.
Ez az előhívás, ez a személyes reneszánsz tárja fel önmagát minden bibliai Igében, ami bevilágít szívünk sötétlő mélyrétegeibe. Erre lelünk minden imacsendben, templomi vagy erdőáhítatban. Kortól függetlenül. Ennek a titoknak, bibliás hitünk páratlan kincsesbányájának a valóságára, felfedeztetésre, a mélyben felvillanó titokvilág szépségalkotásaira vetít ma is Isten-fényt az Ige, amit a Losung szerint olvasunk ezen a vasárnapon:
„Egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség” (Efézus 5,8-9). S hogy miért írom: mennyire nincsenek véletlenek?
Mert a 97 éves teológiai nagy öreg, a reménység teológiájával és etikájával történelmi korszakot formáló Jürgen Moltmann református tudós professzortól a mögöttünk maradt héten kaptam meg személyes vallomáskötetét, „Feltámadva örök életre” címmel. Ez (is) pontosan erről szól. Kötetén áthúzódik a feltámadás tiszta és kiolthatatlan fénye, a fenti páli Ige főszólamától kísérve. Személyes levelében leírta, hogy ennek a könyvnek a legmélyebb indítéka felesége, az ugyancsak teológus-író Elisabeth Moltmann 2016-ban történt halála volt. Az elmúlás akkor lett személyes, egzisztenciális sorsélménnyé, amire neki is meg kellett keresnie a bibliás választ. Önmagáért – másokért.
***
Végben a Kezdet – Kezdetben a Vég: Csodálatos Isten-dialektika
Így jutott el a teremtetlen fényig, ami Isten lényéből, Kijelentéséből, személyéből árad szét a világmindenségre és valamennyiünk szívére. Ennek koncentrált fénytranszparenciája maga Jézus Krisztus feltámadása. Az Ő áradó világosságában lett nyilvánvalóvá Moltmann számára is, hogy a keresztyén embernek nem a meghalás művészetével, az ars moriendivel kell foglalkoznia. Hanem egész életén át az ars resurgendiben, a feltámadás művében és hitében lehet élnie. Az örök, teremtetlen isteni fény, a feltámadott Úr Jézus életének ragyogása árad be az életünkbe akkor is, amikor a végóránk felé közeledünk. Nem sötét alagút, nem áthatolhatatlan halálfal áll előttünk, aminek nekizuhanunk, és vége mindennek. Hanem addigra hit által már átmentünk a nagy változáson, megtérésen, gyümölcstermésen, akik sötétség voltunk mindenestől fogva, az Úrban világosság vagyunk. És ez a nagy metamorfózis, átváltozás már az élet mindennapjaiban végbe mehet – sola fide, egyedül hit által, Jézus Krisztus kegyelméből: sola gratia, solus Christus. Ezért írta le az öreg tübingeni tudós: a végben kezdet rejlik.
De ez csak azért lehetséges, mert a kezdetben, a teremtés milliomod másodperc lüktetésében is már ott volt Teremtő Atyánk roppant titokzatos, fenséges elrendelő akaratában és gondviselésében a javunkra váló vég is, ami nem lehet méltóságában szemernyit sem értéktelenebb, mint a kezdet. Istenkézből Istenkézbe Krisztus kereszt magasában átemelt, megőrzött teremtett világunk és személyes sorsunk is ebből az isteni felrangosításból él, nyeri múlandóságában is örök tartalmát, testi és szellemi fogyatkozások közben is Istentől adott, megőrzött, mindenek ellenére nekünk ajándékozott értelmét. Mert Ő nem személyeskedve ad vagy nem ad, nem akarván picit sem megbántani minket, hanem léte teljességéből teremti meg önmagával felrangosított létigazságainkat, létezési módunk, életformáink milliárdnyi variánsát. S mivel már a teremtés és az egyéni foganás pillanatában, sőt az előtt, lét előtti létünkben (ezért elfogadhatatlan az abortusz!) már készen volt génjeinkbe kódolt terve, programja, teljességgel és vitathatatlanul igaz ez az Isten-dialetika is: a végben a kezdet – a kezdetben a vég. Bach gyönyörű énekével, zsoltárparafrázisként énekelhetjük létigazságként: „Már anyaölben is volt mindig/gondja ránk. A sok jót, mellyel áld,/ Ki sem mondhatja szánk.
***
Baltikumi protestáns imakíséret
A lett származású, de Észtországban élt és alkotott baltikumi hívő protestáns költőnő, Julie Hausmann (1826–1901) imájával foglaljuk össze bibliás hitünk páratlan kincsestárának útravalóját, ami bűnszorításban élő embersorunk nagy esélye. A költőnőről annyit feltétlenül tudnunk kell, hogy a világszerte énekelt és szeretett „Csak vezess Uram, végig és fogd kezem…” kezdetű dicséret szerzője. Sok nyelvre lefordították megragadó spirituális énekét, még az olasz római katolikusoknak is (Mi prendi per la mano). Fr. Dürrenmatt svájci író egyik regényében is ezt éneklik. Beatrix holland királynő férjének temetésén, 2002 október 15-én a delfti református Nieuwe Kerk-ben németül ezt énekelték (ami Hollandiában a 2. világháború óta igencsak került nyelv minden nyelvrokonságuk ellenére), a holland uralkodók hagyományos kálvinista temetkezési templomában. Befejezésül álljon itt a baltikumi költőnő imája:
Amikor szinte semmit sem érzek hatalmadból, jó Uram, akkor is Te fogod kezem, s vezetsz a cél felé éjszakákon át. Kinyújtom most is Feléd kezem. Kérlek, Te vezess boldog végem, az örök élet, a vég nélküli öröm felé. Ámen.
(Dr. Békefy Lajos)
Lélek-libikóka Európa menekülése közben
Hát ezt is megértük. Erdő- és bozóttüzek egész Dél-Európában, soha nem látott tornádó Svájcban, tojásnyi jégdarabokkal taroló villámviharok az Adria partján, Felvidéken és Erdélyben sárpatakok. Európa könnyed nyári élvezetekre befizető lakossága, turisták ezrei menekülnek – haza.
Haza? A gazdasági migránsoktól ostromolt öreg kontinens lakosai maguk válnak menekültekké – klímamenekültekké. Katasztrófamenekültekké. De vajon hányan menekülnek a legavatottabb menekültmentőhöz? Aki még akkor is szolgál vigasztalással, reménnyel, talpra állító biztatással, amikor minden és mindenki elhagy? Igen, Istenről és az Ő Igéjéről beszélek. Ahogyan az az asszony néma jelekkel, aki Rodosz szigetén úgy siratta elégett házacskáját, megüszkösödött állatkáit, hogy szava sem volt, csak mutogatott. Arra, ami a tűz martalékává vált. S oda fel, amerre könyörgő kezét és zokogó lelkét felnyújtotta.
Igen, ismerjük az Igéket, s kiben ne jönnének ezek felszínre mostanság is: „Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, ne rémüljetek meg, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég…. éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete” (Máté 24,8). Hírek tv-ben és rádióban, világhálón és nyomtatott sajtóban, rossz hírek, drámai információk mindenütt. A hitetlen világcinizmus megvalósulásaként: Bad news are good news – a rossz hír a jó hír. Hírdráma a fülünkben és a lelkünkben. Nem is csodálkozom ismerősömön, bár egyáltalán nem értek egyet vele, aki végül úgy döntött, menekül a médiától, mert maradék lelki energiáját, s nagy nehezen megteremtett lelki békességét szeretné, amennyire csak tudja, megőrizni. Vissza a természethez? – ahogyan a nagy francia és svájci felvilágosítók programozták? Jean-Jacques Rousseau és kortársai. De a természet is szembejön velünk. Akkor pedig hova? Hiszen sikerült úgy felbosszantani a teremtett világ elemeit, hogy a brutális emberi kifosztásra még brutálisabb földrengésekkel, áradásokkal, szokatlan sárlavinákkal, könyörtelen szélviharokkal, alig tapasztalt jelenségekkel válaszol.
Isten népének azonban nem a menekülés az útja. Hanem a szembenézés a bajjal, a gonosszal, a világ fejedelmével.
És a bűnbánat megújító lelki kanosszája, meg az ima és a szolidáris segítés. A lelki libikókában egyszer fenn, másszor lenn mi is. Isten azonban kegyelme acélplatójával tartja össze a libikóka két végét, s az ott ülőket egymás felé fordítva. A nagy létlibikóka esetében is így van ez. Meg ne rémüljetek, ez még nem a vég. Ez még nem a telosz, ez még nem a finis, ahogy görög-latin Nestle-Aland újszövetségünkben olvassuk. Mindez a vajúdás kínjainak kezdete (24,8). A görög ódin, vajúdás szó a szülési fájdalmakat fejezi ki, a jajgatást, nyögést, sikítást a szülés folyamatában. Valóban kijózanító és elgondolkodtató az Ige üzenete: mindez a fájdalom nem a végállomás, nem finito, mert Istenünk nem a pusztulás, hanem az élet Istene.
A szülési fájdalmak a megszületendő gyermekért vannak. Ezért vállalja minden szülő nő.
A világkatasztrófák nem Isten akarta végcéljai a világtörténelemnek, a teremtett világ, a természet történetének sem. Ezekből a messiási kornak, a visszatérő Úr eljövetelének, a mindeneket újjáteremtő Teremtő Úr egyetlen igazi és gyökeresen új világának kell kijönnie. Mindennek meglátásához, felismeréséhez viszont Kijelentés kell, Ige és Lélek, hogy a létlibikóka alján ülőknek a felemelkedés, a kiemelkedés, a fenn valóságát hirdesse és tegye nyilvánvalóvá a mai üzenet is. Ez még nem a vég. Véssük a szívünkbe európai protestálásként: a finis nem finito! A végcél nem a végső pusztulás! Ez a gondviselő és szerető Úr távlatossága, új perspektívája, amibe állva, ahonnan szemlélődve hit által (sola fide) tudjuk elhelyezni, megérteni a körülöttünk történő eseményeket.
W. Churchill úgy tűnik, nem csak szivarfüstje titokzatos füstfelhőjét szemlélgette a legnagyobb háborús próbatételek során. Anglikán, protestáns, „kultúrprotestáns, olykor ironikus életbölcselettel” szemlélődött, ami ott lebegett lelke és tudata mélyén, s találóan így fogalmazott: „Ez nem a vég, ez még csak nem is a vég kezdete. Ez talán csak a kezdet vége”. Igen, napjainkban átéljük annak a világnak, a kezdetinek, a korábbinak, amiben még elindult a feljebbvaló nemzedékek élete, a végét. De nem a világvégét! Átléptünk a digitális világkorszakba, a 4.0 ipari forradalomba. Sokan csak úgy átcsúsztak, mintha mi sem történt volna. Az alvó lelkek. Ebből a másik korszakból inkább csak a forradalmi felforgatást látjuk meg. És az Ige leleplező erejét érezzük: Hallanotok kell… És látnunk kell valóban mindazt, ami ma Európát a belső menekülők kontinensévé tördeli. A régi bástyák omlani kezdenek, az erős hidak összedőlnek, az öreg kultúr-Európa szélfútta levéllé lesz sokak szemében.
Vagy mégsem? Jürgen Moltmann, a reménység teológusa úgy fogalmaz legutóbbi, 95 évesen írt személyes vallomáskötetében, hogy a végben mindig kezdet rejtőzik. Életünk végében az örök élet reménye. Az elmúlásban a más minőségű feltámadás ígérete. A halálban az élet. A vajúdásban az újszülött. Mert a libikókán nincs megállás, amíg élő gyermekek ülnek a két végén. Hol fenn, hol lenn. S akkor sem, ha az egyik végén emberke, a másik végén éppen Isten ül láthatatlanul…
Bibliánkban ott van a hatékonyan és aktívan segítő Úr üzenete. Ószövetségi népéhez és újszövetségi egyházához, sőt még a nem-népekhez is.
Mert „az Úr letörli a könnyet minden arcról” (Ézsaiás 25,8). És az újszövetségi üzenetben újból a szülő asszony képe jön elő: „Ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul. Amikor az asszony szül, fájdalma van… de amikor megszülte gyermekét, nem emlékezik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki el nem veheti tőletek” (János 16,21-22). A finis az elvehetetlen öröm, ezért sem háború, sem természeti katasztrófa még nem a vég. Az első teremtett világ elmúlásának hangzavarát legyőzi majd az új teremtés fenséges öröméneke. Ez a mi reménységünk minden mai próbatételben vagy annak láttán. S most az a dolgunk, hogy ennek a bibliai látásmódnak, természeti és történelmi szemléletmódnak a megszületéséért, újraterjedéséért imádkozzunk megpróbált embertársainkra nézve is.
Így formálja a létlibikókán Isten Lelke a mi imáinkat. Bármennyire is abszurdnak hangzik, a libikóka másik végén mindig Isten ül. Akár egyedül, akár valakinek a látható formájában. Ezért a finis soha nem finito. A vég nem végzet, hanem kezdet. Susanne Brandt imája nyomán ezt kérjük:
Emberek szenvednek mindenfelé. Emberi méltóságuk a porba és a hamuba hull. Belső sebeiket csak Isten látja. Adj Uram szemeket, melyekkel mi is meglátjuk a szenvedők messzi jeladásait a borzalmas híreken keresztül is. Uram, szülj szívükben békességet egész életüket megrázó veszteségeik közben, küldj hozzájuk segítő kezeket és gyógyító, talpra állító Igéket, imákat. Belső menekülők tömegeit termelő Európánkat formáld a jelen katasztrófákkal saját magát elfogadó, (újra) krisztusivá formálódó kontinenssé. Mert Te úgy akartad, hogy lássuk az általad készített véget, ami a megváltottak célja. Taníts meg Urunk felismerni minden lenti pillanatban: a finis még nem finito! A végcél nem végzet! Krisztus a végcél, és az Ő Országa. Hallgass meg a Te Fiad, a mi Urunk által. Ámen.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Keresztyén válságkezelő etikák feljövőben
Vatikán: etika a bomlasztó technológiák korában
Századunkra fordulva, a világkeresztyénség egyre több felekezetében jelentek meg azok a hangok, könyvek, témaközpontú konferenciák, képzések, amelyek a szemünk előtt kibontakozó válságjelenségekkel kezdtek el bibliai, teológiai, etikai szempontból foglalkozni.
Krízisteológiák, krízisetikák húzták meg a lelkiismeret vészharangjait és az imaharangokat a kezdődő és egyre elhatalmasodó klímaválság, a COVID, a háború, a migráció, a világpolitikai többpólusú átrendeződés és a mesterséges intelligencia kétarcú, jó és ismeretlen kockázatokat hordozó jelenségei kapcsán.
Előbb Genfben és Zürichben jött létre a református kezdeményezésű globethics.net erkölcsi világháló, amelynek ma már komoly képzési programjai is vannak, 170 000 alkotó, érdeklődő taggal. Mindezzel a jövendő generációit igyekeznek érzékenyíteni saját világuk várható kockázatainak erkölcsi, jogi, nemzetközi kontroll alatt tartásáért, szabályozásáért. Legutóbb az ugyancsak világméretű erkölcsi erőt és befolyást jelentő Vatikán is erőteljesen beszállt a válságkezelő etikai felelősségvállalók sorába. Most erről az igen fontos mérföldkőről adunk számot.
Vatikán és a Santa Clara Egyetem magas szintű együttműködése
Ferenc pápa kezdeményezésére a Vatikán és a világhírű kaliforniai Santa Clara Egyetem Markkula Alkalmazott Etikai Központja közötti együttműködés eredményeként létrejött a Technológiai, Etikai és Kulturális Intézet (ITEC).
Ez nemrég megjelentette azt a stratégiai-tudományos kézikönyvet, aminek ezt a címet adták: Etika a bomlasztó technológiák korában. Brendan McGuire lelkész, az ITEC tanácsadója szerint régóta tervezték már a kézikönyv kiadását.
Meggyőződésük szerint ugyanis a Vatikánnak egyedülálló képessége, hogy olyan kulcsfontosságú szereplőket képes egy asztalhoz ültetni, mint semmilyen más szervezet. „A pápának mindig is komoly rálátása volt a világra és az emberekre. Az egyházfő úgy véli, hogy a technológia jó dolog, de ahogy fejlődik, eljön az ideje, hogy mélyebb kérdéseket is feltegyünk”
— mondta a kaliforniai lelkész.
Protestáns-katolikus párhuzam az emberiség segítésére
A könyv hét alapvető irányelvre van lebontva, amit 46 konkrét, megvalósítható lépés egészít ki, definíciókkal, példákkal alátámasztva.
Érdekes és figyelemre méltó összecsengés van ebben a tekintetben az év elején a zürichi vallásközi etikai világháló, a globethics.net Stückelberger professzor vezette csapata által kiadott 700 oldalas kötet között. Ebben 45 témaajánlás és nemzetközi erkölcsi felelősségtudatosító szempont, intézményi és személyi feltétel fogalmazódik meg. Címe: Bizalomépítés – hogyan szolgálhatják a digitális technológiák az emberiséget.
Ez a két kötet minden bizonnyal a jövőbeni közös együttműködésnek is ösztönzője lehet a világméretű keresztyén felelősség akcióinak megszervezéséhez. Mindenképpen korszakos jelentőségű és jelzésértékű, hogy a római katolikus és a protestáns világ két vezető intézete szinte egy időben jelentkezett e művekkel.
Mintha minden oldalon megértenék és követnék az Ige biztatását: „Félretéve minden akadályt és a bennünket megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő pályát, nézve a hit fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra” (Zsid 12,1-2). Arra is hálás szívvel, nagyon is érdemes odafigyelnünk, milyen összehangoló munkát végez Isten Lelke közöttünk és értünk. Hiszen jó 11 éve a Kárpát-medencei magyar reformátusságnak ez volt a jelmondata: Krisztus a jövő, együtt követjük Őt! Az idei pápalátogatásnak pedig ez lett a jelmondata: Krisztus a jövőnk!
Röviden a vatikáni kézikönyvről
A kézikönyv nem marad meg a mesterséges intelligenciánál, hanem foglalkozik többek között a gépi tanulásból, a titkosításból vagy a felhasználók online tevékenységének nyomon követéséből eredő etikai kérdésekkel.
Az is figyelemre méltó, hogy nem csak a katolikus egyház szempontjait vette tekintetbe. Az ITEC ugyanis az üzleti élet, a civil társadalom, az akadémiai szféra, a kormányzatok és a különböző vallási szervezetek képviselőit is bevonta a technológia emberiségre gyakorolt hatásainak közös átgondolásába. A kézikönyv amellett érvel, hogy a technológiákba (és az azokat létrehozó vállalatokba is) már a kezdetektől be kell építeni bizonyos szabályokat, amiket az a „parancs” határoz meg, hogy cselekedeteinknek az emberiség és a környezet közös javát kell szolgálniuk.
A szerzők ebből vezetnek le hét alapelvet, amelyek köré csoportosítják a teendőket. Az alapelvek persze meglehetősen általánosak: (1) az emberi méltóság és jogok tiszteletben tartása; (2) az emberi jólét előmozdítása; (3) befektetés az emberiségbe; (4) az igazságosság, a hozzáférés, a sokszínűség, a méltányosság és a befogadás előmozdítása; (5) ismerjük fel, hogy a Föld minden életért van; (6) folyamatosan biztosítani kell az elszámoltathatóságot; (7) elő kell mozdítani az átláthatóságot, hogy érthessük, mi történik.
Ide véve röviden a protestáns etikai alaptörekvéseket, valóban láthatók az összetartás, a konvergencia jelei és területei:
a) értékek, bizalom és jog összefüggéseinek kifejtése; b) a mesterséges intelligencia, robotok és emberek etikus viszonyának kutatása; c) egészség és idegtudomány területén a mesterséges intelligencia (MI) felhasználása; d) a vallások a digitális igazságosságért kiemelten fontos területe; e) a mezőgazdaság, üzlet, pénzügy és a MI; f) biztonság, háború, béke és a MI; g) adatkormányzás, geopolitika és a MI; h) média, oktatás, kommunikáció és a MI etikus és etikai összefüggései.
Végre közösen közös jövőnkért
Ez a témaösszhang nem kerülhető meg, sőt egyenesen közös hálaadásra indít. Hiszen ugyanabban a világban él mindkét nagy keresztyén egyházi közösség közel 2 milliárd hívő tagja. Adja Isten, hogy a keresztyén hitből és felelősségből táplálkozó nagyszerű eredmények valóban segítsék az emberiség hatékonyabb válságkezelő lépéseit, eszközrendszereit. Végre azt is látjuk, hogy a két felekezeti világközösség nagyon is idejében és példaadó módon jár elöl a világválságok és a digitális kor buktatóinak hitből elkötelezett, pánikot vagy éppen cinizmust oldó, vagy érdektelenséget oszlató kezelésében…
Protestánsok és római katolikusok végre együtt, egymást erősítve az emberiségért, a világért, a fenntartható jövőért, környezetünkért, s az utánunk következő generációkért nemcsak egyház-diplomáciai úton, hanem konkrét gyakorlati lépésekkel is igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni.
Jó lenne ezt a potenciális összetartást egyre szélesíteni, vigyázni rá, s az oktatásban, egyházi fórumokon, kiadványokban, médiában mind szélesebb körben ismertté tenni.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani
Imafelelősségünk mindennapi gyakorlásáért – Szentháromság utáni 7. vasárnapra és hétre
Lukács evangéliuma 19,40. versében olvassuk Jézus szavait, Aki jeruzsálemi bevonulásakor így szólt oda a farizeusoknak: Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. Azoknak szólt, akik azt kérték tőle, utasítsa rendre tanítványait, mivel ők hangosan kiáltották: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” (Luk 19,38-39). Urunk válaszában akkor és ott is több volt, mint egy kérdésre-kérésre adott konkrét felelet. Prófécia, program volt Szavában, jövő történéseket illetően a helyes Krisztus-követő magatartásról szólt. És az ünneprontás kísértésének elutasításáról. A mi imafelelősségünkről is beszélt megszívlelendő módon.
Prófécia? Igen, mert Urunk tett már utalást másutt is arra, hogy „romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem” (János 2,19). Az Olajfák hegyén ülve, a templommal átellenben, ezt mondta: „Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának” (Márk 13,2). Előre látta, és megjelentette a fájdalmas, drámai közeljövőt, ami aztán 70-ben be is következett, amikor a római megszállók a templomot porig rombolták.
Program? Igen, mert a tanítványok nem a hallgatás emberei, hanem kiáltó szavak voltak a pusztában, várfalakra állított őrök, akik jelentik az új nap, a reggel jövetelét. És Isten jelenlétének a bizonyságtevői. A beszélő Isten jelenlétében csak hallgatni, az a langyosság megítélt magatartása. Először Istenre kell hallgatnunk. „Mit üzensz Uram, szólj, mert szolgád hallja szódat” lelkülettel. De aztán a meghallott üzenetet tovább kell adni. A bizonyságtevő életprogram is benne van Urunk válaszában. Milyen „égés” lenne, ha azok mondanák el helyettünk a ránk bízott üzenetet, akikről azt véltük, ők nem is (annyira) hívők. Vigyázzunk az önértékelés csapdájával, ezt mindenkinek és mindenkor felállítja a Diabolosz!
Jövő történések megjelenítője? Igen, hiszen a fájdalmas dolgokról sem hallgat Urunk. Először testének templomára utal, amivel kapcsolatban vádolták őt, hogy ilyet állít: Le tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni (Máté 26,61; 27,40; Márk 14,58; 15,29). Sőt hozzátették a hamis tanúk (Márk 14,56), hogy az emberkéz építette templom lerombolásáról szólt, de egyben a nem emberkéz alkotta templom felépítéséről is 3 nap alatt (Márk 14,58). Az emberi vallomások azonban ellentmondásosak voltak a Nagytanácsban (Márk 14,59). Amit viszont Ő mondott, az bekövetkezett, mindkettőben igaz módon: testét halálra adva engedelmesen, harmadnapra feltámadott. A jeruzsálemi templom, az akkori világ egyik csodája, valóban megsemmisült. Jézus Igéi igazak és ámenek. Boldog ember, aki éhezi és szomjúhozza a bennük rejlő igazságot.
Az ünnepontás, az örömrontás ellen is szól Jézus Igéje. Miért nem utasította rendre, hallgattatta el tanítványait? Mert ők az áldott királynak örvendeztek, aki az Úr nevében jött közéjük. A Jeruzsálembe bevonuló Jézus király az életünkbe is így jön: felgerjeszti a hamvadó tüzet, tiszta ünnepi fényeket gyújt a megszürkült lelkekben, benedictusra, glóriázásra hangolja fel lelkünket, sőt, az életünket. És vigyáz arra, hogy ezt senki ki ne oltsa.
Mindezek alapján mai imacsendünkben az Élet, életünk Király-Jézusa figyelmeztet személyes és közösségi, egyéni és egyházi megkerülhetetlen imafelelősségünkre. Az imádság ugyanis nem szakrális diplomácia! Sokkal inkább: prima et ultima ratio – oratio – azaz első és végső lehetőségünk az ima! Amikor minden más eszköz kihull a kezünkből, az ujjainkat és a lelkünket még imára fonhatjuk! Csak egyetlen dolog számít: ha megkapjuk a megbízást, a Lélek belső bizonyságtétele és az Ige sziklazúzó ránkterhelődése nyomán, akkor ki kell mondani az igazságot. Amiként azt Habakuk próféta tette közel 700 évvel Jézus eljövetele előtt, aki őrhelyére állva hirdette: „A kő is igazságért kiált a falból” (Habakuk 2,11). A kő a falból Habakuk korában és a kő Jézus korában figyelmeztet átruházhatatlan imafelelősségünkre az előtt, aki maga az út, IGAZSÁG és az élet (János 14,6).
Nyári zöld lombok alatt, szűrt égi fényben vagy szobád csendjében Isten elé hajló lélekkel halld meg Szavát, tedd szavaid mértékévé, forrásává és mennyei fedezetévé megértett Igéjét. Annyi bajjal próbált korunkban, annyi emberi és diabolikus hazugság őserdejében az Ige kardjával lépj tovább az úton. Van miért imádkoznunk, kiáltanunk, nehogy a köveknek kelljen megszégyenítésünkre feljajdulniuk. Kiáltsunk a háborút és öldöklést mielőbb lezáró igazságos békéért, kiáltsunk az éhezés és a klímaválság áldozataiért, az édesanyjuk mellén halálba hulló gyermekek kiszáradt millióiért! Az Isten adta magzatok, az anyaméh drága gyümölcseinek megszületéséért. Az ember alkotta mesterséges intelligencia etikus, embersegítő felhasználásáért. Gyermekeink digitális függőségének megelőzéséért, szabadságuk megbecsüléséért, felismeréséért és védelmezéséért. Hovatovább nincs annyi kő, ami valamiért ne kiálthatna.
Két imádság álljon itt, amit nem a keresztyének helyett kiáltó kövek, hanem a Szentlélek által érzékenyített, együttérző, Isten áldotta lelkek mondtak el. Az imafelelősség elgondolkodtató, ösztönző és szép példái ezek.
Az egyik ima a kortárs Susanne Brandt lelkében fogant, zöld szűrt fényben, olyan Isten-csendben, amelyben elértek hozzá a szenvedők néma jajkiáltásai:
Látjuk Urunk a sok szenvedőt, akiknek ember voltát, teremtésbeli méltóságát lábbal, fegyverrel, erőszakkal tiporják. Vannak sebek, melyek rejtve maradnak az emberi tekintetek elől. Adj szemet, Urunk, hogy felismerjük a szótlan jelek üzenetét! Tégy minket alkalmassá és késszé arra, hogy békességért kiáltásunk és igazságosságért, szeretetért és megbocsátásért! Add, hogy legalább imában tehessünk valamit a háború és a gyűlölet, az erőszak ellen! Kérünk Téged, hallgass meg minket! Ámen.
A másik ima az egy éve hazaköltözött Detlev Block protestáns író lírikus szépségre fogékony belső szemeinek látása nyomán született meg:
A nyár kifeszíti a vitorlákat, s Annak dicséretét zengi, Aki példázataiban szépen szólt égi-földi titkokról, amikor a liliomokra és az égi madarakra tekintett. Jézus gyönyörű üzenete megvidámítja lelkünket és beszédére ráhangolódva, mondjuk mi is: mily szép és mily gyönyörűséges, élni az életet és Isten gyermekeként élni meg minden pillanatot. Ámen.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
HEURÉKA-ÖRÖM - HATALMAS MEGLEPETÉS ÉS ÖRÖM - MEGJÖTTEK A 97 ÉVES MOLTMANN PROFESSZOR VÁLASZAI INTERJÚKÉRDÉSEIMRE
"Mi megöregszünk, lassan elmegyünk, de a teológia és a szerető Isten marad" (Moltmann)
bekefy.agnusradio.ro
Comments
Post a Comment