77 - 75 ÉVE LÉTÜNKÖN ÁTRAGYOGÓ, CSODÁLATOS KEGYELEM, MARADJ VELÜNK! --- ISTEN-CSENDEK VONZÁSÁBAN
77 - 75 ÉVE LÉTÜNKÖN ÁTRAGYOGÓ, CSODÁLATOS KEGYELEM, MARADJ VELÜNK!
ISTEN-CSENDEK VONZÁSÁBAN
ISTEN-CSENDEK VONZÁSÁBAN
LÉTÜNKÖN ÁTRAGYOGÓ
CSODÁLATOS KEGYELEM, MARADJ
VELÜNK!
BÉKEFY LAJOS-RÖHRIG KLAUDIA
SPIRITUÁLIS TAPASZTALÁSAIKRÓL PNEUMATIKUS,
SZENTLÉLEK IHLETTE ÍRÁSOKBAN MINDENKINEK
BUDAPEST
2025
Az ÚR ezt mondta: Gyere ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott.
(1Királyok 19,11-13)
KEDVES OLVASÓ!
TESTVÉREM AZ ÚRBAN!
Az alábbi írások akkor fogantak lelkünkben és születtek meg, amikor földi zarándokutunkon, itthon és külföldön, egy-egy Istenre, Igére rácsodálkozó pillanatban, órában, napokban meg-megálltunk. Kezünkben Isten mennyei kenyerével, Bibliánkkal, szívünkben és ajkunkon énekekkel, imákkal. Minden írás vallomás: Istenünknek, Megváltó Urunknak, a Szentlélek megragadó közösségében. Van, aminek "szülőföldje", ihletője Teremtő Istenünk nagy fantáziával és szeretettel létrehozott szépséges vidéke, Erdély magas hegyei, a délvidéki búzaérlelő napmeleg parókia árnyékai, honi Pannon tájak, Bakonybél Szent-kút Istennek, embernek otthonosságot kínáló, szentistváni régmúltat visszaidőző Gerence-völgye, Itália és Svájc tündérkertjei, tengerpartjai, festőecset-fantáziát túlszínező napszállták és hajnali virradás-derengések. Vannak "Isten-rajzok", Léle-vázlatok, melyeken ott maradt a templomi szolgálatok mennyei aurájából egy harmatcsepp. Legtöbbjük otthoni reggeli vagy napszálltakor tartott áhítatok spirituális gyermekei. Amikor ketten voltunk együtt Szent-Háromságos színük előtt: családunkért, a vér szerintiért vagy a lelkiért, egyházunkért, népünkért, megpróbált testvéreinkért, szabadulást tapasztaltakért, egymásért és önmagunkért könyörögve-hálát adva merülve el Istenünk pótolhatatlan, csodálatos csendjeibe. Vallomás minden gondolat, mondat e spirituális hálafüzetben Őróla, Őelőtte másokról és másokért. Kérjük imádságot meghallgató Urunkat: indítsa az Olvasók szívét és szavát hasonló Isten-csendek óhajtozására, átélésére, menyei puha-zöld pázsitokon tapasztalható Ige-élményekre . Az lesz az igazi jutalma a szerzőknek, ha mások is ráébrednek:
a mesterséges intelligencia korában még inkább szüksége van mindannyiunknak az elidegenülés ellen ható Isten-adta intelligenciára, lelki kultúrára, a klasszikus bibliai hármasra: élő hitre, kitartó reményre, létezés-gördülékenységet segítő szeretetre. Azaz a teremtett lét emberiségfáján menedéket jelentő otthon-fészkekre.
Jövőt és áldást kérő imacsenddel
Dr. Békefy Lajos Ph.D. és Dr. Békefy-Röhrig Klaudia
református lelkészházaspár
A megjelent írások forrása:
Felvidék.ma
https://felvidek.ma/tag/dr-bekefy-lajos-rovata/
Presbiter elmúlt 30 évben megjelent egyes számai
Agnusradio.ro, szerzői blog 2343 cikke közül
https://www.blogger.com/u/1/blog/posts/4875085957745160042
bekefy.agnusradio.ro
Solustuus2020 szerzői blog 790 cikke közül
https://www.blogger.com/blog/posts/279483171006314080
TARTALOM
Válogatás Békefy Lajos spirituális prózájából
1. Istenünknek örömódák - Nálad teljes az öröm
2. A belső önszennyezés és a szóbeli környezetszennyezés ellen – minden életkorban
3. Az Ige örök-színes szálait öltöd bele a téridő szőttesébe, Urunk
4. A tények mögötti valóság epifániája, igazi arca
5. Gyöngyök a hóban
6. Szépségeim adventi csillagképei - Spirituális látogatás Európa első festőnőjénél, Sophonisba Anguissolanal
7. Adventi tükrödként fogadj el, Uram!
8. Az idő csúcsán örökkévaló Istenünkkel
9. Csendesítsd le lelkemet nyugodt víztükörré, Uram! - A keresztyén szívimák szép történetéből
10. Homokórák bölcsessége - Hétköznapjaink mindennapiságáról
11. Az elsődleges lét Isten gyönyörű mosolya – kölcsönadva a mulandóságnak
A létezés szépséges dalai Isten mosolyáról
12. Római levél káinizmusról, bábelizmusról és a kultúrák “megtéréséről”
13. Reformáció ecsetvégen - Az építészeti portréművészet holland mestere Fülep Lajos eszmei aláfestésével
14. Istenragyogás-fényfürdő - Reformáció ecsetvégen
15. Isteni létértékek ragyogása őszi borongásban - Mózes éneke átzeng a világtörténelmen
16. Sürgősen menjünk be a mennyei imasátorba – életmentő imareformációt!
17. Uram, szférákon át zeng magasztaló énekünk, imánk Hozzád!
18. Ami a legegyetemesebb és a legszemélyesebb – istenhitünk csodadimenziói
19. A szentség vonzásában csendszentelő vasárnapon
20. Működik a transz-digitális krisztusi érték- és világrend – Tegyünk még többet érte!
21. Tikkasztó kánikulában, szomorúfűz szűrt zöldjében - a fák Isten adta jelbeszéde
22. Klorofilkupolák alatt is Veled vagyok, Téged csodállak
23. Létprizmán átragyogó boldogító kegyelem, maradj velünk! - Nélkülözhetetlen létismereti minimum
24. Létismereti percek égtartó píneák alatt…
25. Istenünk létritmikája boldog létezésünk ereje
Válogatás Röhrig Klaudia lelki prózájából
1. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - BIBLIÁVAL A KÉZBEN - I.
TARZUSZ - Pál apostol szülőföldje
2. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN – BIBLIÁVAL A KÉZBEN - II.
ANTIÓKHIA - A „keresztyén” név szülőföldje,
az első „presbiterek” szolgálati helye
3. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - III.
CIPRUS - Az első térítő út állomása és kincse:
“a ciprusi szentháromságos missziói modell”
4. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN – BIBLIÁVAL A KÉZBEN - IV.
LISZTRA - Eldugott hely, nagy üzenetekkel
5. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN – BIBLIÁVAL A KÉZBEN - V.
ANTIÓKHIÁTÓL ANTIÓKHIÁIG - Egy missziói körút mérlege
6. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - VI.
A pogány Európa evangéliumot kíván
7. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - BIBLIÁVAL A KÉZBEN - VII.
THESSZALONIKA- PÁL MISSZIÓI MÓDSZERE ÉS AZ IRIGYSÉG
8. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN – BIBLIÁVAL A KÉZBEN - VIII.
KORINTHUS - Pál missziót segítő magatartása a kitérés: lerázta ruhájáról a port
9. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - BIBLIÁVAL A KÉZBEN - IX.
ANTIÓKHIA - TANÍTVÁNYI JEGYEK APOLLÓS SZEMÉLYÉN
10. PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - BIBLIÁVAL A KÉZBEN - X.
ATHÉN - Nagy beszéd máig hasznos üzenetekkel
AMIKOR DÉLVIDÉKIKÉNT JÉZUS SZENT FÖLDJÉRE LÉPTEM
Svájcban felszentelt magyarként, német kutatói ösztöndíjjal amerikai régészek között Izraelben
12. ADVENT A SINAI MÓZES-HEGYEN - ÉLETRE SZÓLÓ HITÉLMÉNYEKKEL - VALLOMÁS A KIJELENTÉS HEGYÉN
TÖLTÖTT TAPASZTALÁSOK ALAPJÁN
13. VILÁGHÍRŰ PROFESSZORAIM EMLÉKEZETE
ZÜRICHBŐL ÉS BÁZELBŐL
14. BÚCSÚVÉTEL DR. RUTH EPTINGTŐLAZ EURÓPAI KERESZTYÉN NŐK ÖKUMENIKUS FÓRUMA ALAPÍTÓJÁTÓL
15. Apollonia Hirscher - Az erdélyi hit- és honvédelem történelmi példája
16. SPIRITUÁLIS BALLADA
Válogatás Békefy Lajos spirituális prózájából
Istenünk örömódái
Nálad teljes az öröm
A húsvét felé tartó nagyböjti lelki zarándoklaton a mai vasárnap a Laetare nevet viseli az egyetemes keresztyén ünnepnaptárban. Kulcsigéje: „Örüljetek Jeruzsálemmel!” (Ézs 66,10). Rögtön belénk villámlik a kérdés: De lehet örülni ma Jeruzsálemmel? Amikor annyian sírnak minden oldalon? Vagy lehet önfeledten örülni idehaza, amikor a közbeszédet annyi Krisztus-talan, így embertelen indulat, szöveg, goodnews és badnews, fakenews szabdalja szét?
Nem inkább akkor járunk közelebb a valósághoz, amikor odafigyelünk Isten Igéjére, amely valami mély hiányt fogalmaz meg: „Nevetés közben is fáj a szív, és végre az öröm fordul szomorúságra” (Példabeszédek 14,13). Örömcsenő, örömvesztő világunkban hol és miben találhatunk örömet? Igen, van, aki erre kapásból így válaszol: a gyermekeimben, a társamban, a családomban. Úgy legyen, de egy idő múlva rájövünk, az öröm csak vendégségben jár közöttünk. Hivatásban, munkában? Talán, amíg nem érnek csalódások, hátratételek, megalázó csűrcsavarok, igazságtalanságok. Szerelemben, pénzben, karrierben?
Egy időre talán, de kitart-e az ilyen öröm életünk végéig? Fátyolfelhők is meg-megjelennek az égen, bánatfelhők is árnyékot vethetnek szívünkre. A rész szerintiség, a töredékességek világában (1Kor 13,9kk) egyetlen fix pontunk Isten Igéje, amelyben megtaláljuk kérdéseinkre a választ: „Te tanítasz engem az élet ösvényére, nálad teljes az öröm, jobbodon örök gyönyörűség van” (Zsoltárok 16,11 – Károli fordítás).
A görög fordításban ezt olvassuk: betöltesz engem örömmel, a latinban a laetitia szó szerepel. Ami nagyon kifejező, s többet mond a magyar fordításnál, ez: in finem/eis telosz – a végig, mindvégig kitart ez az öröm.
A magyar fordítás “örökké tart” fogalmazásával Károli és az új fordítás is feltehetőleg arra utal, hogy az öröm az, ami a Földön és a mennyben is jellemzi Isten népének „közhangulatát”, közérzetét, ami nem függ semmi és senki mástól, egyedül Istentől és Jézus Krisztus befogadott Igéjétől, s a Szentlélek által, aki utunkon mindvégig „adagolja” az öröm hajtóenergiáját.
Isten örömódái
Valóban a fenséges aranyrögök megleléséhez hasonlítható talán leginkább a viszonylagosságok és ócsítások világában az öröm. F. Schiller német költő 1785-ben írta meg Örömódáját, amit aztán Ludwig van Beethoven a 9. szimfónia negyedik, záró tételében zenésített meg. 1985 óta az Európai Unió hivatalos himnusza. Amikor felcsendülnek a testvériséget hirdető felemelő dallamok, újabban nekem valami egészen más is eszembe jut. Az, hogy Istenünknek, a Szentháromság egy örök Istennek és a keresztyén hitnek is megvannak az örömódái.
Hiszen Isten nem búsulásában alkotta meg a világot, a világokat, az embert és az emberiséget, hanem örömében, hogy objektiválja, önmagából kivetítse, tárgyiasítsa, megszemélyesítse mint egy alkotóművész, lénye lényegét: társas, közösségi, Vele és egymással kommuniós létre hívjon mindent. Azt olvassuk a teremtéstörténetben, hogy minden lét- és létezés alkotó teremtési szakaszt az Úr megjelölt ezzel: “Íme, látta Isten, hogy ez jó”. S ami jó, az szép és igaz is. Isten örömódáiban örök Komponistaként gyönyörű kottafejekként jeleníti meg a létezőket, az égben, földön, tengerekben megjelenő élőlényeket.
Kottafejek a nagy kórusműben, a szinte kozmikus, de mindenképpen planetáris örömódában az emberek, férfiak és nők, gyermekek és idősek, minden generáció egy-egy dallamfutam a nagy ódában. És a nemzetek, a családok is. A nyelvek és a kultúrák is, amelyek akár hitvallásszerű bibliás hittel, akár csak örömre hangolt lélekkel zengik a lét és léteztető nagy Teremtő, a Láthatatlan Komponista mégis érzékelhető örömódáját. Minden örömpillanatunk egy kiénekelt dallamfutam a nagy remekműből, az Ő örömódájából. Ennek fenséges futamai, szólamai felcsendülnek a zsoltárok verseiben, és magában az evangéliumban, az örömüzenetben. Hangolódjunk rá, ismerjük fel minél több pozitív mozzanatban Isten minket is a nagy zeneműbe belekomponáló hívását!
Az öröm kátéja a Felkelő Nap országából
Sok évvel ezelőtt történt, még Pesterzsébet-Szabótelepen voltam gyülekezeti lelkész, hirtelen-váratlan, égi meglepetésként és mennyei ajándékként meglátogatott egy református lelkésztársam a felkelő nap országából, Japánból. Éppen Heidelbergben megszerzett friss teológiai doktorátusával tartott haza. Tzuneaki Katonak hívták. Most utólag azt írhatom le boldogan, hogy igazzá lett az Ige: „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2). Pontosan ez történt. Kato testvérem lelkészként, tudósként örömkövete volt Istennek. És mit tesz Isten? Mintegy 20 évvel pesterzsébeti látogatása után, amikor gyülekezeti bibliaóránkon még fel is olvasott Bibliájából japánul, olyan csodadolgot művelt, aminek világhíre ment. Nevezetesen megírta és kiadatta az egykori japán császárvárosban, Kyotoban élő gyülekezetében megfogalmazott Japán Kátéját az örömről.
Magamban játékosan így nevezem: Kato Kátéját. Kérdezz-felelek stílusban, amint a példaadó Heidelbergi Kátéban fél évezrede tanuljuk-tanítjuk református hitünk lényegét. Csakhogy… Kato lelkészkolléga éppen azt adta japán népének, nem csak reformátusoknak, amire nekik nagyon nagy szükségük volt, van. Nemzetként. Egyik ismerőse, Rudolph Bohren református professzor meglátogatta őt Kyotoban, s elcsodálkozott maga is azon az örömódán, amit Kato belekomponált Japán Kátéjába. Ezt írta Bohren:
„A japán lélek történelmüket átlengő halálvágyó és mélabús tapasztalatára ez a Káté lelkigondozói módon reflektál. Kátéját az örömmel kezdi. Hiszen az öröm az evangélium alfája és ómegája. Az első kérdés így hangzik: »Miféle örömről van szó?«
A válasz: »Öröm afölött, hogy megkapom a Szentlelket, Isten erejét. Ő tesz engem Isten gyermekévé, aki által Istent, az Úr Jézus Krisztus Atyját úgy szólíthatom meg, mint az én Atyámat, a mi Atyánkat. Isten az én örömöm«.
A további kérdésekre adott válaszok ebben a Japán Kátéban felülemelik Isten haláltól még mindig fenyegetett gyermekeit az elmúláson, és felvértezik őket a mélabúval szemben: A halálon túl az Úrhoz válunk hasonlóvá, és osztozunk abban a reményben, hogy vele együtt fogunk majd megelevenedni.”
A kiskáténak az öröm a cantus firmusa, főszólama, ami nem csak a felnőttképzésben ragadja meg a hallgatók figyelmét, hanem a gyermekekét is a hitoktatásban. Így lesz az öröm a nevelés nemzeti eszközévé és a földi életutak végcéljává – egyszerre kezdetté és véggé.
Ez a szemlélet pedig képes teljesen áthangolni a legkülönbözőbb fóbiák, félelmek, szorongások fogságában leledző lelkeket Kyotoban és Budapesten, Heidelbergben és Genfben.
Létrangosító, létezésünknek teljesebb értelmet kínáló gyönyörű és igaz üzenet árad felénk a felkelő nap országából is. Keresztyén örömről, amelynek sem földrajzilag, sem téridőben, sem a látható és láthatatlan dimenziókban nincs határa. Ebből a céladó, minden mélabún túlemelő isteni örömódából adjon mennyei Atyánk részesülést mindannyiunknak Fia által ezen a vasárnapon, és földi zarándokutunk minden napján!
(Felvidék.ma)
A belső önszennyezés és a szóbeli környezetszennyezés ellen
– minden életkorban
Jó ideje magánkutatást, csendes megfigyelést végzek főként fiatalok, a Z és az Alfa nemzedék tagjai között, akik közé unokáim és osztálytársaik tartoznak. Látom szinte totális függőségüket a digitális eszközöktől, legfőképpen mobiltelefonjuktól. Hallom, amint társaikkal beszélgetnek.
Ugyanígy látom és hallom, amint közlekedési eszközökön egymással kommunikálnak vagy éppen nem, mert amint leülnek, kiugrik zsebükből a mobiltelefon. De nem csak nekik. Amit első hallásra észlelni lehet, az a hallgatás vagy a mérhetetlen káromkodástömeg, ami kizúdul belőlük. Képesek egy perc alatt olyan káromkodási sebességet produkálni, amitől tényleg kiakadok. „És” helyett is a legváltozatosabb cifraságok, a „b—g” még motívumszó is, hogy tovább lökje a társalgás lanyhulását. Nem voltam rest, elkezdtem számlálni. 13-16 évesek mobil- és természetes beszélgetésére koncentráltam. 1 perc alatt legalább 10-12-szer hangzott el a bővített káromkodás lányok, fiúk szájából. Biztosan vannak olyanok, akiknél ez sokkal ritkábban fordul elő, vagy talán egyáltalán. A többségnél sajnos nem ez a helyzet. Aztán hogy miről, az további megfigyelés tárgyát képezheti. – Jól átvertem – mondja nyíltan az egyik fiú, barátnőjére utalva. – Megszívattam őket, mondja a másik utalva szüleire… Nem folytatom. Csak azt érzékeltetem, hogy bizonyára nemcsak én, hanem sokan döbbenten állunk a jövendő nemzedékeinek kommunikációs szokásai, torzulásai, nyelvi szegénysége előtt.
Ha pápa lennék, adnék egy tanítást a lelki, belső önszennyezésről, és a verbális környezetszennyezésről, s az ellenjavallatokról. Hiszen már nemcsak a fiatalok körében terjed e veszélyes jelenség, hanem a médiában, s a felnőttek világában a romlás és a rontás szóvirágai ömlenek (fejtől bűzlik a hal?!). Legszívesebben javasolnék egy káromkodás- és hazudozásmentes szent évet. Nem vagyok pápa, ezért csak a magam módján tudok szót emelni lelkészként, íróként, publicistaként, a magyar irodalmi nyelv szerelmeseként, a jóízű társalkodási nyelv megmentéséért. Ennyit tudok írni: legyen naponta legalább pár káromkodás- és hazugságmentes, hamisságmentes pillanata minden magyarnak!
Gyere le pár szóra a netről!
Addig talán, amíg egymással beszélgetünk, el lehet kerülni a káromkodási sebesség magas fordulatszámát. Ha szülő, nagyszülő szánna gyermekeire, unokáira annyi időt naponta, hogy az élő szó, a fékezett habzású beszéd útján megakaszthatnánk a különben szinte parttalanul áradó önszennyező, emberi környezetszennyező verbális folyamokat. Lehívhatjuk őket a netről valamilyen tanulásukat segítő ajánlattal, közös feladatmegoldásra, vagy fizikai mozgással járó tevékenységre a lakásban, ház körül, boltba menéssel. A minőségi percekért. Amikor ők lesznek a személyes kommunikáció céljai. Akár egy szép szobanövényről, egy virág nyílásáról is szót válthatunk. Tiszta szavakat. Vagy a főzéshez előtanulmányként az anyagok előkészítésébe is bevonhatjuk őket. De ne úgy tegyük ezt, hogy az apuka bemondja: – Gyertek át hozzám, itt a szobányi panorámaképernyőn játszhattok tovább… – Gyere le egy edzés idejéig a netről, egy jól megtervezett hétvégi kirándulásért. Minőségi perceket a Z és Alfa generációknak is! Akár nyelvtanulás, zenetanulás is lehet a kiváltó eszköz, ami a foglalkozás idejére megakasztja az önszennyezés folyamatát.
Keresztyén tartalmú percek hatása – önterápia
Egy ideje elkezdtem olyan párperces összeállításokat készíteni, amelyek egy-egy bibliai idézettel, hozzá csatlakozó rövid gondolatfutammal a gazdag keresztyén gondolkodástörténetből, s imával a 2000 éves imakultúránkból állnak. Van, akinek bejött, van, akinek nem. A hazai keresztyén kultúrában is vannak jó példák, leginkább Pilinszky magas irodalmi és bölcseleti tartalmú hárompercesei. És a különféle bibliaolvasó kalauzok napi lelki kincsei. Nem a netről kell ezeket levadászni, lehet nyomtatott, papíralapon is számosat találni. Nekem évtizedek óta lelki kísérőm, nyelvi, gondolati frissítőm minden napra németül a Losung, a 294. évében járó bibliaolvasó kalauz. Újabban nyelvgyakorlási játékként a római katolikus napi Ige-kalauz, olasz nyelven, a La fedeognigiorno, a Hit minden napra. Ezeket olvasva, majd imacsendben az üzenetek éppen szívenütő részét újra rezonáltatva imámban, jótékony útravalót kapok napi gyűrődésekhez, munkához, Istenre és embertársaimra figyeléshez. Mindenki a maga képére és ízlésére, spirituális igényeihez találhat annyi „ápolási szert”, amennyit csak akar. Csak akarni kell, s ehhez nekünk is le kell jönnünk a netről!
Találj hóvirág-tisztaságú perceket!
Életre szóló tapasztalatom lett a következő. Egy Ulm közeli településen tartózkodtam pár napra egy nyolcfős református családban. Hétvégén azt mondta a tanár édesapa: délután megyünk a templomba, családi hétvégére. Ez aztán tényleg az volt. Egy család, egy kivétellel minden fiú-leány, farmerben, lezserül, de Bibliával és énekeskönyvvel, meg gitárral és mini gyertyákkal. Beszélgetős istentisztelet volt. Az úrasztala előtt körben letelepedve, mindenki, amikor rákerült a sor, meggyújtotta gyertyáját, református létére, ezzel: Jézus a világ világossága, aki utána megy, nem járhat sötétségben. És ki-ki elmondta, mi volt a legnehezebb a héten, milyen örömök érték, kire gondol most éppen. Így egy óra alatt szépen körbement a sor, és aki úgy gondolta, imádkozhatott valakiért, valamiért. Egy óra csend és öntisztító önterápia, csoportterápia. Imaterápia. Próbálja ki, aki teheti. Rendkívül erős közösségteremtő erő, sorsközösséget vállaló nyitottság sarjadt az együttlét után a szívünkben. És már vasárnap vártuk a következő szombatot. Az együttlét szóbeli, verbális tisztasága kihatott egész hetünkre. Illetlen lett volna ilyen élmény pásztortűzénél közönséges, káromló szavakat előhúzni.
Tegnap Budaörsön sétálgatva, megakadt a szemem régi lakásom előtt egy pár hóvirágon. Mára, égi tájolású percekért egy Igét, egy gondolatfutamot és verset osztok meg az Olvasóval. Pár hóvirág tisztaságú percért.
IGE: A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük (Titusz 1, 15)
IMÁDSÁGOS GONDOLAT: Öröm, ha látom, a hóvirág újra kikel, fehérsége felderít, s mint kedves intő ujj, Isten éltető jókedvére, évenkénti újulásunk lehetőségre utal. Az élet tart, mert Ő így akarja, bármennyi vér, könny kiált az égre. Még nincsen semminek sem vége, mert Ő mindennek értelme, s tart ma még kegyelme. Áldott legyen mindezért az Atya-Fiú-Szentlélek háromszor szent neve. Ámen.
Vers: Hóvirág
Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág –
zúzmarás a fán az ág.
Ám télúton egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.
Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák –
Isten hozott, hóvirág!
(Zelk Zoltán, Hóvirág)
(Felvidék.ma)
Az Ige örök-színes szálait öltöd
bele a téridő szőttesébe, Urunk
Még hogy szürkék és fárasztóak a télközép napjai, órái? Szó sincs erről! Szentháromságos Istenünk végtelen gyengédséggel, kitartó és szédítő fantáziával teszi derűssé az egyhangú idő múlását. Őáltala nemcsak peregnek lefele a percek és órák a nemlét vaksötétjébe (Hölderlin), hanem beteljesednek, megtelnek a pillanatok Isten-jelenléttel.
Ez a csodálatos fordított transzformáció, földirányú transz-szubsztanciáció az a titokzatos átváltozás, aminek révén Isten Igéje és Szentlelke beleemeli, felrangosítja napjainkat, szívünket az Ő fenséges és érzékelhető jelenlétébe, immanens transzcendenciájába. Ő ad, kölcsönöz rangot, méltóságot, különös isteni ragyogást, szépséget minden földi másodpercnek, még ha azt háborús jajok és félelmek, betegségek, szélsőséges élethelyzetek örvényében éljük is meg. Ez az önmagát földi sorsunkba spirituálisan „beleföldiesítő” isteni jelenlét emeli meg ezt a vasárnapunkat is, a protestáns világban az epifánia utáni 3. Úr napját, ami a római katolikus világban az Isten Igéjének vasárnapja (Domenica della Parola di Dio).
Miről is szól tehát Isten-illatú, Isten-fényű vasárnapunk és következő hetünk?
Égi-földi dimenziók szent körtáncáról érettünk, életünkért. A Nemzetközi Allianz Imahét után, ami ezen a vasárnapon zárul le, jön az Ökumenikus Imahét testvéri találkozásokkal, felekezetek híveinek évenkénti összeölelkezésével, bizonyára sok örömmel, üzenettel, mennyei áldással. Úgy, ahogyan a Losung, a herrnhuti bibliaolvasó kalauz 294 éve Isten protestáns népének napjait kíséri Igével, imaajánlással. Kiváltképpen ezen a vasárnapon ezzel: „Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában” (Lukács 13,29).
Minden irányból megindulnak a testvérek ezen az imahéten is, hogy Isten terített asztalához telepedjenek. Az Ő nagy vendéglátásának asztalához. A türelem és a kegyelmi idő asztalához. Tudatosítva, hogy földi létezésünk értékét éppen ez adja meg: egy életen át az Ő vendégei lehetünk. Erre az élethossziglani ajándékra mi hogyan válaszolunk? Mit viszünk magunkkal a nagy asztalhoz?
Ne feledjük, annál az asztalnál sokan lesznek, akikre nem is gondoltunk, mert nagyobb Isten szeretete és kegyelme a mi kisszerű és személyválogató szívünknél.
Nagy meglepetéssel tapasztalni fogjuk azt is, hogy akikről hittük, azok pedig nem lesznek ott. Ezen a földi asztaltársaságnál, s majd a mennyein. Vigyük tehát a találkozásainkra a bizodalmas, alázatos reményt, s azt az örömet, ami Isten ó-, és újszövetségi népét jellemzi, kellene jellemezze.
Schalom Ben Chorin író ezt így fejezte ki a lopakodó, majd a nyíltan elszabaduló pokol napjaiban 1942-ben: „Öröm, hogy újra fakadnak a rügyek a mandulafán. Édes ujjmutatás ez arra a szeretetre, ami soha el nem fogy. Üzenet arról, hogy az élet nem ölhető meg, még ha annyi vér kiált is az égre. Ne felejtkezzetek meg erről a borzalom óráiban sem. A mandulaágak újra nyílnak, rügyet fakaszt az ág”. (ford. dr. Békefy L.)
Micsoda káprázatos mennyei szinkronizálás, földi szemeket kerekítő csodaüzenet erre az imahétre az is, amit a szerdai spirituális kincsestárban vehetünk szemügyre, a zsoltáros és az evangéliumi Igékkel: föld és ég elmúlnak, „de te megmaradsz…te ugyanaz maradsz, éveidnek soha sincs vége” (Zsoltárok 102,27-28). 1968. december 10-én Bázelben hunyt el az Ige teológusa, Barth Károly. Isten-szerelemben, Jézus-csodálatban és Szentlélek-vonzásban betelt napjainak minden földi hajnalán az igeolvasás mellett ébredés előtt Mozart muzsikáját hallgatta lemezekről. Azon a hajnalon is, amikor az általa külön könyvben is elemzett mozarti muzsika akkordjaira indult el nem földi utakon. Micsoda gyönyörű vég, ami örök kezdet is, s amit Isten készít az őt szeretőknek! Előző este, élete utolsó estéjén még ezt jegyezhette le: „Igen, a világ sötét. De nehogy bezáruljanak füleink, s elvesszen hallásunk! Soha meg ne essen ez velünk! Mert odafentről, a mennyekből Ő uralkodni fog, nemcsak Moszkvában, Washingtonban vagy Pekingben, hanem mindenben és mindenek felett!”. 1968 karácsonya előtt így prófétált máig 100%-osan érvényes helyzetképpel az élő Ige teológusa, szolgája. Így látnak azok a modern és mai látnokok is, akiknek szemét a Szentlélek nyitotta meg – örökre. Amiként Ady is megkapta ezt a látást: „…őt, a fényest, nagyszerűt,/Mindörökre látom” (Az Úr érkezése). Vagy ahogyan Sütő András, az erdélyi református író, aki Csillag a máglyán színművének a végén fogalmaz: „Az Új Jeruzsálem kövei között nyitott szemmel aludjatok, jó emberek. Mint a viaszbabák. Mint a játékbabák…”.
Nemsokára nagy művészettörténeti esemény tanúja lesz a magyar főváros. Február elejétől a holland református, imádkozó lelkészgyermek, Vincent van Gogh reprezentatív kiállítása lesz a Szépművészeti Múzeumban.
Halhatatlan sárgái, a dél-francia táj színei életörömöt sugárzó hátterében megjelennek majd imádkozó bányász- és parasztfigurái is. A hittel és festői érzékenységű kék szemével meglátott és meglátogatott egyszerű emberek. Akiknek valójában egyetlen, halálukig megmaradó szent örökségük az összetett kéz féltve őrzött kincse volt: az ima, az egyedüli reményem csak Te vagy bizonyossága.
Tavaly a reformáció havára készülve róla írtam cikkemet a Felvidék.ma olvasóinak (Reformáció hónapja elé: Vincent van Gogh, a festőecset evangélistája, a megélt irgalmasság művésze). A látások festőjét idéztem, most heti útravalóul újra idézem őt. Testvérének, Theónak így írt: „Tetszik, amit Victor Hugo mondott: a vallások elmúlnak, de Isten megmarad. És Gavarni is mondott egy szépet: a lényeg, hogy megragadjuk azt, ami nem múlik el az összes elmúló dolog között. Ami nem múlik el, az az istenhit, még akkor is, ha minden megváltozik körülöttünk”.
Legyen az imahét 2024 a nyitott szemek hete. Alkalom minden felekezet Krisztushoz vágyódó hívője számára mindenütt, ahol csak magyarul felzeng a zsoltár, a zsolozsma imája, a közös, szentháromságos Istenünket magasztaló ének, zene, hogy lelki hódolással láthatóan is kifejezzük: Hála és dicsőség mindenért a mindenség Istenének!
(Felvidék.ma)
A tények mögötti valóság
epifániája, igazi arca
Január első vasárnapja az Úr megjelenését, epifániáját ünneplő napot követő első vasárnap az újesztendőben a katolikus és a protestáns világban. A világkeresztyénség ortodox része pedig a szent karácsonnyal kapcsolja össze ezt a napot.
A földkerekségen ezen a vasárnapon mintegy 294 millió ortodox hívő szívébe ragyog bele az epifánia örömhíre: „Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Titusz 2,11). Több órás liturgikus ünneplésben, éneklésben élik át a hívők a világtörténet egyetlen nagy szabadító jó hírét: „Megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete” (Titusz 3,4), az idők teljességében megszületett az Úr Jézusban.
Újszövetségünk epifánia szavának gazdag jelentés tartalmát ízlelgessük most mi is, mert az üdvtörténeti jelentés keretén túl (Isten »megjelent testben« – 1Tim 3,16) rámutat ez a szó nem csak a világkeresztyénség indító pillanatára, Jézus Krisztusunk születésnapjára, de a parúziára is, amikor Megváltó Urunk visszajön mint a villám (Lukács 17,24). S ez a visszajövetel személyes üdv váradalmaink és hitünk beteljesülését is hozza majd, hiszen mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt mi is megjelenünk dicsőségben (Kol 3,4). Ő üdvösséget hoz azoknak, akik várják őt üdvösségükre (Zsid 9,28). Mert amikor megjelenik hitünk és életünk egyetlen Főpásztora, elnyerjük a dicsőség hervadhatatlan koronáját (1Pét 5,4). Így az üdvtörténeti többdimenziós jelentéstartalom jótékony és ózondús üdvösség-ősrengetegként borul életünk fölé, kezdetektől az utolsó szívdobbanásig. Ezentúl még az epifánia szónak van egy földi ittlétet fejtegető, értelmező, segítő jelentésösszefüggése is.
Felismerés-iskolázás, megismerés-kultúra
Az epifánia szónak gazdag jelentétartalmából úgy meríthetünk, mint valami bővízű, tiszta, frissítő, éltető alpesi hegyi forrásból. Jelentheti azt, hogy valami megmutatkozik, megmutatja igazi valóját a jelenségek mögött, amelyek álarcként takarják el a valót. Olyasmi ez, mint amikor egy szobrot lelepleznek, s leemelik a valós domborműről vagy szoborról a leplet. Azaz megjelenik az, ami alatta valóban van. A való lét, a valódi arc. Kiviláglik a dolgok, az összefüggések igazi rendszere. Megtanít ez a szó arra, hogy ügyeljünk, figyeljünk a mélyebb összefüggésekre, ne essünk a látszatok csapdájába. Korábbi időkben, mondjuk 50-60 évvel ezelőtt az akkori generáció tagjai megtanultak olvasni a sorok között. Ezt a felismerési, megismerési, tanulási folyamatot sem egykor, sem ma nem szerencsés megkerülni.
Rilke, a rózsák költője jegyezte le: „Rettenetes dolog, hogy a tények miatt sosem tudhatjuk meg a valóságot”. A tények, a számok, a statisztikák jelentik a leplet, az álarcot. Mindazonáltal a mögöttes valóság egyszer csak megjelenik, kitűnik, kiviláglik. Mit látnak a pásztorok a kis újszülöttben? Egy gyermeket. Látták Őbenne a világ Megváltóját? Vagy hittek az angyali örömhírnek vagy nem. Pedig ott a jászolbölcsőben már az az Úr Krisztus pihengélt, aki majd az Atya trónján ül, s eljön ítélni élőket és holtakat. Vagy mit láttak a római katonák, a zsidó Nagytanács tagjai, de még a tanítványok is, amikor Jézust, reményeik Királyát vérben és izzadságban elgyengülve nézték a kereszten?
Mindenki a maga Názáretijét látta. Dávid királyi utódját, aki megszabadítja majd népét minden idegen szolgaságtól, vagy lázadót, aki fellázítja a zsidókat. Sőt a legnagyobb káromlást mondja, amikor magáról azt állítja: Ő Isten Fia. Micsoda küzdelem látszat és valóság, emberi és isteni létezés-olvasatok között! Ez az, amikor az orrunk előtt lévő dolgokat és jelenségeket, a tények világát összekeverjük a valósággal. Pedig a tények csak ritkán jelentik a valóságot is.
Újesztendei szentlecke: Türelmes epifánia olvasás
Életében többször beszélgettem Pilinszky János költő-filozófus zsenivel. Többször kitért arra, mennyire fontos lenne megtanítani az embereket a keresésre, a tények mögötti valóság és a mondatok, a politikai jelszavak, ideológiák mögötti tényleges tartalom és szónoklás olykor megrettentő hátterének meglátására. 1973-74 táján elmélkedte, töprengte át az összefüggéseket, rövid “spirituális szösszeneteiben”, párperces miniremekléseiben (A Könyvek Könyve; A munka dicsérete; Néhány sorban). Intése ma is tanulságos: „Az időt egy örök kéz írja… az univerzum mégis csak abécés-könyv, csak bevezetője annak, ami a sorok mögött van”.
A türelmetlen emberek, a többség, nem várja be az idő lapozását. Ők kíváncsian, olykor szemtelenül szeretnének „beletúrni a mindenség lapjaiba”. Pilinszky hagyta, hogy az álarcok lehulljanak, hatalom-, és szónoklatálarcok, s inkább a lényeghez jutás olvasásmódját igyekezett tanítani “népünknek”: „Meg kell tanulnunk olvasni a világot. Mert más élni a világot, és megint más olvasni benne. Az öregkorral egyre inkább olvasmányossá válik a létezés…Az öregkor a grammatikáé, a lét szerkezeti elemeinek fölfedezése, s ezen is túl, a struktúrákon túli Valóságnak a megsejtése”.
A számoktól az összefüggések epifániájáig globálisan
Így év elején a nemzetközi vallási és keresztyénséggel összefüggő statisztikákat, infó-grafikákat jó évtizede előszeretettel lapozgatom. Kiváló intézetek, pl. a brit Gordon Cornwell Intézet elképesztően precíz, egyben száz éves trendeket összevető jelentései ezek. A mai kor keresztyénségéről és a világvallásokról. A számok epifániája, ami mögött egyetlen nagy kéz ír és dolgozik. Amint az Ige mondja, revelálja: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom” (János 5,16). Íme a tények közül csak néhány, amelyeken áttűnik, kirajzolódik a valóság domborműve vagy mozgóképe.
Az emberiség lélekszáma mára, ami ugyan percenként növekszik, de 2023 évközépre vetítve: 8,118 milliárd, ami az 1900-as 1,619 milliárdnak csaknem hétszerese. Ebből az emberiség-tömegből 7,225 milliárd valamilyen világvallás híve, követője. A keresztyének száma 2,631 milliárd, ami az 1900-ban jegyzett 559 milliónak ötszöröse. A második legnépesebb vallási közösség az iszlámé, 2,029 milliárd muszlimmal. Az ő növekedésük a legszembetűnőbb, az 1900-ban mért 200 milliónak majdnem a tízszerese. Ma az emberiségnek 32,4%-a keresztyén, ez az 1900-ban mért arányhoz képest (34,5%) némi csökkenést mutat. Mind a katolikusok, mind a protestánsok számaránya hasonló a növekedést illetően: az 1900. évihez képest 5-5,2-szeres.
Tízszeres viszont a növekedés a keresztyén gyülekezetek számát illetően. Ez 1900-ban 400 ezer volt, mára 4,200 millió. Kontinenseket, illetve a Föld északi felét a déli féltekével összehasonlítva elképesztően nagy ugrást látunk. A déli féltekén 1900-ban 98,4 millió keresztyén élt, ma ennek csaknem húszszorosa. A legnagyobb mértékű kontinentális keresztyénné formálódást Afrika mutatja. 1900-ban 9,640 millió keresztyén élt a kontinensen, ma 734,2 millió. Európa szerény növekedést mutat, 1900-ban Oroszországgal együtt 380,64 millió, ma 564,73 millió keresztyén él az öreg kontinensen. Ugyancsak nagy ugrást mutat a nemzeti missziós társaságok misszionáriusainak a száma. 1900-ban 2,1 millióan fáradoztak az evangélium terjesztéséért, ma a számuk 13,5 millió. Csaknem hatszoros itt is a növekedés. A hitükért mártíromságot vállalók száma is jelentősen megugrott, ami a vallási, felekezeti türelem kölcsönös beszűkülését vagy éppen hiányát jelzi. 1900-ban 344 000 mártírt tartottak számon, ez 2023 közepén 445 000 körül volt tízéves periódusra számolva. A különféle keresztyén célokra történő adakozásnak is megnőtt a mértéke, az 1900-ban rögzített adakozási összeg dollárban, világösszefüggéseket tekintve 8 milliárd dollár, ez 2023 közepén 1 304 milliárdot tett ki. Megdöbbentően nagymértékű növekedést mutat az egyházak és egyházi személyek elleni bűncselekmények számának drasztikus emelkedése. 1900-ban világméretekben 300 ezer „ekklezsiális bűntettet” rögzítettek. Ez a múlt év közepére 86 millióra nőtt. Érdeklődéssel várom, várjuk a minden év január közepe táján megjelenő OpenDoors vallásszociológiai szervezet világkeresztyénséggel kapcsolatos legfrissebb adatait és grafikonjait. Van, lesz miről elgondolkodnunk mélyolvasással!
(Felvidék.ma)
GYÖNGYI-Gyöngyök a hóban
Többféle advent van. A szó eredeti keresztyén értelmében Isten adventje az, amint az idők teljességében közeledett Fiában, a Názáreti Jézusban földünk, világunk, népe felé. Ez az első advent, az első nagy eljövetel, amikor a téridő koordinátái között meg is érkezett Jézusunk. A téridő keretéről Lukács evangéliuma elején ezt olvassuk: „Abban az időben Augustus császár parancsot adott, hogy írjanak össze mindenkit a Római Birodalom területén. Ez az első népszámlálás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a kormányzó” (Lukács 2,1-2).
A második adventre még várnia kell mindenkinek és mindennek: csak az Atya tudja idejét, akitől majd a Fiú ugyanúgy megtudja, mint az első advent előtt a mennyei tanácsvégzésben.
Lesz viszont mindezek feltétele alatt személyes adventünk is, amikor majd eljön értünk ama napon Atyánk és Megváltónk megbízásából az a küldött, aki majd hazaszólít egyenként minket. Erről írta nemrég 95 évesen gyönyörű vallomáskötetében a reménység teológiájának kidolgozója, Jürgen Moltmann: abban a végben majd igazi kezdet lesz.
Az üdvtörténeti és a személyes sorsadventekről imát, verset, éneket sokan írtak az évszázadok során. Most két istenáldotta egykori földi útitársunkat idézem fel időntúli verseikkel. Az Isten előtti spirituális szellemi dimenzió lakóit, akik túl felekezeti, dogmatikai, történelmi határokon, korlátokon, nyelvi és kulturális eltéréseken, neveltetési, kegyességi, családtörténeti, nemzettörténeti hagyományokon, Isten előtt, coram Deo egyek a vallomás, az istenhódolás lelkületében. Egy francia katolikus tudóst és egy magyar református költőt idézünk most fel. Gyöngyszemeiket évszaki stílusossággal most hókeretben helyezem el, ha nyár lenne, bizonyára a homok, a mező zöld füve lenne a spirituális terepháttér.
Az egyik a paleontológia, a régészet világhírű tudósa, a hit és tudomány páratlan egybefogója a spiritualitással, gyönyörű imák szerzője a kínai sivatag mélycsöndjében, fohászokkal a világ fölött és a világért, a római katolikus jezsuita tudós, Pierre Teilhard de Chardin SJ (1881-1955). Az alábbi meditatív fohászt az a Rezek Román készítette, aki nagyon érezte, értette de Chardin eszmevilágát. A francia tudós meg volt győződve arról, hogy a világ a teremtés alfapontjából a kozmogenezis során elérkezik végcéljához, az omega ponthoz, állapothoz, amikor valóban Isten, Krisztusban lesz majd minden mindenben.
Ezt a krisztológiai totalitást nevezte el a nooszférának, a megváltott ész világkorszakának. Elsőéves teológus voltam, 1966-ban, amikor rabul ejtettek de Chardin gondolatai, az a belső ragyogás, ami Krisztus-hitéből, elképesztően alázatos tudásából áradt. A budapesti Református Teológia Ráday Kollégiumi diákszobájából írtam leveleimet latin-amerikai fordítója, Rezek Román, Szabó Ferenc irodalmár tudós és mások részére. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy ezek eljutnak Argentínába, Brazíliába. És lám, Isten útjai kifürkészhetetlenek, egyik-másik eljutott oda. És kaptam sorra a könyveket, magyarul is. Óriási élmény volt ismerkedni a teilhardi, tudományos alapú lelkiséggel. A páratlan csodával. Evangéliumi hit és természettudós egzaktság lenyűgöző szintézisével. Most tőle hozok egy sorsadventi gondolatsort. Az első gyöngyszemet a hóból…
Esteledik …
Maradj velünk, Urunk, mert már esteledik … Alakítsam át, használjam fel az évek múlásával növekvő árnyakat: a gyöngülést, az elszigeteltséget, amikor nem tárulnak elém új távlatok …Krisztusban, az Ómegában találjak lehetőséget, hogy fiatal maradjak, vidám, lelkesedő, vállalkozó kedvű. Még ne tekintsem „bölcsességnek” azt, ami csak melankólia, közömbösség, kiábrándultság. Adjak helyet a közelgő végnek, fölemelő szerepet szánjak hanyatló napjaimnak. Ahányszor csak ezt mondtam: „Készen vagyok”, mindig ezt jelentette: „Nekifeszülök annak, ami előttem van” … Fogadjam a halált úgy, ahogyan az Ómega-Krisztusban jön el, azaz fejlődésem érdekében … Belül is, kívül is mosolyogva, szívesen fogadjam, ami rám vár. Ómega–Jézus, add, hogy hátralévő napjaimmal s főleg halálommal Téged szolgáljalak, hirdesselek, mutassalak meg az embereknek, mindig és mindvégig! … Jézus, szívszakadva bízom Rád utolsó munkás éveimet, halálomat. El ne gyöngítsék azt, amit vágyva vágytam. Teérted befejezni… A kegyelmek kegyelme az az ajándék, hogy jól érem meg a véget: ahogy leghathatósabban szolgálhatom az Ómega-Krisztus dicsőségét. Egyetlen szenvedély uralja életemet: növeljem Krisztus és a Világ szintézisét. Tehát szeressem mindkettőt, különösen az Egyházban élő Krisztust, a legfőbb Tengelyt … Egyesülés a Halál által, az egyesítő Halál … Végül az imádásra méltó vár reánk …
Megyek Őelébe, aki jön felém… (Rezek Román fordítása)
Az érzékeny, kifinomult lelki egyensúlyigény íratja rögtön ide velem a református mérnök-költő, az állandó Istenre figyelésben, a folyamatos adventben élő-alkotó Füle Lajos (1925-2015) testvérem nevét. Lélekkockákból építette fel a Szentlélek mérnökeként nagyon sok hívő lélek által ismert, szeretett verseit. Pontosan, mély lelkiséggel, költészettani igényességgel, egyszerűen, mindig megmaradva Krisztusa előtti alázatban. Ugyancsak régen történt, még az 1970-es évek közepén, amikor lelki fészke, a kispest-rózsa-téri református gyülekezet tudós lelkipásztora, dr. Ablonczy Dániel vendégszolgálatra hívott. Akkor már egy traktusban, egyházmegyében végeztük lelkipásztori szolgálatunkat önálló lelkészként.
A megtisztelő meghívás nyomán ott volt a vasárnapi alkalmon Füle Lajos, aki az igehirdetés után felállt, és szelíden felolvasta azt a versét, amit kifejezetten erre a vasárnapra írt. Advent volt akkor is. Kissé meghatott hangon, olykor meg-megrezzenő kezében, sorai nyomán életté vált az evangélium. Játékos mosoly ült az arcán, amikor a felolvasás végén csak ennyit mondott: „Lajos Testvéremnek, szeretettel”. Azóta csaknem fél évszázad telt el. Amikor a Magyar Rádió Református adásait szerkeszthettem, „Köszöntünk Téged, győztes áldozat” című rádiós passiójátékomban jórészt az ő verseit használtam fel. A Presbiter c. lap felelős szerkesztőjeként 32 éven át rendre közöltem verseit, még a vásárosnaményi visszavonultság mély csendjében fogantakat is. Dicsőszentmártoni, erdélyi CE-s lelki nagymamám áldott kegyességi hatására bethániás lelkületemmel nagyon is úgy éreztem, hitemből, szívemből szólnak versei. Ma is gyakran veszem elő bibliai lelkiségének egy-egy szép alkotását. A transzmateriális menyei dimenzióban, túl az anyagi világ mindennapi lehúzó gravitációján, a lelkünk és a gondolatvilágunk újra és újra találkozik. Most az általam a személyes sorsadvent kategóriájába sorolt, a Szentlélek mélymerítésével egybeillesztett versével idézem fel áldott munkásságát.
Elmegyünk
„Én elmegyek az egész földnek útján” 1Kir 2,2/”Mind elmegyünk…”/A lombjavesztett fák alatt,/ahogy tavasz, nyár, ősz, tél elhalad…/Pár múló pillanat/e földön tengő-lengő életünk,/”mind elmegyünk…”/És elmennek a fák is nemsoká’/és elmennek a folyók, a hegyek,/világrészek és világtengerek,/és elmennek a bolygók, csillagok,/amikor rájuk szól majd a „VAGYOK”./”Mind elmegyünk.”/Majd én is elmegyek,/de – meglelem a készített helyet!
Menjünk Őelébe, Aki újra és újra jön felénk…
(Felvidék.ma)
Szépségeim adventi csillagképei
Spirituális látogatás Európa első festőnőjénél, Sophonisba Anguissolanal
A szépség felfedezése, érdek nélküli szemlélete (Kant), a bibliai és a református esztétika kialakulása, ennek kezdetei Kálvin művészetszemléletében, régóta foglalkoztat.
A szépséget Isten ajándékaként ismerhetjük fel már a Szentírás első lapjain, amikor maga Isten mondja ki a teremtéstörténet alkotó pillanatainak egyes történéseire: jó – tób. Ez a szó pedig a görög fordításban egyszerre jelent jót, célszerűt, helyénvalót, rendeltetésszerűt, tehát funkciós értelme van.
De jelent szépet is, a szabályos, a harmonikus, az összhangban lévő esztétikai értelmében. Szép önmagában az, amit Isten a teremtett világban, a természetben létrehozott, szép az, amit az emberi szépérzéknek megalkotott.
Például: „sarjasztott az Úristen a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót” (1Móz 2,9). Igencsak hamar kiderült az esztétikai szépségnek egy sajátos, minden korban újraértelmezett formája, a nőiség, amiről a Genezis könyvében, az esztétika, a szépség keletkezéstörténetében ezt olvassuk: „Látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai…” (1Móz 6,2). Lehetne folytatni a bibliai szereleménekkel (Énekek éneke), a derék asszony dicséretével, el egészen Pál tanításáig. Jelezni szeretném, hogy a Biblia nem prűd, nem álszent, a szépséggel úgy foglalkozik, mint Isten alkotásával, mint amiben harmonikus, önmagával összhangban lévő, magasrendű szellemlényének, szépséglétének a valósága csillan fel egy-egy pillanatra az emberi tekintet és a hit látása előtt. Szépségeimről szóló írásokban ebben a szakrális értelmezésben használom a szépség fogalmát. Szépség számomra az, aminek látványáért, nem pedig birtoklásáért tudom magasztalni Istent. Így nemcsak egy hegyvonulat, virág, fa, patak vagy szédítően kék tenger lehet szép, hanem egy dallam, ének, zsoltár, festmény vagy szobor is. Egy épület vagy templom, női kézforma, lágyan fésült női hajkorona, bármely alkotás, ami funkciójában nem az abszurdra, Isten vagy Jézus megjelenítésére törekszik. Minden, ami Kálvin igen kényes és igényes értelmezésében istenmagasztalásra indít. Genfben ő semmiképpen sem akarván Isten lényének valóságát, dicsőségét még sóhajtásnyira sem csorbítani, s a bálványimádás minden formájától szinte neurotikusan iszonyodva, annyit engedett meg, hogy mindent lehet képben, szoborban kiábrázolni, ami Isten alkotásainak szépségét, de nem Isten kifejezhetetlen tökéletességét próbálja ábrázolni. Isten-képek, szakrális szobrok, szentek képei és szobrai nem, de minden más igen.
Szépségcsillagképek a történelemben
A görög filozófia, a tenger kékje és a hófehér sziklák izzó kontrasztjában és ragyogásában megvalósuló kristálytiszta szellemi reflexió a világra nagyon korán, jó két és félezer évvel ezelőtt megfogalmazta a kaloszkagathosz fogalmát, azaz a szépség és a jóság fogalmi, eszmei, ideabeli egységét. Kivált Platon volt az, aki ezek egymásba ölelkezését tanította, mint a láthatatlan égi dimenzióban létező örök ideaegység földi levetülését. Valójában abból az örök szellemi dimenzióból merítette tanítását, amelyikben a Teremtő már idők teremtése óta megvalósította a Biblia első lapjain kimondott jót, a funkciószerű és az esztétikai páratlan egységét, ami a teremtési folyamatban refrénszerű igazságként meg is jelent. Majd Augustinus, s a nagy középkori filozófus esztéták, Aquinói Tamás és Albertus Magnus rendszeresen és módszeresen ki is fejtették az égi fogantatású, földi láthatóságban megjelenő összefüggéseket.
A reformáció korában Kálvin és Luther volt az, akik mindenek előtt a zenének, az éneklésnek adták meg azt az esztétikai rangot, ami a legmagasabb rendű szépérzetet szüli meg az emberben.
1543. június 10-én Genfben a zsoltáros énekeskönyv előszavában (ami a délvidéki református énekeskönyv 1971. évi kiadásában is megjelent) az éneklést az istentisztelet és a közösségépítés legmagasabb szellemi formájának, a szív és a testvéri, gyülekezeti kultúra csúcsának nevezi.
Az ecset reneszánsz királynője, a cremonai Sophonisba Anguissola
A bibliai, az eszmetörténeti és a kálvini esztétika nyomán évtizedek óta keresem a szellemi és művészettörténeti megvalósulását az isteni szépségszemléletnek. Bőven akadt, akad egész kincstára az istenadat szépségeknek. Külön fejezetet képez a szépségteremtés emberi folyamatában azon keresztyén nők sora, akik akár hitbeli, kegyességi, teológiai nóvumokkal, akár művészeti alkotásaikkal, szépséges szőtteseikkel népi szinten, más formában az európai alkotások rengetegében mutatták fel Istentől kapott tehetségüket.
Ilyen adventi nagy csillagképeim egyike az a konstelláció, ami a reformáció korára esik. Benne az egyik csúcs a firenzei születésű, majd református hite miatt Itáliából Heidelbergbe, a reformátusság központjába menekült Olympia Morata költőnő.
A másik Apollónia Hirscher, az erdélyi szászok gazdag és önzetlen patrónája. Róluk már írtam. A harmadik a cremonai csodafestő, a Michelangelo által is csodált Sophonisba Anguissola (1532–1625). Istenadta látáskultúrával, hallatlan finom, nőiesen lágy ecsetkezeléssel, és a keresztyén családi élet portréfestőjeként jelent meg a reformáció korában késő reneszánsz festőművészként.
Önportréján a fiatal alkotóművész tekint ránk, figyeli az őt nézőt. Mindent kifejez kutató tekintete, ami szinte a digitális kor képalkotó képességével és koncentrációjával méri be a festménynéző arcvonásait. Lélekbe mélyülő, de nem bántó, személyiségolvasó szemével a lényeget keresi: az arcon kifejeződő belső embert. Azt, aki vagy, aki vagyok. 24 évesen festette ezt az önportrét, sajátos kompozíciós kedvvel. A háttérben, ami akkoriban szinte szentségtörő bátorság volt, a Madonna nagyon emberi, anyai mozdulata látszik, kerülve minden teátrális vagy szakrális glóriát.
Csak a mozdulat a fontos a festményen: ahogyan a teljes meztelenséggel anyjára szoruló, hagyatkozó, figyelő Isten-Gyermeket a simogató anyai mozdulat, a gondoskodás, a mélyen szemébe néző, minden lélekrezdülést kutató anyaság működik. Az anyaság egyszerű, de fenséges képi himnusza ez.
Belülről felhangzó szépségek egyidejű áradása: a könnyed, mégis tudatos női művészkézé, a gyermek és édesanyja egymás létére boruló összefonódásé, a festőművésznő önmagán messze túlnéző modellérzékenységével. Az anyaság és a művészi érzékenység gyönyörű mozdulataival. Sofonisba, akinek édesapja ősi nemesi család sarja, akik egészen Karthágóig vezetik vissza magas családi kultúrájuk történetét, minden korabeli képzést megkapott a szülői házban, ahol hat leánytestvére és egy fiútestvére között tanulta meg a családkultúra minden csínját-bínját, szépségét és kötelezettségét. Nem véletlenül lett a spanyol uralkodók évtizedeken át kedvelt udvari portréfestője.
1555-ben alkotta meg csupa derű családi életképeinek egyikét, a legismertebbet, a sakkozó leánytestvéreivel és talán édesanyjának profiljával. Érdeklődő húgocskájának derűs arca, felnőttebb húgának ránk figyelő kedves tekintete a családi élet és az otthon derűjét, biztonságát, harmóniáját sugározza.
A családfestészet egyik első, kiemelkedő alkotójaként több családi jelenetet is megörökített.
Édesapját, Amilcaret egyetlen fiútestvérével is megfestette. Sajátos, hogy szinte valamennyi családi csoportképén ott van a nélkülözhetetlen családtag, a kutyus. Sophonisba Anguissola, ahogyan nevében is ott van a sola, valóban egyedülálló jelenség a festészettörténetben. Van Dyck és Caravaggio is szinte példaképnek tekintette őt.
A Monteverdiről és Stradivariról elhíresült szülővárosába, Cremonába vágyódott vissza. 93 évnyi, a szépség ecsetszolgálatában, s a megtalált hivatás sok évtizedes éltető gyakorlása után a genovai San Giorgio-székesegyházban helyezték végső nyugalomra. Férje ezt vésette sírjára: „Sophonisbának, aki szépsége és rendkívüli képességei miatt a világ egyik jeles hölgye volt, aki annyira kitűnt az emberi arcok ábrázolásában, hogy korában senki sem érhetett fel vele”.
Sophonisba Anguissola 500 év után is adventi égmagasban őrzi Európa történetében első festőművésznőként a család méltóságát, értékét, rendkívüli fontosságát az alkotóélet megvalósításában is. Ez teszi érdemessé arra, hogy ma is megemlékezzünk róla, mint aki felrangosította Istentől kapott tehetségével az emberi élet fészekalját, az egészséges személyiség első és legfontosabb formálóját, a családot.
Avvento grazie alla discepola missionaria di Dio che ha fatto ciò che Dio Creatore le aveva ordinato di fare durante la sua lunga vita.
Adventi köszönet érte Isten küldetéssel felruházott női tanítványának, aki azt tette hosszú élete során, amire rendelte őt a Teremtő Isten.
(Felvidék.ma)
Adventi tükrödként fogadj el, Uram!
Gyönyörűek az adventi Igék, melyek nem az emberi tülekedés, a lelki analfabetizmus és a gyűlölet tükrei. Az emberi lélek éhe és szomja csak Istennél elégül meg. Régi igazság ez. Az egyháztörténelemben ezért is született meg minden nagy ünnepünk előtt a lélektükör-gyakorlatok sora: egyéni elmélkedés, közösségi, több héten át tartó bűnbánati önismereti tanulás.
Mára mindkettő meglehetősen elsatnyult, aminek egyik tapasztalható következménye az egyéni és közösségi agresszivitás, tapintatlanság, gátlástalanság. Ma egyre nő a szeretetben, a tapintatban, a gyengédségben, a megbocsátásban abszolút analfabéták száma.
A legutóbbi jelentések szerint 183 háború zajlik adventi világunkban. Ebből kettőről tudunk leginkább, az ukrajnai és a gázai konfliktusokról. Látható-e egyáltalán az egyetemes, megváltó szeretet globális érvénye? Az, ami Jézus Krisztusban, a világ Megváltójában öltött testet, s az elmúlt kétezer év alatt mára közel 2,5 milliárd emberben hálózza be és fogja körül a földet, a keresztyénség planetáris jelenléteként. A szótér tu koszmu, az egész kozmosz Megváltójaként felismert Szabadító, aki a világ világossága is (János 8,12), szöges ellentétét alkotja minden pusztításnak. Sőt! Ő a személyes reménység és az éltető reményövezet egyházain keresztül a globálisan terebélyesedő emberi psychic numbinggal (J. Lifton), mindennemű humántartalékunk fenyegető kiszáradásával, mentális, kapcsolati elsivatagosodásunkkal szemben.
Ő egyedül, az 1:183 arányban a békesség övezete a háborúk zűrzavarában. Nem abszurd? Hogyan tud az Egyetlen, a SOLUS CHRISTUS sikeresen ellenállni ilyen pusztító és öldöklő sereggel szemben? Neki egyedül is megy, de hív téged is!
Az Úr Jézus abszolút világosan felfedte az egykori és a mai bajoknak a legmélyebb okát, s a legmélyebb gyógyítás módját. A Jézus-diagnózis ez: a szívből indul ki minden élet és halál.
Onnan származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és istenkáromlások (Máté 15,19). Háborgó tenger sok ember szíve adventben is. Sőt még a szent ünnepeken is. Tornádók, cunamik szentségtelenítő indulatai tombolnak legbelül és köztünk is. Kevés ennek lecsendesítéséhez az erkölcsi tanítás, a törvény, a morál, de még a pszichológia vagy az igehirdetés is. Gyakran nagyon is szervezetten tartják fenn az egyes emberekben, időszakokban, népekben, népcsoportokban tomboló belső gyűlöletvihart. Mert valakiknek ez szolgálja érdekeit. Olykor a zűrzavart, a konfúziót szakrális eszközökkel is, gyűlöletprédikációval, háborús pszichózissal, médiapszichológiával, a Diabolosz minden létező emberi és mesterséges eszközrendszerével. Milliárdokért milliókat furorba, haragba hajszolva az egyik oldalon, s állandó fóbiában, félelemben tartva a másik oldalon. Az intézményesített, strukturális, de-szakralizált, szentségtelenített bűnnel, ami kétszeres bűn, mert a szentség, jóság, humánum álarca mögé bújva öl és pusztít.
Nem új jelenség ez sem. De a furor és a fóbiakeltés nagymesterei ellen Jézus jó előre elkészítette a gyógyszert. Régen, az Ő tanítását és hitét követők körében született meg a mondás: In confusionem hominis – Dei providentia. Az emberi zűrzavarban is jelen van Isten előrelátása, megtervezett jelenléte. Álarc nélkül, felismerhetően. Hogyan?
A mai világ valós státuszképe
Az ószövetség gyógyító, terápikus üzenetei között ott van Dávid önvizsgálatának summája és kérése: Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! (Zsolt 51,12). Ez a kiindulás. Jézus a hegyi beszédben megmutatta: Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent (Máté 5,8), amiből a Szentlélek logikája szerint az is következik: a tisztátalan szív, a furor és a fóbia belső hona az, ami sötét felhőként eltakarja a napot. A tiszta Isten-látást. Ennek hiánya pedig ateizmust szül: Isten-homályt, Isten-derengést, Isten-feledést (Gottesdämmerung, Gottesvergessenheit, Gottesdunkelheit). Súlyos, korábban ismeretlen, 20. századi szavak. Ma ebben a világkorszakban darvadozunk. Ez a digitális kor „emberképe”, ultrahangos státuszképe.
Itt nincs más terápia, gyógymód, mint az, amit Dávid, s Jézus nyomán Jakab apostol fogalmazott meg egyszerűen: „Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek” (Jakab 4,8). Ez a gyógymód viszont nem csodakapszula, amit bekapva, hipp-hopp megváltozik a lelki állapotunk. A változás időigényes, Jézus-igényes, Isten-igényes! Még a parányi is. Hosszadalmas önnevelés, közösségi, kisközösségi (családi, gyülekezeti, iskolai, nevelési, hitoktatási, erkölcsi) ráhatások tucatjai kellenek. Szentlélek- és szeretetterápia kell ahhoz, hogy valamit mozduljanak, változzanak az emberek, s részvételükkel kicsit is a világ. Evangéliumi só kell, kovász, ami megkeleszti az eszmemagvakat, s planetáris méretűvé szélesíti a Krisztus-terápiát. Mindennek rajtunk, bennünk, általunk kell kezdődnie és folytatódnia. Nélküled nem megy! Isten advent és karácsony, húsvét és pünkösd csodasorozatában megtette a magáét. Hogy katartikus megtéréstörténetekben vagy szelíden csendes víztükörré formálódhasson a lelked, ahhoz idő kell és türelem. Ezért is van az adventi négy hét. De legalább pár napig élünk-e ezzel a páratlan lehetőséggel?
Mit kell most és ma megtenned ahhoz, hogy Isten lecsendesedett lélektükrödben valamennyire megpillanthassa szeretete naptükröződését? Hatalmas a felelősségünk, páratlan az esélyünk. Kezdjük el végre saját magunkon a csendes belső víztükör megteremtését!
Lelked, életed tükrözi-e Jézust?
Mielőtt túl sokat tulajdonítanánk magunknak vagy túlzott elvárásokkal élnénk másokkal szemben, jó tisztázni a tükör-összefüggéseket. Az Atyát senki sem látta, a Fiú az, aki kijelenti, kiábrázolja az Ő lényét és lényegét: szentségét, szeretetét, irgalmasságát. Aki látja a Fiút, az látja az Atyát, erről János evangéliumában szól Urunk (Ján 6). A Fiút pedig igazából az Igében láthatjuk meg, az Igéből ismerhetjük meg. A Bibliából. S aki megismeri az Atyát és a Fiút, az Szentlelke által képes arra, hogy életével tegyen bizonyságot mindhármukról.
Kit, s hogyan tükröz az életünk? A végtelenített tükörben csak mi magunk látszunk, vagy Ő, szentháromságos létében és lényében megsokszorozva? Ez az igazi adventi kérdés: lát-e Isten életünkön gyümölcsöket? Visszatükröz-e valamennyit Fiából belső-külső világunk? Dávid ezt így fogalmazta meg: Uram, előtted van minden kívánságom, nincs rejtve előtted sóhajtásom (Zsolt 38,10).
Cselekedd meg az adventi csodát: lelkem tükör végtelenségében lásd meg önmagad, Uram. Ismerj fel Uram valamit bennem abból, ami a Tiéd: jóságodból, irgalmas szívedből, a megbocsátás erejéből. Csak egy harmatcseppnyit, Uram!
(Felvidék.ma)
Az idő csúcsán örökkévaló
Istenünkkel
Eljön majd az a léthelyzet a földön, amikor elmúlik minden, ami múlandó: emberek, családok, nemzetek. Kihalnak még a temetők is. Vége szakad a homokórák diktatúrájának vagy szelíd figyelmeztetésének a vissza nem fordítható időre, élethelyzetekre. Eljön majd az a léthelyzet a földön, amikor az idő is elmúlik, minden hordalékával: a hazugságokkal, emberirtó háborúkkal. S a rafinált gyilkosságokkal terhelt napoknak is vége szakad.
Az egész bűnhistória, amit véres tollal és könnyekkel írtak ezredéveken át Káin fiai, lányai, mind semmivé lesz. A percek elperegnek, s ami, Aki megmarad, az nem más, mint az Örök Isten, s az Ő örök Fia, akik országának soha, de soha nem lesz vége. Mert csak Istenünk beszéde marad meg örökké (Ézs 40,8), trónja és királyi széke mindenha fennmarad (Zsolt 45,7, Zsid 1,8). Aki azon ül, Ő a „vagyok, aki vagyok” (2Móz 3,14), a nunc stans, az állandó most, az örök jelenlét. Az Ő országának valóban nem lesz vége. Hallelujah!
Mindez, s még annyi minden más is eszembe jutott ezen a reggelen. Nemcsak az egyházi év utolsó vasárnapjaként köszönöm meg ezt Uramnak, Istenemnek sok millió protestáns testvéremmel együtt, akik ma az örökkévalóság napján ünnepelnek. A győztes Krisztus-királyt ünneplő sok százmillió katolikus testvéremmel is felemelem imáimat és boldog vagyok, hogy az idők csúcsán nemcsak a lehangoló elmúlás szürke ködét látom, hanem látom feltündökölni annak a Krisztusnak a tiszta lélekfényét, amit ezernyi hegycsúcs szerte a világon és milliárdnyi hívő szív ragyog vissza Őhozzá.
Luther imádságának igaz és szép szavával: „Úr Jézus Krisztus, Te kedves napfényem, ragyogj szilárdan fölöttünk, s ne hagyd, hogy sötét felhők és zivatarok árnyai eltakarjanak Téged. Sem azok, akik a nappalt éjszakává borzasztják körülöttünk. Törd át szépséges fényeddel az összes felhőt és vihargomolygást. Őrizz meg minket a napok során, hogy ne a sötétség diadalmaskodjék felettünk, hanem a Te szépséges ragyogásod…”.
Ennek a reformációi tiszta evangéliumi fényt sugárzó wittenbergi imának az emelkedettségével kívánok mindenkinek áldott felemelkedést az idők és történések csúcsára, fel, Istent látó és láttató magasságba örökkévalóság vasárnapján is!
IDŐ ÉS ÖRÖKKÉVALÓSÁG – LÉTED STOPPERÓRÁJA ISTEN KEZÉBEN
Olyan jó, ha az ember fiatal korában Isten Lelke vezetésével nem csak ifjúságának vétkeit gyűjtögeti, hanem a szent tudományra is gondja van, a scientia sacra-ra (Hamva Béla). Leveszem polcomról a múlt század legkiemelkedőbb református teológusának, Barth Károly svájci hittudósnak tanítványaként élt és alkotott Otto Weber kiváló dogmatikus kétkötetes hatalmas munkáját. Fellapozom roppant világos rendszeres tanítása üdítő lapjait. Az Isten és az idő, az Isten szabadsága és az időről, az örökkévalóságról írt magvas tanításait.
Így jutok el az egyszerű, Weber által sugallt igazságig: maga az Örökkévaló Isten az, aki Krisztusban kilépett örök létezéséből, egyedül Ő és Szent Fia ma is és mindaddig, amíg lesz idő a földön, rangosítja fel, Ő a érték- és mértékadója, élő értéke, oka és célja minden földi időnek.
A bibliai látásban nincs szöges ellentét idő és örökkévalóság között, nincs ellentmondás az örök Isten és az időben testet öltött Fia, Jézus Krisztus között sem.
Ezért fogalmaz így Weber: az örökkévalóság nem időtlenség, nem időn kívüliség. Az örökkévalóság maga a földi idő, földi létünk és hívő életünk célja, amint az Örökkévaló „van”, létezik öröktől fogva mindörökké. Örök Atyaként Fiában belép az időbe azon a titokzatos, világtörténelmi, sőt üdvtörténeti mélységű betlehemi éjszakán, szalmaágyban foglal helyet egyszerre ott és a mi életidőnkben is. Látja gyermekecske alulnézetből az evangéliumi történet csúcsát. Meg azt, ami a földi időn kívül várja. Időben lakozása, földi harminchárom éve felminősítette a planetáris időt az egyhangú hömpölygésből a vissza nem térő találkozások sorsfordító tisztásává. Tágas térséggé, ahol örök életünk nagy esélyeként Istennel találkozhatunk. Múló időnk minden pillanata így Isten-esélyes.
Amiként másutt Weber megjegyzi: az idő, az időnk, az életidőnk nem a semmi felé folyik egyhangúan, hanem az örökkévalóság felé árad. Sőt: az Örökkévaló Isten, mennyei Atyánk felé. Isten adja a kezdetét, mint aki ott létezik egyéni létidőnk kezdetén lelki stopperórával kezében, ráírva nevünk betűivel. S Ő adja meg a végét jelenlétében, amikor létidőnk stopperóráját megállítja. Ő igazából létidőnk alfája és ómegája, de egyetlen maradandó tartalma is. Hallelujah!
AZ IDŐ VÁNDORAINAK DRÁGA HITBELI HAGYATÉKAI – AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG JÓ ÉDESSÉGEI
Nem véletlen, hogy Kálvin atyánk jó 450 éve Genfben elmélkedve a nyers, durva idő, a kronosz múlásán eljutott a kairoszos szemléletig. Mindent, de mindent, a hegy csúcsáról, az egyszerre időbeli és időn túli Krisztus, és Atyja, Örökkévaló Istenünk felől kezdett el szemlélni. És mérlegelni, minősíteni, értékelni. Aszerint lett számára minden gondolat, emberi szó, királyi jellem vagy jellemtelenség, látszat és valóság, hugenotta szorgalom és hithősök életáldozata értékes vagy kevésbé az, hogy mennyire állták meg a helyüket a keresztyén időszemlélet mennyei optikájából. A sub specie aeternitatis, mindent az örökkévalóság felől tekintő szemléletből.
Barth és Weber, aztán Bethlen Gábor, meg protestáns költőink, művészeink, tudósaink, s a minap Bolyait ünneplő visszaemlékezéseink fordítópontja pontosan ez: tudjuk-e a múló létidőnket ebből, az Örökkévaló felől szemlélő látásmódból értékelni, használni, hasznosítani – vagy magunk ellenére pazarolni, fogyasztani, csak fogyasztani, szétmorzsolni perceket és órákat, éveket, életeket?!
Mire jutsz örökkévalóság vasárnapján belső lelki mérlegedre tekintve, ha van ilyen? Hogyan éltél, élsz fogyatkozó időddel? Folyik, múlik – vagy telik, gazdagodik, gazdagít? Olyan szépen fordította Áprily Lajos református költőnk az 1648-ban komponált dallamra P. Corneille szövegét: „Szólj, szólj, én Istenem! – szól hangodból a jóság,/A lelkem megfeszül, s a hallásban segít,/És szódban meglelem az örökkévalóság/Jó édességeit, jó édességeit”.
Örök jó hang a pillanatok zűrzavarában, a pusztító idő harci zajában, bűneink fül- és léleksüketítő vonulásban. Ez az, ami tart: Örökkévaló Istenünk vendégjárása, éltető hangja személyes, egyházi, nemzeti létünk pergő, emésztő pillanataiban is. Ez ma is történik. Ez az, amiről testvéri találkozásainkra megnyílt szívű bámulatos költő-teológusunk, Pilinszky János írta: „Egy egész örökkévalóság/őrzi mindannyiunknak sorsát”. A 97 évesen interjút adó Jürgen Moltmann, a remény teológusa pedig ezt írta nekem levelében nemrégen: „Isten-környezetben, Isten-köpenyben, örökkévaló létölelésben élünk”.
De jó lenne minderre vagy csak egy kicsit is örökkévalóság vasárnapján rádöbbenni újra a múló idő életveszélyes sodrásában!
(Felvidék.ma)
Csendesítsd le lelkemet nyugodt
víztükörré, Uram!
A keresztyén szívimák szép történetéből
Mi, ki az igazi nyugtatószer?
Az Újszövetségben három helyen is (Máté 8; Márk 4; Lukács 8) olvashatunk arról, hogy a felbőszült hullámokban a tanítványok hajóját ostromló viharban, amit ők nagy veszélyként éltek át, a Mester nyugodtan aludt. Majd amikor felkeltették a tanítványok, kérésükre ráparancsolt a természeti erőkre. Mindhárom tudósítás hasonlóképpen fogalmaz: nagy csendesség lett Jézus szavára (tranquillitas magna). A tomboló erők lecsillapodtak.
Ma is ez a nagy kérdés: lehet-e, s miként nyugodt víztükörré a lelkünk? Legalább egy időre? Hiszen mi tagadás, a világ fölöttünk az éghajlati felgyorsult és hirtelen változok miatt, a világ körülöttünk a háborúk és az elképesztő események miatt, s még sok minden más behatásra a lelkünk minden, csak nem nyugodt. A timor magnus, a nagy félelem (Márk 4,41) általános, már-már globális jellemzője a mai földi életnek. Létezési karakter a félelem. S ellenszerként nem elég a politikusok mégoly okos érvelése, sem a tudósok alapos elemzése. Magyarázatokkal tele van a pince és a padlás. Több kell.
Az, amiről nehéz időkben Reményik írt 1935 csikorgóan kemény telén Kolozsvárott: „…a szív, Amíg ver, mindörökre nyugtalan. De mindörökké nyughatatlanul, Istentől mégis Békessége van”. Felbolydult, felfordult világunk értékviharában, ahol hovatovább az emberi élet csak egy könnyen félrelökhető falevél sokak szemében, vagy vagyonokat érő kincs másoknál, rá kell döbbennünk az emberi létezés alapvető tényére, adottságára. Ez pedig az, hogy egyetlen igazi és hatékony tranquillánsunk van, ez pedig az Úr Jézus Krisztus. Ő Isten-békességben tudott nyugodt maradni az életveszélyes viharban, mert tudta: mennyei Atyja Ura a hatalmaknak és a körülményeknek, az elemeknek, s az emberellenes erők tombolásának. Lehet, nem úgy teremt életben tartó csendet és nyugalmat, hogy ráparancsol az ellenséges, egymást tizedelő mai hatalmakra, bosszút lihegő családokra vagy cselszövő indulatainkra.
Hiszen a békesség nem erőszak gyümölcse, hanem az Istenre figyelés gyümölcse.
Atyánk és Urunk Jézus ma is ott tud a nyughatatlan embereknek békességhozója lenni. ahol kérdésére teljes szívvel és feltétel nélkül tudunk igent mondani. A kérdés ez: „Még mindig nincs hitetek”? (Márk 4.40). Digitális korunkban, a mesterséges intelligencia üdvösséget nem, de sorskönnyítő segítséget kínáló lehetőségei közepette is igaz: „ha van hitetek — még, ha csak egy mustármagnyi is —, és azt mondjátok ennek a hegynek: »Menj innen oda!«, akkor az oda is megy. Akkor semmi sem lesz lehetetlen a számotokra” (Máté 17,20). Egyedül Jézus a nyugtató erő, a lecsendesítő hatalom, minden más csak felzaklat, békétlenséget támaszt. Csak a hit az a mennyei-földi eszköz, amellyel képesek vagyunk átvenni Jézust, és Őbenne a nagy lecsendesítő erőt. Ahogyan egyik evangéliumi énekünk szól: „Nem érzi más azt, ha valami fáj. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő”. Újra felfedezett drága reformációs örökségünk tiszta és tisztító szókapcsolatával: solus Christus – sola fide.
Szívima által Istentükör a szívünk
A világvallások alapvetően kétféle középpontját, centrumát ismerik az emberi testnek és léleknek. A keleti vallások a köldök körüli testtájékot tekintik centrumnak, ezt nevezik solar plexus-nak. Vallási kifejezéssel napfonat csakrának. Ezzel ellentétben a zsidó-görög-latin-keresztyén
Ha nyugtalanságok közepette Istenben békessége van, akkor ez annak következménye, amiről a 23. zsoltárban énekelt egykor Dávid, s ma a hívő ember: „Az Úr az én pásztorom. Nem szűkölködöm. Csendes vizekhez terelget engem, lelkemet felüdíti”. Szenczi Molnár Albert szép fordításában így folytatja: „Lelkemet megnyugtatja szent nevében”. Dávid és Szenczi szellemében formálta ki Isten Szentlelke, az inspiráció, a szívima ihletője bennem a címben olvasható kérést: Csendesítsd le lelkemet nyugodt víztükörré, Uram! Jézus-hittel szívimánk legnagyobb földi csodája ez: fenségesen nyugodttá képes tranquillálni, nyugtatni a lelkünket, amelyben még Teremtő Atyánk is megtekintheti jóságos arcát. Kicsiny szívtükör – Isten-tükör. Mekkora kölcsönbe kapott felértékelése ez a bűnös emberi szívnek! Isten-tükörré, embereknek is megnyugtató lelkű, szavú emberré formálódni!
Gyönyörű lélektükrök a keresztyénségben
Egykor és ma mindenütt, még a háborús borzalmak közepette, családi tragédiák örvényében, egzisztenciális hajótörésekben, a magány Robinson-szigetein is lehetséges a csoda: a szívima és általa a fenséges nyugalom, a Fenségestől kapott békesség elfogadása, és továbbadása. Krisztus Urunk mennybevitele után, már a 200-as évek elején egyiptomi sivatagi remeték, akik a tenger hullámzásához hasonló homokjelenségeket kreáló sivatagban éltek, olyan tiszta és Istent visszafénylő imaéletre jutottak, ami azóta is különös titka a keresztyén kegyességnek. A síró sivatag titkát felfejtették, mert oázissá akar válni – fogalmazták. A kristályosan és szinte sterilen tiszta, sárgás-arany homokdűnék állandó hullámzásában, formaváltásában a torinói lepelhez hasonlóan a megdicsőült Krisztus arcát vélték kirajzolódni. Vagy csak rávetítették a „homokvászonra” a bennük élő Krisztus-arcot? Teljességgel mindegy.
Lényeg: élő Krisztus a sivatagban – élő Krisztus a háborgó tengeri viszonyok között egykor és ma.
Egyedül Jézus, egyedül Ő, ahogyan Vándor Gyula énekes vallomásával énekelhetjük: „Nem látja senki, senki, aki néz, Mi van a szívben, szívnek mi nehéz. Nem látja senki, senki, aki néz, Mi van a szívben, szívnek mi nehéz. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő. Nem ért meg senki, senki, aki él, Nem őriz, félt úgy, ha jön a veszély. Nem ért meg senki, senki, aki él, Nem őriz, félt úgy, ha jön a veszély. Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő, Csak egyedül Jézus, csak egyedül ő”. Igen, Ő az élő tranquillans magnus, a nagy megnyugtató, miután bűneink és félelmeink nagy viharában felébredünk, elfogadjuk: Ő a megoldás! Ahogyan írta Róla Ravasz püspök egykoron: Ő nem csak problémákat jött megoldani, hanem bilincseket leoldani a rab életekről. Ma itt és most, mi valamennyien lehetünk átélői, részesei, tükrei Jézus tranquillans hatalmának és erejének!
Szívimáink egyszerű, hatékony módszere
A görög Athosz hegy szerzetesei a tengert lecsendesítő Úr Jézus munkája nyomán a nagy lecsendesedést, tranquillitas magnat elnevezték hészükhiának (ἡσυχί
Az egyházi év utolsó előtti vasárnapján legyen a mi nagy nyugtatószerünk, hészükhiánk, szívimánk, Isten-tükrünk ennyi, újra és újra mondva: Uram, Jézus, könyörülj rajtam!
(Felvidék.ma)
Homokórák bölcsessége
Hétköznapjaink mindennapiságáról
Micsoda változások az órák birodalmában! Épp’ hogy betévedek az egyik budapesti plázába nagy ritkán, szinte arcomba nyomul a modern órabirodalom csillogó-villogó művilága. Mindenfajta világmárkák, árak a csillagos égig. Épp’ hogy megnyitom mobilomat, árad a digitális óra és egyéb reklám csőstül. Mielőtt családom tagjait felhívnám, s érdeklődnék gyermekeim, unokáim egészsége, hangulata felől, beletolja magát látóterembe hallatlan pimaszul, kéretlenül a bődületes reklámözön már most karácsonyi ünneprontó biznisz kínálatával.
Mintha a szent ünnep a pénzköltési, vásárlási „überelés”, a tavalyit túlszárnyaló tömegpszichózisával akarna rabul ejteni, hogy még többet költsenek az idén az emberek ünnepi hiábavalóságokra, mit eddig valaha is tették. Ez reklámdiktatúra. A mindent a szemnek, alig valamit a léleknek fogyasztási diktatúra. A mindennapok közönségességének diktatúrája.
Eközben pedig bosszankodhatom, mert az internetem nem kapcsolódik a szolgáltatóhoz, napjában többször is megszakad a szolgáltatás, töprenghetek, hackerek szórakoznak velem vagy valami fizetett világhálós cselszövés áldozata vagyok? Én pedig egyáltalán nem szeretnék ezen töprengeni, mert állítólag minden, de minden a nagyérdemű vásárló, a digitális világpolgár kényelmét, elégedettségét (de nem boldogságát!) szolgálja. És egyébként sem ez az én intellektusom világa.
Szóval órák, idők, modern technocsodák diktatúrájában élünk. A hétköznapiság nagyon közönséges mindennapiságában. Mechanikus, már robotszintű létezésben. Az igazi lét csodáitól messze-messze. És csillagfénnyire attól a világtól, ahol még az idő is emberarcú.
A bölcs homokórák világától.
Homokórám, miről mesélsz
Szükségem van az időre, meg az időt mérő egyszer volt hol nem volt homokóra bölcsességére. Arra, ami hiányzik az ultramodern szerkezetekből, formákból. Elcsodálkozom, még mindig találó a múlt századvég filozófusának dilemmája, aki feljegyezte a hamleti lenni vagy nem lenni igazi drámai kérdése helyére pipiskedő Seinoder Design-t. Szabad értelmezésben a lenni vagy lézengeni, a Desingban, a formákban, külsőségekben pergetni ki kezünkből és életünkből az időt. Meg magunkat önmagunkból. Önveszejtő felszínességért cserében.
Még svájci nagyapámtól kaptam kiskoromban egy zseb homokórát, amit meg ő kapott a nagyapjától. Aranyozott fémkeretben, kemény üvegben felső és alsó kúpalakja, és aranylóan csillogó szaharai homokkristályokkal. Öt percet mért. Az én gyermekkori homokórám csodaóra volt. Kabátom, nadrágom zsebében hordtam, féltve őriztem. Úgy vigyáztam rá, mintha élő madárka lenne, nehogy egy óvatlan pillanatban kireppenjen a zsebemből. Gyermekfejjel is megcsodáltam a csillogó sivatagi homokszemeket, s míg lassan, hangtalanul peregtek lefele, az éppen megfordított kis csodaszerkezet alsó felébe, néha megforgattam óvatosan, s a szemek hirtelen más irányt vettek, táncolni kezdtek. Különös játék volt.
Miközben a napfény visszaverődött a kristályszemek egyenletes lefolyásán, fantáziám messze száguldott. A tényleges sivatagok, sivatagi hajók, a tevék, az ezeregy éjszaka soha nem létezett fantáziavilágába.
De jó volt is álmodozni, szabadon, valóságszerűen vagy éppen valóságfelforgató, szabad képzelettel.
Harry Potter-i zabolátlansággal. Miközben rám így hatott a rövid időre terminált homokóra, közben eltöprengtem a bölcsességén. És tanításán. Amint kiábrázolja földi létünk alaptörvényét: minden véges ebben a világban. Aminek kezdete van, annak vége is. Meg hogy az idő, nemcsak a rajtunk kívül létező, hanem a bennünket is mérő szubjektív idő egyszer majd véget ér. Meg hogy nagyon is beszorított keretek között pereg alá, le a múlt, az elmúlás mélységeibe.
Miként a homokóra kristályszemcséinek megvan a maguk fizikai mozgástörvénye, időzítése, úgy a mi életünknek is.
És hogy a kristályzuhany, fénypatak mindig felülről folyik alá. Nagy üzenet arról, hogy az emberi létezés, a személyes sors a nagy felső létből, Istenből érkezik alá, akár elfogadjuk ezt a léttörvényt, akár okoskodva mit sem törődünk vele. Nem számolva azzal, hogy életünk magasról indul.
A való életben nincs helye fordításnak, maximum csak egyszer, amikor Isten keze vagy Lelke fordítja meg, át más irányba az életünket. Ezt nevezzük a megtérés csodájának, az Istenre ébredés boldog és minden szempergésnek értelmet, célt adó nagy felfedezésének. A hit órájának. A kegyelem kristálytiszta pillanatainak. Az életirányt átprogramozó istenélmény egyszeri, megfordíthatatlan ajándékának. Nekem a kicsiny zsebhomokórám mindig Istenről beszélt, a felfénylő személyes sors apró gyönyörpillanatairól. Végül ezek egy egésszé állnak össze, amit életnek nevezünk. A tiédnek, az enyémnek. De most még vannak különleges homokóra-üzeneteim, amelyekből megosztanék néhányat.
Homokórám hangtalan bölcselete
Ma éppen egy karácsonyra tervezett interjú ügyében kerestem meg a híres svájci református szociáletika-professzort, az etikai világháló, a globethics.net alapítóját. Ezen a felületen ma már közel 200 ezer, jelenünkért és jövőnkért felelősséget érző tudós, író, kutató, egyetemista osztja meg munkáit és gondolatait mind az öt kontinensről.
Jó látni ezt a világméretű nagy felelősségkonspirációt a felelőtlenség mindennapi borzalmai közepette. Professzor ismerősöm jelezte, hogy nemsokára Nigériába indul, karácsony előtti békeelőadások tartására. Kérdezte, Útjelző című kétkötetes intellektuális versgyűjteményéből, amit még a Covid kirobbanása előtt nyomott a kezembe a zürichi találkozásunkkor ebédlőasztaluknál, fordítok-e még? Most, svájci Hotz üknagyapámra és a tőle örökölt homokóracsodára gondolva elővettem a köteteket és azokat a citromsárga „gondolati építőkockákat”, amiket évtizedek alatt gyűjtöttem össze a stuttgarti Pásztori lapok (Pastoralblätter) mellékleteiként. Csupa rövid idézettel, amiket igehirdetésekkor, cikkek írásakor használtam. Homokórám időpörgető csendjébe nézve, két idézetet forgatok a lelkemben, s adom át ezeket most Olvasóinknak.
Miért?
Rose Ausländer (1901–1988) Homokórák című verseskötetéből, aki bukovinai zsidó írónő volt, veszem az egyiket. Meggyőződésem, Isten Lelke, a Rúah Adonaj nem véletlenül hozta éppen ma, éppen a mai világhelyzetben szemem elé ezt a verset. „Háborút robbantanak ki, s minket nem kérdez meg senki./Homokot szórnak a szemünkbe./Mi pedig csak kérdezni tudjuk:/Miért kell vacogni és éhezni az embereknek?/Miért kell elvérezni testvéreinknek?/Miért kell megölni azokat, akiket mások minősítenek ellenségnek?/Miért nem élhetünk egymással békében/és felebaráti szeretetben?/Ahogyan az megíratott minden ember emlékeztetésére?/Az Ó- és az Új Szövetségben/Minket pedig ismét nem kérdez meg senki”.
A diplomácia etikája
Homokórám másik pár perces szabad verse Chr. Stückelberger svájci szociáletikus testvéremtől származik. „Diplomáciai etika. Saját érdekeinket jól védeni,/a másik ember érdekeit elismerni,/ s nem akarni egymással megküzdeni./Csak egy kicsi lépést megkockáztatni a másik felé,/mérlegelve, óvatosan, diplomatikusan/lépni a másik elé,/azzal a reménnyel, hogy a másik is/tesz egy lépést felénk./Az ő székébe is képzelve magunkat olykor-olykor,/Meglepő megoldásokkal előjönni,/erkölcsös kompromisszumokat keresni./Ez a tárgyalás etikája/a diplomácia etikája”.
Homokórám, mesélj tovább…
(Felvidék.ma)
Az elsődleges lét Isten gyönyörű
mosolya – kölcsönadva a
mulandóságnak
A létezés szépséges dalai Isten mosolyáról
A őszi színpompa a levelek világméretű nagy színi együttesében még egy utolsó, nagy természeti hattyúdal. Erdeinkben még a bétaionok dús illatárja leng és terjeng, s betölti tüdőnket. De már némi fanyar és kesernyés elmúlás illat is vegyül a levegőbe – és a lelkekbe. Oda, ahol ezernyi igei és költői gondolat, a kijelentés értelmező Igéi és az emberi szív érzelmi rezonanciái ugyancsak felidézik az élet ősi himnuszait. Isteni dallamokat.
Bennem például a bibliai őstörténetet, a legősibb kreatív himnuszt az emberiség történetében Isten halhatatlan mosolyáról. Hiszen ez a „kezdetben” (ez a Biblia első szava) a mindenségben és a teremtés aktusában benne rejlő, világfelettien és világteremtési események sorozatában a létezésünkbe beleragyogott Isten-mosoly a boldog és elégedett alkotó örömét adja tudtul.
Amikor Isten az egyes teremtési fázisokban, amit csak a rendkereső biblikus értelem taglal napokra, hiszen a folyamat másodpercek töredéke alatt röppentette szét a teremtést.
Tehát amikor az Úr elvégezte az első, második, harmadik… és hatodik napi teremtési munkáját, minden egyes alkalommal az Ige szerint „látta Isten, hogy jó” (1Móz 1,4). És a teremtésnek ez a minősítő és Isten-minőségű ősrefrénje arról tudósít, hogy Isten mindenbe beleragyogott elégedettségi indexe, mosolya hétszer is belevillan az őstörténetbe.
Ez a jó a héber Biblia szavával tóv, fantasztikus jelentés- árnyalattal. Jó és kellemes az érzékeknek, jó, kiváló a maga nemében értékítélet szerint, gazdag és értékes az egyéni minősítésben, megfelelő, amikor valami mással hasonlítjuk össze (például a létet a nem léttel, a világosságot a sötétséggel, a terméketlenséget a gyümölcsözéssel, a sivatagot az oázissal, a kertet a pusztasággal, magát az Édent a kiűzetés utáni pusztai bolyongással). Etikai értelemben jó az, ami helyes, jóindulatot vált ki, közösségi értelemben az, ami sokak hasznára van. Jelenti még a jólétet, a prosperitást is, végső soron a boldogságot. Micsoda jelentés-gazdagság, cseppben a tenger valóban. Tóv, kalon görögül a Septuaginta fordítás szerint, bona a latin Vulgata szerint.
S még akkor is megmarad a jó, amikor a rossz tör egyeduralomra a Kertben, az Édenben, ahol az emberiség ősdrámája lezajlik. Hiszen az ember olyanná akart lenni, mint Isten, minden jó és rossz tudójává. (Remélhetőleg nem ez a célja a Mesterséges Intelligenciának, a másodlagos, emberi teremtménynek?). A kiűzetéssel pedig megkezdődött a jóság elsiratása, a történelmi panaszkodások végeláthatatlan sora, a versengések világkorszaka. Kainnal és Bábellel pedig megpecsételődött a földi létezés. A gyilkolás és az embertelen versengés ősbélyegével minden ember homlokán.
Ez volt az a folyamat, amely során a tiszta lét szentségi ragyogása széttöredezett. Isten mosolya, amit ráragyogott, kölcsönbe adott a teremtés sokszínű, gyönyörű világának, kezdett elhalványulni.
A boldog Isten helyén aztán millió apró emberi engedetlenség, bűn, istentagadás, lázadás, az istenlétnél alacsonyabb érzéki létezés szintjeivel cserélte fel az ember a boldog istenmosolyt. Abszolutizált, rajongókkal hamisított végességre. Pillanatnyi örömökért, valójában önmegüresítő, önrabló talmiságokért. Tartalom nélküli emberlétre (Giorgio Agamben: L’uomosenza contenuto).
Isten-tartalom nélküli alig-emberi létszintre. Csupasz horizontalizmusra, vegetációs szintű konzum-immanentizmusra. Csak a puszta fogyasztásig látó ember farkasvakságára. Ám Isten nem ember, nem is a megbántódás, sértődés Istene. Ez az emberiség nagy szerencséje. A kegyelem megbánhatatlansága a jövő menekülési útvonala! A vasárnap Kohinoor gyémántja.
A lét tisztása vagy a gép virtuális szakadéka?
Isten világtörténelme az emberiséggel nem zárult le. Az Ő jóvoltából egyedül! Még egyszer, koncentráltan átragyogta a komor felhőkkel takart planétát. Elküldte szeretett Fiát hozzánk (Ján 3,16), az isteni öröm evangéliumával. És amikor már égig ért, Isten szívéig hatolt az emberi gonoszság, a golgotai Kereszten, még ez sem tudta végleg letörölni orcájáról a LÉT-mosolyt. Hiszen harmadnapra az egész kozmosz nagy örömére feltámasztotta Fiát a halálból, s Őrajta keresztül az evangélium örömüzenetével immáron nem csak kívülről, Teremtőként, hanem Fiában Megváltóként, belülről, a názáreti bölcső mélységéből, az emberi történelem aljáról, alulnézetből is kezdte átragyogni a földi sorsokat.
A Teremtő ragyogása egyetemesen szépséges belső, személyes Krisztus-dimenziót adott minden embernek. Esélyt arra, hogy a földi terhektől lélekszakasztó és életveszejtő mélységekbe keveredett embervilágot legbelülről, létezésünk centrumából, szívünkből derítse fel, indítsa el Isten örök öröme felé.
Még ha töredékesen is. Hiszen Pál szerint minden csak töredékesen van bennünk (1Kor 13).
Elesettségünk, poszt-édeni sérült létezésünk bizonyságaként: minden ex parte, töredékesen, bűntől relativizáltan, csonkítottan van bennünk, még a hit, a remény és a szeretet is. De Weöres Sándor kifinomult költői beleérzéssel írt sorai szerint: „Isten rajtad: végtelen könny. Isten benned: végtelen mosoly”.
Vasárnapi evangéliumunk Jézus belülről ragyogó szava: „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök” (János 15,11). A viszonylagosságok, a tört tükrök és tört sorsok világában valami az örökből. Mosolytöredék, belső örömgyőzelem bűnbuckák és bűncsapdák között, amit mások vagy saját magunk állítunk magunknak, egymásnak.
Istenmosolyos, életillatú vasárnapot!
S hogy mindezt miért gondoltam végig reggeli csöndemben, ama heidelbergi, tanulmányi éveim során végig-meditált Filozófusok Sétányán álló ember nagyságú felemelt ujj emlékeztetésével? Az „ujjas üzenettel”: Filozofáltál már ma? Gondoltál ma már Istenre? És saját létedre az Isten-mosolyú nagy léttisztáson (Heidegger)? Inkább másodlagos létedben riadsz fel a nappali fényben? Virtuális, gépi, digitális kütyüvilágodban, s jössz-mész, még asztalodon is azt bámulod, s ágyadba is azt viszed kedvesed mellé?
Merre jársz, ember, Isten bolyongó gyermeke? Beszippantottad-e olykor ezen az őszön a létezést tombolva ünneplő falevélrengeteg fenségesen fanyar, elmúlásban is életillatot árasztó valós, nem virtuális szépségét, illatát? Vagy csak kened magadra a kozmetika ipar rajtad is gazdagodó, mindenfajta megtévesztő vegyszerét, kegyszerét, szépítőszerét, egy virtuális világ csapdalétének múlandó portékáit?
Állj meg pár pillanatra a semmi felé rohanásban, a teremtett világ megejtően művészi életfestményei előtt! Öleld meg az ősi fák törzsét egy-egy pillanatra. Végy egy kis létfürdőt, Isten mosolyában és a valós élet életillatában fürdesd meg magad. Amíg lehet! Hidd el, megújultabb leszel, még a virtuális, másodlagos, ember teremtette létezés sokfajta, talmi kínálata előtt. Valódi, elsődleges, természetes öröm ragyogja be a szívedet, Isten mosolya és a teremtett világ még valamennyire épen maradt, embercélú jósága…
Istenmosolyos, életillatú vasárnapot!
(Felvidék.ma)
Római levél káinizmusról,
bábelizmusról és a kultúrák
“megtéréséről”
Emberszemle – Történelemszemle a vatikáni Szakrális Színpadon
Egyszer egy iszlám professzor ismerősöm, akivel több helyen volt nyilvános párbeszédem, azzal a meglepő javaslattal állt elő, hogy menjek el vele Egyiptomba, szülőföldjére.
“Na és minek?” – Kérdésemre azt hittem, majd ezt mondja: – Nemrég jelent meg Maggie Gobranról, a kopt Teréz anyáról magyarul az életrajzi könyv, s mivel te fordítottad, s annyira lenyűgözött ennek a kopt keresztyén léleknek a szolgálata a kairói szeméttelep közel 70 ezer nyomorult gyermeke között, hát akkor elviszlek hozzá és megismerkedhetsz a Szent István Gyermekmentő alapítvánnyal és ezzel a nagyszerű lélekkel.
Nem, dehogy! – Így felelt az egyiptomi professzor: – Kimegyünk az alexandriai tengerpartra, ahol egy egész világ nyüzsög. Mint az ókorban, amikor a világ 7 csodája között volt az alexandriai könyvtár. Leülünk a tengerparton, s egész nap csak nézelődünk. – De mit? Hát az embereket… Azóta sem jött össze ez a különös emberszemle. De már kezdem érteni a keleti típusú szemlélődő, töprengő, a látványon keresztül is mélyebb összefüggéseket kereső gondolkodásmódot.
Ismét itt ülök a vatikáni Szent Péter tér és a Piazza Papa Pio XII. sarkán az Örökkévalótól kibérelt kőpadon, amit éppen a Congregazione per l’Educazione Cattolica, a katolikus oktatás kongregációjának épületsarkába mélyítettek. A kőpad kimasszírozza belőlem a via della Conziliazione okozta fáradságot, amit a mindig hömpölygő turisták sokszínű forgataga, a tolakodó afrikai, ázsiai kegyszerárusok okoznak. A kőpad kiváló megfigyelési pont a Szent Péter térre, a hatalmas bazilikára, az ünnepélyesen strázsáló oszlopkaréjokra. Meg a téren át siető bíborosokra, papokra, szerzetesnőkre és ámuló-bámuló hívőkre.
Ezen a kőpadon van miről töprengeni. Hömpölygő, bűnbocsánatért térdepelve kanosszajáró embertömegekről a reformáció korában, az épülő Szent Péter előtt. Meg Péterről, a névadó apostolról, akinek itteni sírja ezredévek óta a keresztyénség egyik földi viszonyítási pontját jelenti. Ez lehalkítja még így kívülről is az emberi lelket, s valami különös embertiszteletre, Isten-hódolásra hangolja a spirituális javakra, értékekre, jelenlétre érzékeny lelkeket. Itt ülök már annyiszor, és töprengek, idők és emberek, pápák és bíborosok hömpölygéséről a múló időben ezen a világunikummá vált szakrális színpadon. Ami olykor szakrális kínpaddá is vált, hiszen a hallgatag kupola és a Michelangelo freskók néma tanúsága színpadán királyok, császárok sorsa dőlt el, népek, országok jövője felől születtek rettenetesen kényes, máskor rettenetesen véres döntések. A hömpölygő emberiségtörténelem egyik látható irányító központja közelében református, puritán teológusként, svájci protestáns, kun-magyar kálomista őseimmel a lelkem mélyén mustrálom ezt a különös világtörténelmi illusztrációs élő könyvet, amelynek lapjai sorra megnyílnak a szemlélődő tekintet előtt. És eszembe jut a másik köves történet. Azé, akit születése után kőjászolba fektetett Édesanyja, aki a kőhegyen, a Koponyák hegyén halt meg ezért a bazilikáért és egyházért is, s még kősírja is másé volt. Kőpadlaton várta teste a feltámasztás isteni erőmegnyilatkozását, s azóta is, hogy a mennybe vitetett, kőtemplomok százezrei őrizik, imádják, hirdetik jelenlétét.
Itt az én magán kőpadomon csak ennyit kérdezek: Uram, így akartad? Uram, ezt akartad? Válasz nem jön, csak sejtések és a remény, hogy majd akkor, amikor megszűnik minden rész szerintiség (1Kor 13), a színről-színre látáskor majd megjön a válasz is. De lehet, akkor erre már semmi szükségünk nem lesz…
Káinizmus – Bábelizmus – Kulturális metanoia
Minden zarándoklatom Rómában és Vatikánban hasonlatosképpen megy végbe. A kőpad felé vagy onnan vissza, az örök város főutcáján mindig megállok, s be is megyek a konkrét szellemi élménytömeget kínáló Libreria San Paolo könyvesboltba. Emeletein minden világnyelven hemzsegnek az új kiadványok. És mindig találok meglepetéseket.
Például az egy éve elhunyt francia esztétika- és kultúrszociológus, Pierre Bourdieu roppant érdekes, értékmentő életművét bemutató kötetet, ami Michael Grenfell munkája. Témája: Bourdieu metanoiája – A szociális világ új szemlélete. Szíven üt a metanoia, a bibliai megtérés fogalmának megjelenése egy mai francia gondolkodó munkásságában. Külön cikket érdemel korunk elevenjébe vágó gondolatrendszere. Most csak ennyit: fő tétele a kultúrák megtérésére vonatkozik, arra, hogy lényeges és tényleges belső fordulat, megújulás nélkül beszélhetünk órákon át keresztyén Európáról, keresztyén pártról, keresztyén kultúráról, mindez csak ideológiai fogalmi játék metanoia nélkül. Ennek fordítópontja pedig a család, mint a szükséges kultúrjavak hordozója, továbbadója. Ha ez megüresül, hiába anyagi tőke, nem lesz belőle kulturális tőke. Hiába az intézményi tőke, csak önmaga profit reprodukcióját hozza, tényleges értékképzés nélkül. Bourdieu módszertana az önreflexió: mennyiben tér el egy kultúra saját belső és eredeti értékrendjétől, hitvilágától. Illetve az önkorrekció, hogy mennyire képes tényleges fordulatot végrehajtani értékvilága, hitvilága újra élesztéséért.
Törésvonalak
Kőpados, könyvesbolti világszemlémbe itt lép be a káinizmus és a bábelizmus fogalma. Visszaidéződik bennem pár közösen írt szociáletikánk dr. Birkás Antall docens úrral, előadásaink üzenetei a komáromi Selye Egyetem teológia fakultásán, vagy a Partiumi Egyetemen Nagyváradon (könyveink: Napjaink dilemmái – protestáns válaszok, 2015; Protestáns szociáletika, 2017). Felidéződik bennem Samuel Huntington 1993-ban megjelent kötetének fő tétele a civilizációk harcáról, meg Peter Berger vallásszociológus zseniális kutatásai és jövendölése a világvallások reneszánszáról, újjáéledéséről a 21. században. Mindkét szerző elővételezi, hogy kultúrák harca lesz a 21. század, a vallási, kulturális törésvonalak mentén. Az ősi káinizmusból ki nem gyógyult emberiség szörnyű hordalékaként és hozadékaként.
És tessék: előbb a muszlim-keresztyén törésvonalon robbant ki a balkáni háború, majd az orthodox-görögkatolikus világ törésvonalán az orosz-ukrán háború. Pár hete pedig a muszlim-zsidó kultúra, vallás törésvonalán a gázai háború. Hogy számos kisebbről most ne is tegyünk említést. A törésvonalak vagy ütközőzónák állandó életveszélyt vagy halálos összecsapás veszélyt hordoznak metanoia nélkül. Az emberi bűn meggyőző illusztrációjaként és demonstrációjaként. S a bábelizmus, a már szinte Istenig felpöffeszkedő nagyravágyás tényeként. A Biblia Káinról így ír: haragra gerjedt testvére, Ábel ellen. Majd a gyilkosság után lehorgasztotta fejét (1Móz 4,15). A kiontott testvérvér nem csak kezén, de lelkén is ott maradt. Ez lenne az Istentől elrugaszkodott világ káini törvénye? És a bábelizmus hordalékaként a bűn önreferenciájában Isten-konkurrenciát kitalált emberi cél: „Építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet…” (1Móz 11,4-5)?
A véres kezű, gyilkosságtól lehorgasztott fejű Káinnak és a mai emberiség egy részének az Éden engedetlenségét és nagyravágyó felpöffeszkedését végzetesen visszaidéző „szerezzünk nevet magunknak” lenne a végzet világterve? Ennyi, csak ennyi?
Lehet-e még innen visszafordulni? Lesz-e még a kultúráknak metanoiája? És hogyan? Másik írásban keressük majd a választ erre a súlyos létkérdésre…
(Felvidék.ma)
Reformáció ecsetvégen
Az építészeti portréművészet holland mestere Fülep Lajos eszmei aláfestésével
A reformáció lényegéhez tartozik a felülről Európába, s a lelkekbe, meg a korabeli romlott egyházi viszonyokba beömlő fény. Nem mesterséges, hanem élő fény, világosság attól, Aki így azonosította önmagát: Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (János 8,12). Lux mundi – fószkoszmú – a világ világossága és lumen vitae – fószdzóész.
Hatalmas energiájú szavak. Az egész földi világot más fénybe állító Krisztus árasztotta szét a 16. századi reformációban az élet világosságát, a hitben, értékrendben, szociális rendben is élhető élet világosságát. Az életet, jövőt munkáló világosságot. Minden árnyéklétet, sötétségkedvelő alig-életet, sors-sziklák alá szorított embermaradvány vegetálást megváltó tiszta fénnyel árasztott el a Biblia Krisztusa – sola Scriptura, solus Christus. Benne a helyes életvezetés és a teljes, a részigazságok közben is meglátható Igazság tündökölt fel. Ez ragyogta be 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapuját, onnan lobbant fel világvilágosító evangéliumként a sötétben ülőknek, meg az egyház babiloni fogságában eltespedteknek. Azoknak, akik miatt idegen bálványok, pénzért lélekmentő, üdvösségszerző praktikákkal szennyezett és szennyező gondolkodású és kezű embermilliók meneteltek az örök pusztulás, a lelki halál felé. Akik viszont befogadták a Krisztusban nemzeti nyelven is meghirdetett örök fényforrást, azoknak az élete fokozatosan és tudatosan, élő hit által – solafide – egyre inkább ennek a belső és felülről áradó világosságnak a tündérkertjévé alakult. És épültek ispotályok, meg új életrend alakult ki Genfben és Utrechtben, Londonban és Skóciában, Bázelben és Zürichben, majd Pápán és Debrecenben, Kolozsvárott és Léván… Épültek fénytabernákulumként fényőrző szép templomok, amelyeknek egyetlen ékessége az Ige, a Biblia, a megtisztított élet evangéliuma lett. Ilyen templomok épültek Hollandiában is, s a reformáció világtisztító ragyogása, éles fénye kialakította a művészetnek új ágát, a templombelső-festészetet, a templomportré piktúrát, s megformálta első nagy alkotóját, a holland kálvinista Pieter Jans Saenredam-ot (1597–1665).
Imádkozó, fénymissziós templombelsők magyar echóval
E különösen érzékeny lelkű, talán testi hátrányának, púposságának a legyőzéséért egész életén át küzdő művész a lenyűgöző templombelsők megfestésében találta meg feloldozását, testi hátrányának égi magasokba emelt, sokszoros legyőzését. Két templomábrázolását említjük meg röviden. Az egyik a haarlemi nagytemplom, a St. Bavo belső terének ábrázolása, a másik az utrechti Buurkerk belső ábrázolása. Ezeket a művész falemezekre vitte fel olajfestékkel. Ma dollármilliókat érnek.
A templombelsőt ábrázoló festményeken rögtön három különlegesség is feltűnik: az áradó fény foglyul ejtése, szinte bezárása a templomtérbe. A másik: ezek a templomterek magasra szökő, egymásra támaszkodó íveikkel imádságra, imádásra vonzzák a lelkeket, és állandó felfele mutatással, mintegy önmagukon túlmutatva emlékeztetnek Istenre. A harmadik sajátosság a korabeli templomoktól teljesen eltérő belső „képtelenség”, se szentképek, se szentek szobrai nem láthatók sehol. Ez a puritanizmus az Istenre figyelés szabadságát, végtelen egyéni és közösségi lehetőségét kínálja. Fénymisszió – kőbe vésett imamisszió. Nem véletlenül született meg éppen a holland kálvinizmusban ez a világraszóló új festészeti műfaj, a templomtér festészeti megszemélyesítése.
Magyar hangszerelésben ez a látványmisszió visszhangzik a múlt század legnagyobb református esztétájánál, a zengővárkonyi paplakban szellemi-lelki emigrációban, szigetlétben évtizedeket eltöltött Fülep Lajos (1885–1970) tiszteletes uramnál, a modern művészetszemlélet akadémikusi mesterénél. Ő így fogalmazott: az igazi kálvinista templom „a pillanatnak közvetlen hozzákapcsolódása az örökkévalóhoz”. Azért, hogy „a világ nevű bolondokházában szabadon” járhasson a puszta fogyasztói és munkaalapú vegetáláson túli, a mindennapoknak értelmet és célt csak Istenben fellelő ember. Aki megélheti a többszörös csodát, az önmagán túllevőhöz lépést. Meghallva az Igét, eljuthat az Isten teremtette lét hálás igenléséig. S ez már igazi templomi csoda, sőt sokkal több annál.
Utrecht és Haarlem a festő ecsetszemével
Rembrandt, a másik nagy holland festőóriás kortársaként Pieter Jans Saenredam aprólékos vázlatokat készített a festeni kívánt templomokról. Ezeket ceruzával, tollal és krétával készítette, majd színeket adott hozzá. A vázlatok részleteiben nagyon építészeti jellegűek, a fény és a fokozatos árnyékok ügyes felhasználásával közvetítik a belső hangulatot. A reformáció a protestáns művészet felemelkedéséhez vezetett, amelyre példa az utrechti Szent Márton-dóm belsője. Katolikus templomként a dómot díszekkel építették. Aztán a nyolcvanéves háború korszakában és az egyház protestáns kézbe kerülésével „megtisztították” a katolikus hatásoktól. Az oltárképeket és a szobrokat eltávolították, a falakat és a mennyezetet fehérre mosták. A festmény a templomot nem sokkal átalakítása után mutatja be AZ ÉPÍTÉSZETI PORTRÉMŰVÉSZETRE specializálódott művész látásával. Az utrechti Buurkerk ábrázoláson éles fény árasztja el a belső teret, kékes és rózsaszínes tónusokkal elevenítve meg a boltozatok imaszándékát. Megfigyelhetők Saenredam alkotói sajátosságai: a holland református pontosság és aprólékosság, de nem kicsinyesség. Inkább légies kecsesség és finom színkezelés jellemzi.
A haarlemi Szent Bavo székesegyházban temették el. Itt is a belső tágasság, az emberléptéket sokszorosan meghaladó, felfele szökő vonalak nyűgözik le a látogatót. Az, amit már az óegyházi gondolkodók is megfogalmaztak: a véges képtelen befogadni a végtelent, csak megsejteni, csodálva ámulni tudja az Isten-ember közötti hatalmas dimenzió- és perspektívakülönbséget, amit mégis Jézus Krisztusban emberléptékűvé tett Isten. Őbenne a parányi emberszív dobbanásnyi léptékébe is képes beférni Lelke és evangéliuma által. A mester templomportréi élő és éltető fényliturgiát tükröznek. Nincs árnyék, sötét zug képein. Egyenletesen árad a fény, hiszen Isten nem személyválogató. A geometria térrendező elvei vezetik ecsetjét, az evangéliumra figyelő ember rendteremtő, rendszerető igényessége, kultúrája sugárzik képeiről. A minden tiszta a tisztáknak (Titusz 1,15) gyönyörű új életbeli tapasztalása, a megtisztult, Krisztusban életvilágosságra, éltető fényforráshoz jutott ember hálája, derűje, boldogsága ömlik el a képeken. Templomportréi akár olajba zárt zsoltárokként is értelmezhetők. A megváltott, Krisztusban új életet kapott emberek hálahimnuszaként. Valamennyi templomábrázolása a katolikus templomkellékektől megtisztított templomhasználat lényegét, protestáns kultúráját mutatják. A falak, a fények, a felfelé szárnyaló kőformák Isten dicsőségét hirdetik. A kortárs észak-itáliai építész, építészeti elméletalkotó Andrea Palladio róla is írta: Saenredam a holland klasszicizmus példája, mivel munkáinak szakmai jellegzetessége az arányosság, az egyensúly és a szimmetria. Kőbe rajzolt költészet ez – írta róla egy 20. századi kultúrtörténész, J. Paul Getty Trust.
Napjaink bolondokházában, világában a holland mester és a magyar református esztéta festményei és gondolatai az evangéliumi szabadságról, a hit derűjéről, az emberi lelket és egész személyiségünket felfele emelő imádság mindig új és megújító, jövőépítő kultúrájáról üzennek.
(Felvidék.ma)
Istenragyogás-fényfürdő
Reformáció ecsetvégen
Már több olyan írás is megjelent honlapunkon, amelyekben a prédikáló ecsetről, képekről, festményekről írtam. Kiváltképpen most, a reformáció hónapjában, mivel a képek, a műalkotások értékelésével kapcsolatban nagy és több évszázados féleértés uralkodik a közvéleményben, de még hívő körökben is. Kétségtelen, hogy főként a francia hugenották erős törekvése volt, hogy megtisztítsák a templomokat mindenfajta szentképtől, Krisztus vagy „istenábrázolástól”. Valóságos képégetés is volt Párizsban és Lyonban, s más városokban.
Ez az idegenkedés a képek templomi használatától úgy berögzült a protestáns, főként kálvini-református lelkekbe, hogy még Kálvin józanságát is többször messze meghaladó „képútálatba” fordult át. Helytelenül. Miről is volt szó? A római katolikus templomok mindenfajta ábrázolásmentessége után, ami kb. a 4. századig nagyon is puritán őskeresztyén templombelsőket alakított ki, kezdték egyre inkább telepakolni szentképekkel, Krisztus-ábrázolásokkal, „istenszimbólumokkal” a szakrális tereket.
Mindez a reformátoroknál a bálványozás fogalmi körébe került. Kivált, amikor egyes szentek képei, szobrai előtt imádkoznak a hívők, gyertyát gyújtottak vagy pénzadományokat dobtak lábaik elé.
Mai kifejezéssel élve, ez a gyakorlat kiverte a biztosítékot a Biblián tájékozódó újhitűek „képtelen”, kép nélküli szakralitás gondolatával és templom építészetével szemben.
Kálvin művészetszemléletének lényege
Kálvin, a protestantizmus legrendszerezőbb gondolkodója a Keresztyén vallás rendszere, azaz az Institutio (1559) eszmerendszerező oldalain már az elején kitér erre a kérdésre. Valószínűleg, mert a korábbi közvéleményt tartósan megoszthatta a helyes és a helytelen képhasználat, festményhasználat kérdése.
A genfi reformátor ebben is mértéktartó, világos, félreérthetetlen módon tanít. Így: „A kép és a szobor Isten ajándéka, ezért elvárom, hogy azokat célszerűen és rendeltetésüknek megfelelően használják” (Inst 1,11,12).
Majd így folytatja: „Szögezzük le, hogy csak azt szabad megfesteni vagy szoborba önteni, amit képes felfogni a szem – Isten fenségét pedig ne rontsuk meg méltatlan képekkel, hiszen szemmel az a legkevésbé érzékelhető. Az érzékelhetők körébe tartoznak egyrészt a történelmi vagy meglett dolgok, részben a képek és testi formák, történeti vonatkozás nélkül. Az előbbiek tanításra vagy emlékeztetésre alkalmasak” (ugyanott).
Kálvin mértéktartó szemléletét kiváltképpen a németalföldi, holland festészet emelte magasra és terjesztette ki a reformáció korától fogva kibontakozó óriási festményáradattá.
A főként olasz mestereket felvonultató reneszánsz után ezt az elsősorban holland „református” piktúra hozta be az ábrázolt világba, az érzékelhetők megfestésébe a két hatalmas látványterületet, ahol volt mindig látnivaló.
Nevezetesen az enteriőrt, a lakásbelsőt, amelyben a beáradó fény szinte reflektorfénybe állította a legkevésbé szakrális jeleneteket, az asszonyok, anyák munkaterületét, a konyhát, zöldséggel és gyümölcsökkel, halakkal és húsokkal. Meg a tisztaszobákat, a hálókat, cicák és kutyusok otthonosságot kifejező jelenlétével. Virágok legkülönbözőbb vázás csokorábrázolásával, a csendéletek szinte tobzódó életörömével. Meg bibliákkal, családi áhítatra az evangélium fényében összejövő háznéppel. A Krisztust Lux-Rexként, fénykirályként otthonukba és szívükbe fogadó imádkozó és elmélkedő egyszerű emberekkel.
Ugyanakkor ez a holland „reformált” festészet emelte be a templombelsőket vakító fényessé formáló fényfestészetbe a gyülekezeti találkozások, Isten tiszteletének használt szakrális helyeket és tereket. A hatalmas, íves holland templomok a reformációt követő időkben építészeti imádkozó kezeket formáltak, szinte valószínűtlen lebegésbe, mennyei érintések csodakörébe vonva a templomban tartózkodó gyülekezetet is – lelkileg és látványérzékletességgel. A személyesség és a fényfürdő lett a szentképeket felváltó protestáns művészet fő jellegzetessége.
Embermentő lélekhalászat – szivárvány, ami felülről hidalja át a lenti ellentéteket
Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a protestáns hitvilág és hitgyakorlat szempontjából fontos és központi jelentőségű témák is megtalálják képi kifejezésmódjukat. Erre most egyetlen és megragadó példa.
A holland festészet aranykorában, a 17. század elején (1614) keletkezett Adriaen Pieterszvan de Venne (1589-1662) Lélekhalászat című munkája, ami ma az amszterdami Királyi Múzeumban tekinthető meg.
Kifejezetten spirituális tartalom képi megjelenítését valósította meg benne a művész. A festmény a protestáns Holland Köztársaság és a katolikus Spanyolország közötti tizenkét éves fegyverszünet (1609-1621) idején készült.
A két keresztyén felekezet közötti feszültséget allegorikusan ábrázolja. Folyótengelyű tájkép, nagyszámú emberrel a folyó két oldalán. Csupa mozgás. Elől jobba-balra a protestánsok Orange hercegeivel és angliai I. Jakabbal. A katolikusok Alberttel és Izabellával.
Az előtérben lévő evezős csónakban protestáns „halászok” láthatók hálóikkal, amelyeken Fides, Spes et Charitas (Hit, Remény és Szeretet) felirat látható. Jó néhány embert megragadnak, hogy eljussanak a hithez. A jobb oldali, az első mögötti „katolikus” csónakban papok ülnek, akik szintén halásznak, miközben egy püspök felügyeli őket. Ez a hajó majdnem elsüllyed, és kevésbé tűnik stabilnak.
Amikor ezt megfestette, a művész kálvinista kritikusként üresnek ábrázolta a katolikus hálókat. Csak évekkel később, a festményt ért heves kritika után helyezett el néhány alakot a hálójukban. A háttérben protestáns csónakokat látunk, feléjük úszkálnak az emberek, ám a jobb oldali katolikus csónakokat nem keresi senki. Nagyon érdekes festmény, bőven van mit tanulmányozni rajta.
Egyetlen „ökumenikus” jel a képen a két partot összekapcsoló bibliai reálszimbólum, valóságos jelkép, a szivárvány.
Ez az egyetemes eget érinti, összeköt, áthidal sok mindent, amit csak „felülről” lehet áthidalni.
Emberhalászat ima nélkül nem megy
A kép láthatatlan tengelyét képező Jézus tanítványaihoz és hozzánk is így szól: „Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket” (Márk 1,17). Meg kell értenünk, milyen felszerelésre van szükségünk ehhez a különleges küldetéshez. Nem mehetünk ki a tengerre pusztán jóhiszeműen, a legjobbat remélve. Felelősséggel fel kell készülnünk. És ha már úton vagyunk a hullámokon, együtt kell működnünk (ökumené). Egyedül soha nem fogunk nagy mennyiségű halat fogni. Szükségünk van csónakra (egyház), hálókra (gyülekezetek), navigátorra (lelki vezetők), halásztársra (testvérekre).
Mindezeket a lelki lehetőségeket, spirituális „eszközöket” csak imádságban találhatjuk meg. Az ima az egyetlen módja annak, hogy meghalljuk Isten útmutatását minden emberhalász lelki munkához. Az ima az, amiben felfedezzük az Ő szavát ma is.
„Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik… Jézus akkor így szólt Simonhoz: Ne félj, ezentúl emberhalász leszel! Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva, követték őt” (Luk 5,5;10-11).
(Felvidék.ma)
Isteni létértékek ragyogása
őszi borongásban
Mózes éneke átzeng a világtörténelmen
Az üvegtenger himnusza áthangzik a történelmen
A Szentírás záróköve, koronája és ékköve a Jelenések könyve. Benne olyan lírai történelemteológia, minden ember kezébe odahelyezhető visszapillantó tükörrel rajzolódik ki, melyben a legmélyebb emberi és történelmi mélységeket is mennyei magasságból tanuljuk értelmezni, megérteni, és boldogító felismerésekként napi útravalóul magunkhoz szorítani.
Mózes éneke, amint az a hittörténetünk hajnalán megfogalmazódott Isten szolgája szívében (2Mózes 15; 5Mózes 32), egyszerre csak tökéletes mennyei kiadásban újra megszólal a Jelenések 15-ben, az üvegtenger mellett. Lenyűgöző hangszerelésben, valóban szemet-lelket-szívet ámulásra tágító szent tisztasággal: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten” (15,3). A győztesek himnusza, diadaléneke, istenmagasztalása ez. Azoké, akik legyőzték a fenevadat, annak képmását, és Isten hárfáival kipengették lelkükből Isten szolgájának már mennyei énekké felrangosított földi énekét, ami a pusztai vándorlás közben komponálódott meg Mózes lelkében. És az üvegtenger himnusza hangfoszlányai hol hangosabban, hol szinte elhalni vélt pianissióban, de elhallgathatatlanul végigzengenek a világtörténelmen: a pusztai vándorlás negyven, próbatételes, csodatapasztalásos nehéz és áldott évén.
A választott nép szentföldi bevonulásától, honfoglalásától kezdve ezredévek szent sártoros és templomos istentiszteleteinek szent áhítatában, Dávid zsoltáros zarándokénekeinek akkordjaiban. És átzengi ez az ének Jézus Krisztus megváltott népének énekét a mártírok katakombáitól kezdve az evangélium lélekmilliárdokat a szelídség gyönyörű akkordjaival meghódító világmisszióján, minden kis és nagy állomásán keresztül, egészen magyar népünk keresztyén hitre térítésének és hazányi kiterjedésének évszázadaiig.
Ma is hallom a gályarabok énekét, amint a láncok között is szabad lélekkel zengik a Mindenható és a Bárány Jézus szabadító zsoltárait, a nápolyi gályákról holland és svájci, német hittestvérekhez menekítettek hálaénekét. Beleszőve a Mózes lelkületével írt és Kálvin genfi zsoltáraiba, Károli és Szenczi Molnár Albert, s mások tökéletes nyelvi szépségbe öltöztetett és megzenésített, hömpölygő zsoltáréneklésébe. Hallom lelki füleimmel a Duna-deltához és a recski bánya mélyére, meg a messzi Gulágra száműzött magyar hitvallóink lelkében a túlélésre erősítő hangokat: „Hallgasd meg Izrael pásztora, És Józsefnek vezérlő ura. Kit őrizsz mint egy juhnyájat, Fordítsd hozzánk szent orcádat, Ki ülsz a Kerubimon, Jelenjél meg világoson” (Zsolt 80,1).
Lélekfoszlató és emberség-foszlányokat alig mutató idők ellenhimnusza
Amint lélekfoszlató időkben és emberségfoszlányokat is alig hordozó, a teremtett isteni lét és az üdvösségre felrangosított személyes emberi sorsértékekkel, hittel, reménnyel, szeretettel, irgalommal és értékközvetítő imákkal, tanításokkal mit sem törődve, vérszagú csizmával, öldöklésre fent karddal, kiélesített gépfegyverrel jönnek, jönnek csak végeláthatatlan sorban a történelem néppusztító fekete seregei.
E létromboló, minden értéket egyszer s mindenkorra elrabolni kiképzett sereggel, a nagy Pusztítóval, a Diabolosz haderejével mit tudunk szembehelyezni? Emberileg védtelenül. Csak azt a mennyei kincsünket, a hitet, ami az ilyen embertelenül hitetlen hadmenettel szemben mindenkoron, minden pillanatban őrzi magában a mennyei üvegtenger látomását, ahová azok kapnak meghívást, akik e pusztító sereggel szemben a múlhatatlan létértékeket: Isten, Jézus Krisztus, Szentlélek háromságos kötelékét tudják szembekiáltani.
Csak azt a hitet, ami még a sziklákon is észreveszi a sziklarepesztő élet növekedését egy-egy fűszálban, azt a hitet, amely képes észrevenni a megalázottakba, bebörtönzöttekbe, éhezőkbe, mezítelenekbe, betegekbe rejtett Krisztust.
A szenvedőkben lakozó, keresztre feszített Feltámadottat, s Őérette tekintve értékesnek a mások által semminek, értéktelennek lefokozott EMBERT. Isten képmását. Azt, amiért Jézus Krisztus nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Atyával, hanem mennyei boldog létét felcserélte a földi, bűntől sebzett létezés mélységeivel, hogy önmagát megüresítve eljöjjön értünk és kereszthalálával kiemeljen, felemeljen az atyai teremtett lét ragyogásába, fényébe, az üdvösség honába és örök országába (Filippi 2,6-11). Már itt, e földi létben, vergődésben a belső üvegtenger mellé.
Önmaga isteni létével felrangosított földi létezés – földi útravalónk
Ki az, aki olyan létértéket, önmaga lényéből kölcsönzött, ránk és belénk ragyogó fényt, s a világ minden pénzével sem kifizethető rangot képes adni minden embernek az ég alatt, mint Izrael pásztora, a népek Ura és a világmindenségek Teremtője, aki Fiában még annak földre jötte előtt rápillantott népe vergődésére? Őróla írta halhatatlan énekét, a legtökéletesebb konfessziót, hitvallást Mózes: „Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét. Ahogy a sas, röptetve a fészekalját, fiókái fölött repdes, úgy vette őt kiterjesztett szárnyaira, evezőtollán hordozva őt” (5Mózes 32,10).
Értékrangsorainkat, feje tetejére állított értékpiramisainkat Ő állítja újra talpra, érvényt szerezve a teremtési értékeknek (istenhit, a teremtés és az ember tisztelete, irgalom és megbocsátás magatartásmodellje, a túlélés és a lelki békesség garanciáiként) és gyógyítva emberi hazugságok, harácsolás, irigység, rablás által gyűjtött talmiságaink okozta értékvakságunkat.
Nincs más és nem is lesz más az emberi történelemben, csak Isten, Aki a Bárányban jelent meg a farkasok földjén, akik még ma is azért üvöltenek, mert nem sikerült legyőzni a Bárányt, aki harmadnapra feltámadott. Nincs más értéktrezorja a földi létnek, mint a Hegyi Beszéd boldogmondásos etikája. Nincs más reményünk, mint hogy földi testből szabadult mennyei személyiségünkben magunkkal visszük majd az örök himnusznak földön megtanult dallamát és szövegét az üvegtengerhez: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten. Ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent. A népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid” (Jel 15,3-4).
Uram, kérlek, halld meg minden Hozzád térő lélekben, akik a tiéid, s legyőzték a fenevadat, ennek az örök vallomásnak, Mózes énekének a hangfoszlányait. Hadd zengjük majd a Te kórusodban együtt minden választottaddal örökre ezt a himnuszt, amiről földi vándorlásunk közben soha, de soha meg nem feledkeztünk!
(Felvidék.ma)
Sürgősen menjünk be a mennyei
imasátorba – életmentő
imareformációt!
Könyörgés a hatékony imákért
Ezen a vasárnapon Isten keze és Lelke betereli az Ő népét az imádság házába. A földi templomokba, de ami ennél sokkal fontosabb: a mennyei „imasátorba”, amelynek kupolája a végtelen teremtett világmindenség, multiverzumok csillagmilliárdos ragyogásával.
Az imasátorban pedig mit látnak lelki szemeink? Az Ige, a Kijelentés hiteles szava szerint az élő Jézus Krisztust, a mindenkor élőt, aki Isten jobbján van és esedezik érettünk. Erről szól a Zsidókhoz írt levél és a Római levél, valamint a Jakab levél megállító, elgondolkodtató, megszívlelendő üzenete (Zsid 7,25; Róma 8,34; Róma 8,26; Jakab 4,2-3). A jobb megértésért most csak a latin fordítását idézem ide az eredeti görög szövegnek. A sempervivens, a mindig élő Jézus Krisztus a végtelen imasátorban Isten színe előtt esedezik érettünk: interpellat pro nobis. Interpellál, közbenjár, szót emel, fellebbez. Pro nobis, érettünk, földi és mennyei boldogulásunkért történik minden a mennyei és örök imasátorban. Jézus Király, aki meghalt és feltámadott, aki a „fekete szombaton” még a sírban volt, vasárnapra szétáradó fényt hozott a halál sötétjébe, s eloszlatta az árnyékokat. Pro nobis – érettünk.
Itt és ma merül fel a legnagyobb kérdések egyike: hogyan imádkozunk, ha egyáltalán imádkozunk?
S miért annyira erőtlenek, eredménytelenek, gyümölcstelenek imáink? Miért nem tudnak könyörgéseink imaerőművé válni, melyből éltető, vigasztaló, reményt nyújtó, lelkeket gondozó, istápoló, cselekvő szeretettel, nem pedig édeskés szeretetszöveggel, hanem átélhetően sugárzó szereteterők áradnak? Miért nem érződik meg sokszor a mai keresztyénségen, keresztyén embereken felekezeti határokon innen és túl az ima csodálkozásra hívó és a Csodatévő Krisztusban hívő, gyönyörködő ragyogása?
Az, hogy az imáink valóban prima et ultima oratio-ként, első és végső tettként próbálják meg a lehetetlenségek között a lehetséges keskeny utat megtalálni, felmutatni? Hogy az éltető ima nem imaformulák, kötött szövegek mantraként történő ismételgetése, hanem a mindent vagy semmit tétjeként lelkünkből fölszakadó segélykiáltás, dadogó istenmagasztalás lehessen?! Mert amíg az imareformáció be nem következik, a könyörgés az Istennek tetsző ima felfedezéséért és gyakorlásáért, addig csak imavergődést tudunk produkálni. Mantrákat, üres formulákat vagy még azt sem.
Mi kell a helyes imához? A kikönyörgött hatékony imához?
Először is annak szilárd hite és tudata, boldog megvallása és felszabadító megsejtése, átélése, hogy a mindig élő Krisztus Isten jobbján mindig imádkozik érettünk (Zsid 7,25; Róma 8,34).
Akkor is, amikor alszunk, akkor is, amikor elfelejtünk Ővele beszélgetni, akkor is, amikor embermilliárdok nem is gondolnak Ővele. Vagy tagadják, más vallások fogalmi és imarendjébe szoktatva, „vallásilag, vallásföldrajzi eltérésekkel szocializálva”. Márpedig Ő az egyetlen élő, aki interpellál Isten jobbján. Amíg ennek belátásához nem jutunk el, erőtlenek maradnak könyörgéseink.
Tehát nem szenteken, nem helyettesítő közbenjárókon, csodavarázslókon, sztárpapokon, sztárprédikátorokon, csodalényeken át szólhatunk imáink Gazdájához, fogadójához, hanem szent én-fogalmazással, egyes szám első személyben szólítva meg Őt. Magam nevében csak én. Helyettem senki más. És csak a szent másikon, a legszentségesebb Te révén, Jézus Krisztuson keresztül: solus Christus, reformátoraink tiszta fogalmazásával. Ha Ő napi imánk alfája és ómegája, akkor jó úton járunk. Akkor jó irányba szólunk. De még mindig kell valami, VALAKI. Jakab figyelmeztet arra (Jakab 4,2-3), hogy véres kézzel, önző szívvel nem lehet tiszta szót emelni a sempervivenshez, a mindig Élőhöz.
Nem lehet imakettősségben élni: Gyilkoltok és irigykedtek, harczoltok és háborúskodtok – olvassuk Károlink fordításában Jakab intését. Ergo: Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt – azaz önző célokat, személyes, gerjedelmes, alantas érdekeket fogalmaznak bele sokan imáikba, mintha Isten emberi kívánságműsorok teljesítője lenne. Hatalmas tévedés. Valójában, ha jól meggondoljuk, nem is szabadna kérni semmit sem tételesen Istentől, hanem rá kellene bíznunk magunkat a Közbejáróra, aki mindenkinél jobban tudja, mire van szükségünk.
Hogyan tehát? Semmit se kérjünk? Akkor ne is imádkozzunk? Tévedés. De a hogyan nagy kérdését és az imamódszert kell helyesen megválasztanunk.
Azaz kitárt, megnyílt lélekkel, készen arra, amint és ahogyan az ószövetségi próféták, istenes emberek tették: Itt vagyok. Hallja a te szolgád, Uram. Szólj, szólj hozzám Uram – ahogyan énekeljük.
És itt jön be az imádság pneumatikus dimenziója, összefüggése, irányvétele. Krisztushoz csak a Szentlélek által jutunk el, megüresített szívvel, hogy rávezessen az imádság annak felfedezésére, felismerésére, mire van igazán szükségünk Jézus Krisztus üdvözítő, jóságos, embermentő akarata szerint. Tehát a jó irányba tartó emberi szó, imádság kezdete, első lépése az az irányvétel, amit Pál félreérthetetlenül megfogalmazott: A Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert azt, a mit kérnünk kell, a mint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (Róma 8,26).
Szentlélek nélkül nem megy. Semmi nem megy, az imádkozás sem. Lélektelen imák halmazát, vallási szövegmondást produkálnak csak Őnélküle az emberek – templomokban és otthonaikban, nehéz élethelyzetekben is. De a Lélek kimondhatatlan, szavakba nem is foglalható fohászkodásokkal emel szót érettünk Jézus Krisztusnál. Őelőtte lehet leborulnunk lélekben a Lélek előtt. Ez már a mennyei imasátor légkörének elővételezése, belélegzése.
Mi hát az imádság királyi útja? Önmagunkat naponta megüresítve fordulni a Szentlélekhez: Jövel Szentlélek Úristen, tedd szívemet késszé, hogy Jézus Krisztus üzenetét befogadjam, és elfogadjam, mert egyedül Ő tudja, mit kell üdvösségemért, pro nobis kérnie számomra/számunkra. Az imádság ezzel a Lélekre és Krisztusra figyelő alázattal kezdődik. És a magasztalással folytatódik mindazért, amit Isten javunkra tesz, tett és tenni fog a Közbenjáró Krisztus által. Akik így tudnak imádkozni, azokra nézve mondta egykor Luther: Spiritus Sanctus non est scepticus – a Szentlélek soha nem kétkedő, cinikus. Mekkora szükség van éppen ma a Szentlélekre!
A mai napon az olasz nyelvű római katolikus bibliaolvasó kalauzban, merthogy ilyen is van, ezt az elgondolkodtató „aranymondást” olvassuk: La vigna del Signore e la casad’Israele/ Az Úr szőlőskertje Izráel háza. Mára virradólag pedig nem így néz ki az az ország. Egyet bizonyosan és bizton írhatunk: az Atya, Izrael és a világmindenség Istene előtt most is interpelláló Urunk a békéért, a kiengesztelődésért könyörög. Bárcsak lenne minél több ember szíve nyitva erre a könyörgésre. Vasárnap déli Úrangyala könyörgésében Ferenc pápa szót emelt az izraeli–palesztin megbékélésért, önmérsékletért. Isten akaratába simuló, ahhoz igazodó keresztyén imáinkban a Szentháromság utáni 18. vasárnapon és a világunkra következő nagyon nehéz héten nekünk sem lehet igazán más kérésünk: Urunk, emelj szót mennyei Atyádnál, könyörüljön meg az indulatok örvényébe süllyedő népeken, s Te, Szentlélek Úristen, kimondhatatlan fohászaidba öleld bele a vérző, megsebzett népeid jajkiáltásait, a családokét és a megrettentekét! Ámen.
(Felvidék.ma)
Uram, szférákon át zeng
magasztaló énekünk, imánk
Hozzád!
Istenre hangolt lelkek egyetemes hódolása, harmonia caelestis
Vannak a múló időben pillanatok, melyek az elmúlás fölé emelik tekintetünket. Túl a láthatókon, s úgy kering fantáziánk a Szentlélektől ihletett istenimádatban, hogy egyfajta szent kozmikus exodusban kilépnek szavaink a személyes lét bezártságból. Az istenimádat sokhúrú vonósai és orgonák királyi hangömlései, fúvósok mély és magas zengésű akkordjai nagyon messze szállnak.
Fel a már láthatatlan magasokba, és a szívek átláthatatlan lejtőin ezredévek emlékvölgyeibe. Ott lenn a személyes mélységekben és a fenn, meg a kinn és a benn káprázatos bűvöletében zengik a teremtett ember háláját, s az élet megkomponálhatatlanul tökéletes oratóriumát. A szívek, formák, tengerek és hegyek, erdők és ezerarcú sivatagi másodpercformák tökéletes harmóniáját. A teremtett lét és az egyénileg megélt létezés kantátáit és szimfóniáit, melyeket száz Bach és Beethoven, Mozart és Dvořák, Liszt és Chopin tudott volna csak megkomponálni a kozmikus templom javára, egyidejűvé összpontosítva dallamvilágukat. A lehetetlen lehetővé tételével. S ha valaki úgy vélné, mennyi lehetetlenséget írok össze e különös, eksztatikus bevezetőben, annak csak egy nagyszerű gondolkodót idézek:
„Ha valaki nem hisz a csodák lehetőségeiben, az nem realista”.
S a kínai népi mondás is ráerősít erre, amely ott visszhangzik százmilliók belső lélektemplomában: „A hívő embernek egy perc alatt több öröme adódik csodákat látó szívében, mint a hit nélküli embernek egy életen át”.
Ránk következő vasárnapon a Szentháromság utáni 15. Úr napját kapjuk ajándékba remélhetőleg a Feltámadottól. Mivel több ok is van arra, hogy felzengjenek a lelkek templomaiban és belső koncerttermeinkben az Isten-köszöntés fenséges ima- és zenedallamai, most ebbe a nagy hódolásba elmélkedésünkkel mi is bekapcsolódunk. A spirituális lírai próza és a zene néhány darabjával. Teremtésbeli tágassággal, túllépve mindennemű felekezeti, vallási, többnyire emberek által felhúzott értelmetlen falon. Pneumatikus tágassággal. A Szent Lélek világtávlatos és ugyanakkor szívléptékű egyidejű vezetésével.
Boldog 5784. újévet Jézus test szerinti népének!
Aki szereti Jézust, Jehósuát, s a Szabadítót személyes Megváltójának vallja, az tud áldásmondó szívvel tekinteni Izrael népére. Minden történelmi, őket még az „istengyilkossággal” is megvádoló abszurd, önellentmondásos, históriás stigma ellenére is.
És minden hétköznapi, úton és útszélen bogáncskóróként sodort gyűlöletsistergés ellenére is. Jézus úgy vitetett fel a mennybe, hogy kezét áldásra emelve tartotta (Lukács 24,50), idők végezetéig figyelmeztetve minden embert, hogy önmegtagadással, megbocsátással lehet és szabad csak viszonyulni az Atya, az Örökkévaló választott népéhez. Ebben nem lehetünk keresztyénekként bizonytalanok, tétovák, kicsit így-kicsit úgy taktikázással. Ellenkezőleg:
Krisztusban emelkedett lelkülettel kérünk mi is áldást az Ószövetség mai népére, itthon és szerte a diaszpórában.
Valahogy úgy, ahogyan Ravasz Ákos református testvéremtől, a müncheni reformátusok korábbi gyülekezeti gondnokától ma kapott újévköszöntőben olvasom: Békés, örömteli, édes újesztendőt és az élet könyvébe való jó beíratást és bepecsételtetést kívánok barátaimnak az 5784. esztendőben egy jó, közös jövő reményében! Sáná tová umetuká! Lösono tajvó tikoszévu ve-téchaszému! Gmar hatima tová!
Szférákon át Atyánkig felható imák töltik be az előttünk álló estét és éjszakát, s ebben a kozmikus dallamáradásban ott lesz a zöldszemű csoda,
Barbara Streisand gyönyörű éneke is: Avinu Malkein
https://ok.ru/video/358030446892
Mindehhez álljon itt még Abraham Joshua Heschel filozófus, zsidó teológus gondolatmenete az imádságról: „Az ima válasz Istennek. Benne azt tulajdonítjuk Istennek, ami életünkben a legdrágább, legszebb. Az imában kiöntjük szívünket Isten előtt, és kitárulkozunk Előtte úgy, hogy várjuk minden idegszálunkkal Szavát. Az ima legmélyebb mélységéig akkor jutunk el, amikor túllépve szokásos örömeinken és mély szomorúságaink árnyékán, igazi otthonra, mindent feledtető otthonra találunk Istennél, csak Őnála és az Ő irgalmasságában”. Ez az imaszemlélet és imagyakorlat összeköti Ábrahám leszármazottait Jézus megváltott népével – 5784-ben is!
Szférákon átzeng keresztyén imánk és énekünk Jézushoz és az atyához
Az elmúlt hétvégén Brassóban, Bukarestben és Ploiestiben magyar református gyülekezetekben szolgálhattam. A brassói magas hegy, a Poiana is csak halványan tudta érzékeltetni, kiábrázolni az éneklő gyülekezet magasra szárnyaló hálaadását. Szinte szárnyra keltem magam is, és a jó atyafiak zengő éneke szó szerint felröptetett a magas sziklák fölé, fel az örök ragyogás honába. De nem csak engem, hiszen a templomi közösség éneke egész seregét énekelte túl a kulturális és nyelvhatáron élő, évszázadok óta hűséges testvérek gyülekezetének olyan földöntúli magasságokba, ahol szerető Istenünk képes meghallani a földi zengedezést. Igazolását és cáfolatát is adták ezzel a költői panasznak:
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
Valóban, a porban csak megfulladni lehet. De ha egy közösség hite, imája, éneke emel, s biztat szólni, látni, élni, akkor igaz lesz a kérés:
Emeljetek hát fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek
– s akkor nemcsak Karinthy számára, hanem minden lélek számára lesz ünnep, örömhír, ének, por fölötti zsoltárének. Amikor az ember teljesen Isten felé fordul. Ezt éreztem a tornateremből Isten ékes házává épített, csinosított brassói református templomban, meg a bukaresti városi templomban, s a ploiesti kedves imaházban. Mindenütt olyan magyar kálvinista lelkek tiszta énekhangjával, imáival, nehéz történelmi napokat átvészelő hittel és reménnyel, ami valóban életemelő erőket kapva élt tovább. Közöttük felidéződött bennem a modern, mai magyar imamű, Havasi Balázs nagyszerű kompozíciója.
A lassan klorofill frissítette, erdei nyári csendek múlásával ezerszínűen pompázó, szívbemarkolóan búcsúzó teremtett világ „színeváltozásán” is örvendezve, a változásokban is az Örökkévalót látva és érezve, ezen a különösen ünnepi hétvégén felzeng százmilliók szíve Istenhez. Jó 15 millió Ábrahám-leszármazott és legalább 2,5 milliárd Jézus boldogította keresztyén seregé. Az énekes, dallamharmóniás emelkedettségben halkan megszólalnak majd szívünkben a történelmi imák, egyéni kérések is. Vérrel és halállal, földrengéssel és tengerömlésekkel, erdőtüzekkel vert napjaink minden ünneprontása ellenére is bizakodó, reményosztó imái. Első és utolsó lehetőségként.
A ma élő német evangélikus énekkomponista, szociális munkás, Eugen Eckert imája lelki kapunyitás a svájci református költő, író, filozófus, teológus, Johann Caspar Lavater (1741-1801) Szentlélek által kristálytisztává csiszolt, századok fölött ma is időszerű szavaihoz.
„Üres kézzel állok itt, félelem fog el sok dolog láttán. Maradj velem a nehéz napokban, Uram, segíts, hogy újra és újra tudjak énekelni: Rólad, aki Kőszikla vagy. Rólad, aki Védelmezőm vagy. Rólad, aki Sziklaváram vagy, s Erősségem”.
– És hallatszik századokon át a Lélek refrénje is: „Azt add meg mindenkinek, Uram, amire valóban szüksége van! Könyörülj a szegényeken és az elhagyottakon, küldj hozzájuk segítőket és vigasztalókat. Könyörülj a betegeken, enyhítsd fájdalmaikat, töltsd be szívüket gyógyító reménnyel. Áldd meg azokat, akik dolgoznak. Áldd meg azokat, akik ma pillantják meg először az élet fényét, s azokat, akiknek szemében örökre kialszik a földi fény. Irgalmazz mindnyájunkon! Ámen”.
(Felvidék.ma)
Ami a legegyetemesebb és a
legszemélyesebb –
istenhitünk csodadimenziói
Hasztalan fáradoztam, semmiért.
Hiába pazaroltam erőmet.
De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istennél.
Ézsaiás 49,4
ISTEN MINDENT PÓTOL, DE ISTENT NEM PÓTOLJA SEMMI
Hány és hány embernek lehetne vallomása a nagy próféta Igéje? Hányan vannak, akik pillanatnyilag vagy éveken, netán egész életükön át azt érzik, hasztalan, mindhiába, semmiért fáradoznak. Nem csak a világszerte növekvő szegénység áldozatai, megkötözöttjei szólhatnak így. Ezért aztán vannak, akik pont az ellenkezőjét mondják, akár itthon is: dehogy is dolgozom, csak ha jól megfizetik a munkámat, ahogyan én elvárom. És egyre többen vannak ilyenek. Minap beszélgettem egy vízvezeték-szerelővel. Elmondta: napi 25 ezret kínált pár embernek a segédmunkáért és étkeztetést is. Szabályosan nevettek rajta.
A hiábavalóság érzése a munkavégzést ugyanúgy eléri, mint sok ember életszemléletét. Viaskodik egymással a konkrét fizetség, bérezés szemlélete az Isten szerinti jutalom nem forintosítható valóságával. Mert erről van szó. A siker és a pénz, főként a könnyen szerzett (s könnyen elszórt) pénz és valamiféle isteni jutalom más létértelmezési dimenziója ellentétéről. Nem mintha a keresztyének nem a pénz segítségével elégítenék ki alapvető életszükségleteiket. Dehogynem. Ám nemcsak lét-, és fajfenntartási szükségleteik vannak, hanem a teljesebb, sőt sorsteljesítőbb spirituális szükségletekről is tudnak. És élnek ezekkel, ezeknek.
A digitális korban is nélkülözhetetlen Isten-dimenzióról, amit napjaik és életük minden szükséglethiánya közben is azért igenelnek és igényelnek, mert ez képes sok mindent pótolni. Még a kenyeret és vizet is? Bizonyos értelemben azt is. Amikor képesek lemondani valamiről vagy redukálni szükségleteiket azért, mert olyan léttöbbletük van, amit semmi más nem adhat meg. Egyik református gyülekezeti tagunk ezt ilyen egyszerűen fogalmazta meg és adta tovább testvéreinek:
Isten mindent pótol, de Istent nem pótolja semmi. „Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm” (Róma 14,17). Igen, pontosan erről van szó.
LÉTÉRTELMEZÉSI TOTÁLKÉP – LÉTÉRTELMEZÉSI KULTÚRA
Nagyon sok ember rengeteg személyes energiát pazarol el az elégedetlenséggel, ami ha sokáig tart az életében, keserű, cinikus, olykor életellenes, sőt önellenes személyiséggé rombolja. Önemésztésbe a szó legszorosabb értelmében. Márpedig a Biblia, a hit, a keresztyénség pontosan mást bizonyít, tanít. Azt, hogy elképesztően nehéz, sivatagi helyzeteket is képes az ember kibírni, elviselni, és még az isteni ráadás is megérkezik, olykor kéretlenül, olykor kérve, vagy kérésünk ellenére sem, mert még nem jött el az ideje Isten órája szerint.
A kérdések kérdése ez: képesek vagyunk-e edzésben maradni, a reménység, a pozitív várakozás többletével napi próbáinkat, életünket működtetni? Azzal a hitbeli többlet-reménnyel és bizodalommal, ami biztos abban, hogy Isten nem hagyja szégyenben az Ő népét. Hogy Ő tud az én ügyemről, milliárdnyi gyermeke személyes ügyéről és számon tart angyalai szuperintelligenciájával, és szellemi követei, küldöttei számunkra kirendelt kíséretével?
Érdemes a Szentírást olvasni, hogy eljussunk a létértelmezési iskolázottság, a létértelmezési kultúra magasabb fokára.
Nem azért, hogy a szavak és a szemléletmód helyettesítse a kenyeret és a pénzt, hanem azért, hogy ezek meglétét vagy hiányát elhelyezzük abba a totálképbe, amibe valók. Ahol Istenben megváltozik a dolgok nyomása, szerepe, értelme.
BIBLIAI ÉS MÁS POZITÍV ALTERNATÍV LÉTEZÉSKULTÚRÁK
Egy-két példa. Krisztus előtt 605-ben a Nebukadneccár babilóniai király által Babilon városába hurcolt zsidók között volt Dániel próféta és három társa. Nagy próbatétel előtt álltak: vagy leborulnak a pogány aranyszobor előtt, vagy tüzes kemencében porlad el az életük. Mi volt a három deportált sorstárs válasza? „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk. Ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király. DE HA NEM TENNÉ IS, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük és nem hódolunk az aranyszobor előtt” (Dániel 3,17-18). Az ellenállás kőkemény szavai ezek.
Ez a resisté, ami sok évszázaddal később Marie Durand (1711–1776) francia hugenotta nőt arra indította, hogy protestáns hitéért önként vállalja a 38 évi börtönt. Ott sok-sok nő börtönbeli anyja, vigasztalója lett. Évtizedek alatt véste be a vártorony kőfalába: RESISTÉ. Álljatok ellen!
Azaz működik, győzelmesen működik az Istenbe vetett hit. Az, ami a puszta önfenntartásnál, önmegmentésnél sokkal magasabb rendű, értékesebb. Ami századokra, s ma is példát adó alternatív létmegélési kultúrát formál, milliókban élő, életboldogító parancs. Amikor Isten lesz földi életünk kenyere és bora, Krisztus áldozatának megjelenítője minden élethelyzetben. Amikor Isten lesz elemi szükségleteink fölött a létszükséglet, az ember teremtésbeli létszükségletének élő vize. És akkor, de csak akkor Isten képes lesz hitünk, engedelmességünk által pótolni mindent – akár évekre is. Van-e ilyen pozitív létkapaszkodónk a digitális kor váratlan fordulataira?
A SZEM, A LÁTÁSMÓD A LÉLEK FÜGGVÉNYE
Izrael fiai, lányai több mint 1870 évet vártak arra, hogy újra hazájuk legyen a saját földjük. 1948-ban. Ekkor mondta a totális létszemlélet vallomásaként, bár ő ezt nem így nevezte, az új állam első miniszterelnöke, David ben Gurion: Aki nem hisz a csodákban, az nem realista. Nem a következő jobb álláskínálatra vagy karrierre vártak millióan ott a Szentföldön és világszerte a diaszpórában. És lett nemcsak kenyér és bor, állás és munka, hanem haza, ország is. Vagy a francia festőzseni, Henri Matisse (1869–1954) nem ugyanerről írt e sorokban:
Mindenütt virágok nyílnak annak, aki virágokat akar látni.
Igen, ez az! Lehet csak a sziklát, a sivatagot fikszálni, de lehet úgy körülhordozni tekintetünket a tájon, hogy megakadjon egy csírázó fűszálon, egy bimbózó ágon, egy sziklák vagy hórögök között kibúvó virágfejecskén. A szem, a látás pedig a lélek függvénye. Ha a lélek tele van a láthatókon túllátó, még a felhők formáiban is virágot, emberarcokat, üzenetet kereső érdeklődéssel, szent szomjúsággal és éhséggel, látni vágyással, látni akarással, akkor másképpen viseli el az éhséget és a szomjazást, a munkanélküliséget és az alacsony bérezést is.
Tökéletesen meglátta, felismerte ezt református Kölcseynk (1790–1838), a debreceni kollégiumban pallérozott hittel és elmével: „Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná: mint az istenség nagy gondolatával való foglalatoskodás. Akármerre veted e temérdek mindenségbe tekinteteidet, mindenfelől egy végtelenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugaraznak feléd” (Parainesis, 1837).
Istenünk létező csodadimenzióiban elidőző tekintetet, és így igazi valóság feldolgozó, a hiábavalóságokkal eredményesen megküzdő gondolkodást kívánok Olvasóinknak!
(Felvidék.ma)
A szentség vonzásában
csendszentelő vasárnapon
Ha a gyökér szent,
az ágak is azok – Róma 11,16
Vannak helyzetek és pillanatok az egyének, közösségek életében, amikor megmagyarázhatatlanul szép és mély csendek telepednek a lelkekre. Amikor megsejtjük azt, amit Mózes élhetett át, amikor az égő csipkebokor közepéből az Úr ezt mondta neki: Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz (2Mózes 3,5).
Ezen a vasárnapon a világ sok keresztyén egyházában, templomában Izrael vasárnapot tartanak. Megemlékeznek arról, hogy ezredévek múltával, vándorlás, fogságba hurcoltatás, pogromok, Shoák után 1948 augusztusában a Szent Földön megalakult Izrael állam. Azon a földön, amelyen a Pál által leírt gyönyörű látomásban a választott népet állítja a keresztyének, a „lelki Izrael” elé, példázva: a választott nép volt a gyökér, a keresztyénség az ágak. És a gyökér-ág között szerves kapcsolat áll fenn.
Ha a gyökér kipusztul, az ágak is elfonnyadnak. Ha a gyökér egészséges, a megnyesett fa kizöldül.
E páli látomás szerint elszakíthatatlan, tagadhatatlan szerves szentségi kapcsolat áll fenn zsidóság és keresztyénség között, amelynek egyetlen, páratlan történelmi megváltás-paradigmája maga az Úr Jézus Krisztus. Őbenne és Őáltala értelmét, okát veszíti minden antiszemitizmus, ami keresztyén szívekben valaha is megfogant vagy meg fog foganni. Nem kétséges, ezredévek alatt az Örökkévalónak odaszentelt életet élt Izrael minden esetenkénti borzalmas elhajlás, lelki perverzitás, idegen istenek előtti hódolás útvesztői, zsákutcái ellenére gyökér-kincse a világkeresztyénségnek. Nem önmaga miatt, hanem mert megesküdött az Úr, hogy soha el nem fordul tőlük.
Ezen a vasárnapon megköszönjük közös Atyánknak, Jézus Krisztus Örökkévaló, Szent Atyjának, hogy népét évezredeken át a szentség, az Ő személyes szentsége vonzásában tartotta, közelségével megszentelte, önismeretre, bűnbánatra és áldott újrakezdésekre vezette.
A megtartó, megőrző kegyelemnek lett történelmi jeladása, hogy 75 éve a Szentföldön megszületett a zsidó állam, ami annyi otthonálmodó nemzedék imáinak, szent vágyakozásának a beteljesülését jelentette. Mindez azt is példázza, hogy a szentség életminőséget, szellem-erkölcsi csúcsokat őriző, megtisztító közelében tartotta őket Örökkévaló Adonájuk, Uruk, Istenük. Néhány gondolat a belső csendszentelő szentség-vonzásról.
Az Isten-közelség vonzó szentsége személyes léthorizontunkon
Amikor Mózes a fenti jelenetben kíváncsian megindul, hogy megnézze a nagy csodát, miért nem ég el a csipkebokor, az Úr megszólítja: Ne jöjj közelebb! (2Mózes 3,5). A szentség valami annyira más, mint összes hétköznapi csúcsélményünk, hogy szinte belevonz a jelenlétébe. Mózes is majd belerohant a különös látványba. Minden nagy pillanat az életünkben, ami a szentség élményét hozza be személyes léthorizontunkba, hasonló. Érezzük Isten izzó közelségét, rohannánk Feléje, mégis határa van mindkettőnek: az Ő jelenlétének és a mi odaadó kíváncsiságunknak.
És ez így éltető. Így lesz életnyi energiaforrássá a megtérés-élmény, egy-egy különös életmentő pillanat. Ez az a különös istenélmény, számunkra Jézus-élmény, ami, mint Mózes számára, legtöbb esetben a pusztában, a kietlenben, egzisztenciális kiszáradásaink idején különösen is gyúlékonnyá vált lelkiállapotunkban megragadhat. Vagy korábbi Ige-, és Szentlélek tapasztalásainkat mélyítheti el.
Párom, Klaudia, aki bázeli teológiai tanulmányai befejezése után ösztöndíjat kapott az izraeli Dallmann Intézetben régészeti tanulmányokra, egy amerikai expedícióval engedélyt kapott az akkoriban katonailag szigorúan őrzött Sinai-félszigeten a Mózes-hegy (Dzsebel Musza), a Kinyilatkoztatás hegye megmászására. A Mózes, illetve Illés kápolna mellől indultak, innen 734 lépcsőfokon lehet feljutni a csúcsra. Önmagában ez a lehetőség már rendkívüli lelkiállapotba emelte őt és expedíciós társait.
- Expedíciós engedély a zárt katonai területre lépéshez (Fotó: Dr. Békefy Lajos)
- A Sinai-expedíció tagjai, elöl kalapban, sállal Röhrig Klaudia lelkésznő (Fotó: Dr. Békefy Lajos)
Ám amikor eljött a hajnal, s a bázistáborból még sötétben elindultak a kőtáblák hegyére, egészen különös hatást érzett. A kristálytiszta hajnali ragyogásban az utolsó pár száz méteren egyre inkább hatalmába kerítette a súlytalanság különös érzése. Mintha nem is ő lett volna, aki a 2280 méter fölötti magasságban emeli lábait.
Mintha az Úr vállaira vette volna. A szentség kézzelfogható, fizikai létben megtapasztalható emelő élménye volt ez, ami egész lényét áthatotta.
Társai is ezt érezték. Végül ott, ahol emberi vélekedés szerint Mózes megkapta a Tíz Igét, Parancsolatot, szinte már szárnyaltak. A szentség vonzása minden földi gravitációt – legyen az bűn, vétek, feldolgozatlan emlék, tökéletlenség-érzet, hiányok villanásszerű életmérlege – legyőzött. A mai napig fénylő lesz a tekintete, ragyog az arca, amint felidézi ezt a Mózes-hegyi találkozást a Mindenhatóval a Sinai-félszigeten. Svájci református testvéreink zarándokkönyvében (Közös hittel útközben) éppen ezért így szól az ima:
„Urunk, Istenünk, titokzatos módon vagy jelen mindenütt, érezhetünk a közelünkben Téged. Mindenütt ott rejtezel: Te vagy a csúcsokon, de ezek sem képesek maguknak tartani Téged. Ott vagy a mélységekben, de ezek sem tudnak magukba zárni Téged. Közel és távol vagy egyszerre. Felfoghatatlan vagy, megfoghatatlan titok, akit mégis Fiad által megtanulunk „betűzgetni” hitünk lámpásánál. Légy ezért áldott. Ámen”.
A Szentség közelsége éltet – és csendszentelő
Mindenki hallott már róla, vannak, akik ott is járhattak, hogy a Kijelentés hegye alatt kietlen kősivatag kellős közepén található az évezredes Szent Katalin kolostor, 1528 méter magasságban. A 4. század óta élő hagyomány szerint az égő csipkebokor helyén áll. Itt volt az a forrás, amelyből Mózes apósának, Jethrónak az állatai is ittak. Az 500-as évek közepén épült kolostort a 10-11. századtól Alexandriai Szent Katalinnak szentelték.
A kolostor fénykorában közel 40 szerzetes élt ott. Több nevezetes imádkozó is élt a századok során. Például 400 táján Nílus, aki a császári udvarban, Konstantinápolyban magas tisztséget töltött be, de Isten közelségét csak a sivatagi csendben tudta teljességgel átélni. Élményeiről közel 1000 levélben ír görögül.
A 7. században itt remetéskedett Joannesz Klimakosz, aki Létra a paradicsomhoz c. könyvében számos imát hagyott ránk és az imádkozás teológiáját körvonalazta.
Bazilika, Megdicsőülés temploma, Csipkebokor tér emelik a látogató tekintetét vagy szívét Isten felé. A szentség csendterápikus tapasztalásával. Valóban, mintha létrán járnánk, egyre feljebb, egyre inkább egyedül, s egyre jobban Isten-társaságban. Joannesz remete szerint a keresztyén ember csendes imaburkában teljesen Isten fele fordul. és tiszta imával hódol Őelőtte. Márk 11,25 értelmében arról is tanít, hogy Isten elé nem illő haragos szívvel, megbocsátástól meg nem könnyebbülő lélekkel járulni:
„Amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket”. Hány megbocsátást nélkülöző imádságunk van, amikor magunkkal cipeljük haragjainkat, gyűlöletünket, ne adj’ Isten bosszúszándékunkat még Isten elé is. Keresztyénségünk nem attól is gyengül, hogy tele vagyunk meg nem bocsátott sérelemmel?
Joannesz remete tanítását az imáról azzal folytatja, hogy ha szívünket megtisztítjuk a bűnök emlékétől, gonosz szenvedélyek indulataitól, akkor belső tekintetünk is megtisztul. A szív megüresítése és megtisztítása növeli a belső látás tisztaságát, élességét. Ekkor leszünk abban a szentségtapasztaló belső csendben, amikor valóban meghalljuk a Zsoltár Igéjét: „Csendesedjetek el és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten” (46,11).
Köszönjük meg Urunknak, hogy Ő gondozta, táplálta, jó kertészként nemzedékről-nemzedékre Igéje és Szentlelke által megtartotta azt a gyökeret, ami nélkül nem lehetnének zöld ágak – a zsidóságot, amely tartja a keresztyénséget, és Krisztus Jézust, aki megtartja választott népét: Izraelt és a lelki Izraelt, az anyaszentegyházat. Minden belőle, általa és érte van, dicsőség néki mindörökké! (Róma 11,36).
(Felvidék.ma)
Működik a transz-digitális krisztusi
érték- és világrend –
Tegyünk még többet érte!
Angyaljárás Lisszabontól Esztergomig, Debrecenig, Pozsonyig…
Végtelen ünnepi horizontok
Református bibliás tekintetem előtt az Úr angyala ezen a hétvégén is többször felnyitotta a Könyvek Könyvét. Sok drága Ige között ezt is olvastam: „Ezerszer ezren szolgáltak neki, tízezerszer tízezren álltak előtte” – Dániel látomásban tapasztalta ezt a Felségesről, akinek ruhája fehér volt, mint a hó, fején a haj, mint a tiszta gyapjú (Dániel 7,10).
És a Lélek hozzáadta csendességemben az újszövetségi Igét: „Hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lukács 2,13-14).
Latin fordításban a mennyei seregek: multitudo militiae caelestis. Ezek a seregek „csak” Isten dicsőségéről énekelnek, és a földön békességet hirdetnek az embereknek. Ezeknek az Igéknek a mennyei-földi tágassága, végtelen ünnepi horizontja nyílt ki a lelkemben, amikor a Krisztus csupasz fakeresztjére tekintő mintegy 800 ezer fiatallal együtt, öröm áradt szét bennem a péntek esti Via crucison, keresztúton. Elfogulatlan, boldog, tiszta öröm.
Lisszabonban sok százezer fiatal élte át a felfelé tekintés, a Krisztus keresztjére tekintés egyre felemelőbb örömét.
A születés éjszakájának nemcsak naptárhoz, hanem Istenhez kötött tágas, egyetemes lelki ragyogását. Dániel próféta örömét, aki lenyűgözött szívvel tapasztalta, hogy a Felséges körül számolatlanul nagy angyalsereg szolgál, énekel, örvendezik. Újra meg újra olyan sereg, amely nem tör-zúz, nem olt ki életet, nem pusztulást és felperzselt földet, és gyászba borult lelkeket hagy maga után, hanem annak a krisztusi érték- és világrendnek a drága, jóízű lelki javait, amit a világ bármelyik népe ugyanúgy jóízűnek, drágának találhat. Mert Isten neki, személyválogatás nélkül nekünk szánt kincsei ezek. Lenyűgözően ötletes, lelkileg megrendítő, kiváló spirituális dramaturgiával felépülő, abszolút új (látvány)elemeket nyújtott ez a keresztút. Egyes állomásain, lépcsőfokain a fiatalok modern zenei és koreográfiai fordulatokkal emelték a fakeresztet egyre magasabbra. Fel a 6. emeleti csúcsig. Közben voltak megszólalók, akik az óriás kivetítőkön elmondták megtérésük történetét. Életük új érték- és világrendre, spirituális fordulathoz vezetésének könnyes, fájdalmas, de végül is boldog történetét. Isteni happy enddel.
És közben teltek a félórák. Ha előkerült is olykor egy-egy mobil, az is a páratlan pillanatok megörökítésének a céljából. Nem a másoktól elfordító mobilmagány szakadt rájuk, hanem egymást átölelve mondta ki-ki a maga nyelvén a Mi Atyánkot, s énekelte a nyári karácsony himnuszát: Dona nobis pacem – adj nekünk békét! Mindennek zárásaként több embernyi méretű betűkből kirakták az élő testvéri üzenetet: Go in peace – menj békével!
Angyalok mennyei kincseket hoztak és osztogattak
Isten Szentlelkének szinkronizáló csodáját élhette át jelenlévő és néző. Az egy adott földi pillanatban és helyen a távollévő testvérekkel, más helyen, ugyanabban a pillanatban megvalósuló csodálatos együtt állást, egyre gondolást, összhangzatot. Ezt a Szent Lélek-szinkronitást éreztem meg a lisszaboni ifjúsági világtalálkozó önfeledt örömében. A nyelveket egyező hitre és a szíveket örömre hangoló pneumatikus Lélek-áradásban. Ebben az örömáradásban, angyaljárásban Ferenc pápa ugyanúgy „csak” Isten instrumentuma, egyik eszköze volt, mint a fiatalok összekulcsolt keze, rajongó vagy könnyes tekintete.
A lényeg: olyan nem materiális értékélmény járta át a jelenlévő százezrek, s a tévénézők milliói, talán milliárdjai egész belső világát, ami felettébb elgondolkodtató és csodálatos. Amikor Isten használja a médiát – egészen másként és egészen más céllal! Amikor a good news, a jó hír valóban good news, s nem fakenews vagy blacknews!
Másra és másként: hírt ad mindenkinek arról, hogy Istennek, Jézus Krisztus Atyjának és a Léleknek mekkora serege van a földön! A föld kerekségén.
Legutóbbi statisztikai adatok szerint a római katolikus egyháztagok száma meghaladja a világon az 1,3 milliárdot, a többi keresztyénnel együtt (protestánsokkal, ortodoxokkal, karizmatikusokkal) pedig a 2,2 milliárdot. Ebben a hatalmas seregben, az Isten dicsőségének és az embereknek szánt békességnek a nagy spirituális, felfele figyelő, a transzmateriális, azaz az ehető és megfogható, múlandó földi értékeken túli értékrend a meghatározó.
A Lélek javai: az öröm, a remény, a szeretet, a megbocsátás, a jóság, a szelídség, a türelem, a szívesség, a tisztelet. Olyan értékek ezek, amelyek ellen nincs törvény (Galata 5,23).
Viszont ezek nélkül csak kegyetlen és változó emberi törvények bábfigurái lennénk. Olyan értékek ezek, amelyek egy hatalmas, korok és kontinensek, nemek és fajok fölötti és közötti, valós értékvilág koalícióját, spirituális szövetségét képesek megteremteni. Krisztus érték- és világrendjét. Boldogság- és üdvösségrendjét.
Kinek volt, van, lehet a földön ekkora serege Krisztus mellett? Békeserege? Szeretetserege? Reményserege? Örömserege? Türelemserege? Szívesség- és jóságserege? Bizony senkinek! Miközben a digitális világrend a maga eszközeivel egyre inkább magához kötöz, a digitális és mobilidővel sokakat megfoszt az én-idő és a mi-idő, a személyes és a közös időélmények lehetőségétől, amikor a mobil uralkodik sokakon, ahelyett, hogy az uralom a mobilom fölött lenne a jellemző (Horváth Ria). A különös függőségek terjedése közben egy planetáris nagy, szabaddá tévő exodusnak is átélői lehetünk. A krisztusi érték- és világrend terjedésének. A transz-digitális, a digitális technológiákon túl, az újabb és újabb technikai licitek, kütyük értékrendjén túl épül, épít, boldogít egy másfajta világrend. Krisztusé. Erről énekelnek a lisszaboni fiatalok.
A spirituális világrend sokkal több annál, mint amit látunk
A 2022-ben kiadott világvallások globális helyzetét mutató, a 2020. évnek megfelelő statisztikai „torta” szerint az istenhívő, egyszerű népi vallásformáktól a legtisztább erkölcsi és szellemi monoteizmusig, a keresztyénség Szentháromság-hitéhez elvezető, lelki értékeket preferáló világtömegek nagyságrendje nem csökken, hanem nő. Ők azok, akik az emberi önmeghaladást nem a fejlődésben, a poszt- vagy transz-humán trendekben, mesterséges intelligenciában keresik, hanem a transzcendensben, a rajtunk kívül vagy bennünk, felettünk lévőként élő, szellemi istenségben. Számuk az emberiség lélekszámának 87,9%-át teszi ki.
Micsoda hatalmas erkölcsi erő! A felfele nézők, a láthatókon túltekintők egyértelműen abszolút többségben élnek a Földön. Miért akkor, hogy még mindig ölik egymást a felfelé néző emberek is? A spirituális értékrend és erkölcsi rend elhívottjai, szerelmesei, olykor fanatikusai? Miért nem találják meg egy világméretű nagy koalícióban egymást? Nem a nézetazonosságot, hanem a megbékéltetés formáit, jogi, nemzetközi, kulturális, vallási fórumait?
Miért, hogy ortodox az ortodoxszal, a keresztyénnel a harcos buddhista vagy hindu nacionalista néz farkasszemet? A zsidók és a muszlimok inkább találják meg a hagyományos, még emberség, humanitás előtti őskori harci eszközöket, semmint a békesség útját? Mikor jön végre el a digitális és gyűlöletküzdelmek kora után, helyében a béke, az ember- és természettisztelet békecivilizációja? Amit csak mi építhetünk fel egymásnak, önmagunknak az isteni értékrend prizmájának hatalmas látomása szerint?
Vagy amiért XVI. Benedek korábban éppen Lisszabonban hívta életre a világvallások békefórumát? Vagy Hans Küng világéthoszában ugyanezt taglalta? Minden hiába? Miért kell arra várni, hogy majd a következő generáció? Ők megérkeztek, itt vannak, a Z és az Alfa generáció! Próbálhatnánk együtt is. Micsoda planetáris spirituális program, projekt lehetne!
Akkor rajta: Alfa, Z, X, X, Boom generációk együtt
Különös, hogy szellemi és lelki mozgásaink során kicsiben is hogyan fel lehet ismerni Isten Szentlelkének a pneumatikus szinkronizálását! Az egykori pünkösdi csodát! Nemrég felnyitottam a máig kellőképpen nem értékelt református zseni, az 1927–1947 között Zengővárkony tiszteletese, a „magyar Krisztus” (Ady), a Krisztus-arcú, lelkű ember, Fülep Lajos írásait. Már itáliai évei alatt (1907–1914), amikor a korabeli Európa legkiválóbb filozófusaival, íróival levelezett négy nyelven, ezt írta:
A mai ember két dolgot csinál: dolgozik és pihen, szórakozva vagy tétlenül. Azért dolgozik, hogy pihenhessen, és azért pihen, hogy dolgozhasson. A „puszta létet tartja legfőbb értéknek”. Már nem érték a művészet, a vallás, a haza, a föld, az általános műveltség; egyes-egyedül a technika (Máthé Zsuzsanna kommentárja). Ennek az az igazi jellemvonása, hogy a puszta létet teszi elfogadhatóvá, simává, kényelmesebbé. A puszta létet értéknek tartó „mai ember Bibliája” nem más, mint a gép, a technika, mely a puszta lét kellemessé tevőjeként hamarosan elgázolja teremtőjét, az embert, s a pusztítás eszközévé lesz. „Az emberiség, amely a puszta léten túl érő jókról lemond, a létről is kénytelen lemondani: önmagát ítéli halálra. Mert az ember igazi léte, az elpusztíthatatlan, nem a létben van. Hanem azon túl”.
Miben, kiben? Istenben! Ezt Fülep metafizikai értékvilágnak nevezte. A változó technológiai világban a mi átnevezésünk: transz-digitális, mobilon, komputeren túli emberi világ. Ha engedünk a spiritualitás vagy a lelki értékek térvesztésének, a fogyasztás és a konzum önsorsrontó trendjeinek, saját magunknak és az utánunk következőknek ártunk.
Lisszabon és a Via crucis engem, a református teológus-lelkipásztort és közírót, a felelős protestáns etikai és hithagyományok szellemében maradva is, meggyőzött erről: Istennek sok népe van a Földön. Bár csak Krisztusban meg is találnák egymást, a jövőmentő nagy béke-világkoalíció megteremtéséért. Míg le nem késünk az Úr kínálta kegyelmi időről! A Krisztusban kapott, nemcsak naptári, hanem folyamatos lelki karácsonyról.
GO IN PEACE! Békesség Veletek, de általatok is!
(Felvidék.ma)
Tikkasztó kánikulában,
szomorúfűz szűrt zöldjében
Olykor a fák néma jelbeszéde tisztábban érthető, mint sok ember sokszor hangos, zavaros beszéde. Miként például az évgyűrűk a fatörzsön, melyek sokszor bibliai évjáratban, 70-80-90 vagy még több gyűrűben regélik el egy-egy fa történetét. S ha ezt a biológiai tényt átültetjük a hit jelképi világára, máris így fogalmazhatunk: Uram, kegyelmed évgyűrűi tartják az életemet. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy milyen rangot adott Teremtő Istenünk a fáknak. Már a Biblia első oldalain arról olvasunk, hogy az Úristen az embereknek adott minden fát, amelyeknek maghozó gyümölcse van, hogy „legyen mindez a ti eledeletek” (1Móz 1,29). S ehhez az ősi bibliai, papi szerző hozzáteszi: Látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó (1Móz 1,31).
Az embernek eledelül szánt gyümölcsfákon túl az Édenben még olyan fákat is sarjasztott, amelyek szemre kívánatosak voltak, azaz szépek, esztétikai örömet is ajándékoztak létezésükkel az embereknek (1Móz 2,9). Az élet fájának ültetésével egyenesen az erkölcsi szabadság, sőt a jó és rossz tudásának ítélőképessége mellé a halandóság tétjét, kihívását is odatette az első emberpár elé. A kíváncsi Éva fel is fedezte a kígyó segédletével azt, ami páratlanná tette az élet fáját: „Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet és kívánatos az a fa, mert okossá tesz” (1Móz 3,6). Az a fa, illetve tiltott gyümölcse nem kevesebbet jelentett a kígyó értelmezésében, olvasatában, mint ezt: „Olyanok lesztek, mint az Isten, tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz” (1Móz 3,5).
A fák ősi jellemvonásából a bűneset utáni időkre is megmaradt sok minden: étkezésre jó termést hoznak némelyek, mások szemre kívánatosak, szépek, s hasznosak emberi felhasználásra, még hangszerek, gyönyörű bútorok készítésére is.
Szent-kúti zöld csodafűzfám sokszínű üzenete
Magam is egy ilyen Éden utáni pillanat gyönyörűségét élhettem, gyönyörködhettem át csodavölgyemben, a bakonybéli Szent-kút Günther apát szobra mellett csörgedező patak partjára boruló üde zöld szomorúfűzfa klorofillos szűrt fényében. Istennek hála, már többször is az elmúlt évek teremtésvédelmi spirituális rendezvényeinek szervezőjeként, de egyedüllétem Isten-csendjében is.
Különös és gyönyörűséges szomorúfűzfám aláhulló, boltozatos ágai először is a meghajlást, az alázatot, az Isten előtti rögzült, de nem fásult, folyamatos hódolást mutatják be minden arra járónak egész évben. Felvidék Rimaszombatjának gimnáziumában küldetésére ébredő, református költőnk, a mesekirály Pósa Lajos a természetlíra hódolatában fogant, évtizedeken át énekelt dicsérete jut eszembe a bakonybéli zöld fényzuhatagban: „Erős vihar, kis gyönge szél,/Tenger, patak hozzád beszél./Az ég, a föld telve veled -/Dicsértessék a te neved!”… S milyen találóan fordul a költői szó az atyai oltalom felé, miként a szomorúfűz szépséges égkupolás árnyékíve a fejem és a szívem fölé: „Ha kél a fény napkeleten:/A Te szemed rajtam legyen./És ha leszáll napnyugaton:/Te légy, Atyám, az oltalom!/ Terjeszd ki rám védő kezed -/Dicsértessék a Te neved!” (Ima). A másik, ami szívemet megfogja: hódolásában is üde zöld, életzöld, szomorúfűz létére is csupa remény. Nem véletlen, hogy tartásában sokan a megtört, fájó szívű emberek sorsának jelképét látták, de ez csak a látszat. Mert valójában vízparti, patakparti ázott talajt kedvelő gyökerein át, sejtjei milliárdjaiban éltető, jótékony nedvek keringenek. Sírófának, siratófának is nevezi a köznyelv. Az ókori görögök nedveinek láz- és fájdalomcsökkentő hatásáért is kedvelték. Edward Stone brit lelkész 1763-ban kísérleteket végzett a sírófa kérgén és levelein, azonosította és izolálta belőlük a szalicilsavat. 1897-ben egy Felix Hoffman nevű vegyész megalkotta a gyomornak kíméletes szintetikus változatot, amit „aszpirinnek” neveztek el. Az irodalomtörténetben is megállta a helyét. Shakespeare drámáiban is előfordul, el egészen a 20. század Gyűrűk uráig, és a Harry Potterig. Kínában évezredek óta tisztelettel veszik körül, gondozzák, hasznosítják, a halhatatlanság és megújulás zöld üzenethordozójának tekintik.
Magyar irodalmunk sok alkotójának megragadta a figyelmét és a tollát különös hódoló tartásával, élénkzöld levéláradatával. Reményik Sándor szomorúfűzfája a tó tükörére csüggedten hajtja lombkoronáját. Erdélyi József szerint „két epedő tündér lelke/öltözik-vetkezik benne,/bontja halványzöld haját,/fú egy néma furulyát”… Még József Attila lelke is rárezdült. Régóta lett főként a protestánsok között a gyászjelentések szomorú, mégis reményhordozó jelképévé.
Ráhajol a lelkemre Isten keze
Izrael történetében a fűzfa képe és a hárfa elnémuló zenéje fájón kapcsolódott össze. Amikor Babilon folyói mellé deportálták őket, fűzfára akasztották zeneszerszámaikat (Zsoltárok 137,2). Fájdalmukban az elveszett otthon, a távoli földön emelkedő Jeruzsálem képe ott lebegett az egyszerre szomorúan lehajló, mégis a remény zöldjével biztató part menti fűzfák ágai között, a fényjátékban. Ott fogadták meg, a szomorúfüzes daltalanságban, hogy „ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem, nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád” (137,5-6).
Tikkasztó nyári hőségben enyhet jelentő szépséges szomorúfűzfák, itt a Bakony rengetegében, vagy valahol máshol, a Duna-Tisza partján, a Kárpát-haza sok pagonyos, csendes tava, folyamai mellett Istenhez hívogatóan ragadják meg a tekintetünket és a lelkünket.
A jelbeszédes teremtett világ éjjel-nappal üzen a ránk hajoló kegyelemről, e különös fák tartásán keresztül az Istenhez hajlás megtartó, reménységszülő erejéről. Figyeljünk oda nyári útjainkon a fák üzeneteire, a belőlük áradó béta-iononok terápiás illatmasszázsára, s a meghallható, bennük felismerhető Isten-jelekre, Lélek-jeladásokra.
Boldog ember, aki nyitott szemmel jár nyári útjain is!
(Felvidék.ma)
Klorofilkupolák alatt is
Veled vagyok, Téged csodállak
Uram, az erdők béta-iononját és zöld terápiáját Néked köszönöm
„Időt fordítok arra, lehet csak perceket vagy fél órát, hogy jelenléted csendjébe burkolózzam be Uram. Ilyenkor megpróbálok a Te látószögedből rátekinteni az életemre” – írja egy kortárs teológus. Most itt, a csókakői csodaerdőben, ahová a Teremtő égi dézsákból önti a hajnali fényt, csak ámulok és bámulok, s beszívom a fák balzsamillatát, a zöld bio-parfümöt. Átárad testemen egy-egy fa megérintése, megölelése nyomán a semmivel fel nem cserélhető illatkeverék a levelek illatmirigyeiből, az élő fa érrendszerében megbúvó életendogén gombákból. Egynek érzem magam a teremtett mindenséggel, parányi ember-sejtecskeként a nagy egészben. Boldog vagyok, mert érzem az Ige mély igazát: Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (ApCsel 17,28). Ő pedig Igéjével árasztja szívembe önmagát.
Magamban dúdolom Don McLean gyönyörű dalát (Starry, starry night – Csillagözönös, titokzatos éj… magyar feliratozással ITT tekinthető meg) van Gogh csillagos ég festménye ihletésére. És újra meghallgatom a 14 éves 19. századi lengyel leányka, Bądarzewska-Baranowska által zongorára komponált, lélekröptető imát mobilomra csatlakozó fülhallgatómon, s mind valóságosabban érzem, a színpompás élő klorofilfreskók alatt Istennel találkozom. Szentháromságos sűrűségben és lélekfrissítő közelségben. Így e különös reggeli látószögforgatagban, az égi fényzuhatag alá állva, Istenre hangoló zenét hallgatva elképzelhetetlen nyugalom árad szét a testemben és egész valómban.
Igazat adok dr. Hanns Hattnak, a Ruhr-i Egyetem kutatójának, aki kikutatta, hogy az egészséges őshonos erdőkben több millió jótékony biokémiai anyag kerül a levegőbe aeroszol formájában. Olyan módon érintik meg a sétáló ember testét, amit még csak most kezdünk megpillantani tudatlanságunk ködén keresztül. A fákból ránk áradó béta-ionon nevű anyagszemcsék áthaladnak bőrünk sejtfal-membránjain, és működésbe lépnek.
Kikapcsolják a rosszindulatú géneket a DNS-ben, és ennek vízesés hatása van az emberre.
Képesek arra, hogy a májban, a szívben, a vastagbélben, a tüdőben és az agyban a káros sejtek kikapcsolt helyzetbe kerüljenek. Ezért érezzük azt az erdei séta során, hogy láthatatlan kezek, azaz béta-ionon részecskék szinte masszírozzák, felfrissítik egész valónkat. Uram, a klorofilkupolák alatt is gondviselő jóságod és emberszerető intelligenciád, Szent Lelked csodáival találkozunk. Áldott légy ezért minden alkalommal, amikor emberek erdei sétáik során megérzik jótékonyságodat, balzsamos jelenlétedet!
Tekinteted jótékonyan szívemre fordul zöldjeiden át
Nem csak Csókakő csodaerdejében, de ki-ki a maga lakókörnyezete közelebbi-távolabbi részein átélheti a nem mű (!) látvány-csodát és az igazi Ige-csodát. A zöld csodát. Természetit és kegyelmi csodát. Hiszen ha kinyitjuk a Bibliát, Isten kifestőkönyvét, közel 1200 oldalnyi üzenetének már a második oldalán megjelenik az első szín, a zöld:
„Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt” (1Mózes 1,30).
A görög Újszövetségben a chlorosz szó jelenti a zöldet. A szó három másik újszövetségi megjelenését zöldnek fordítják. Jézus az ötezer ember megvendégelésekor megparancsolta tanítványainak, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld (chlorosz) fűre (Márk 6,39).
Igazán különös, de megint Urunk Istenünk, a Teremtő tapintatának és szelíd pedagógiájának jele, hogy a Biblia második oldalán feltűnt zöld növény a záró könyv, és a történelem jövőbeni végítélete során bekövetkező eseményekkor ismét visszatér a zöld. Ez a planetáris remény színe. Az ítéletre küldött ötödik angyal, aki felnyitja majd az alvilág mélységeit, az onnan kisereglő skorpióerejű sáskáknak megparancsolja majd, hogy ne bántsák a földön a füvet, a zöldet, az élő fát, hanem csak azokat az embereket, akiknek a homlokán nincs ott az Isten pecsétje (Jel 9,1-4).
A földi létezést Istenünk gondviselő akaratából mint ölelő karok kísérik a zöld, filantróp, emberszerető színek, ezernyi árnyalatban. Tudta jól élhető földi életet tervező és kivitelező, fenntartó és működtető mennyei Atyánk, hogy a zöldre minden élőlénynek nagy szüksége van. A klorofilcsodákra, szemünknek klorofilfreskókra, zöld illatváladékokra, amit a fák lombozata ad, s fest az égre és emel szívünk, tekintetünk fölé.
A színpszichológusok egyöntetűen fogalmaznak: „Nincs jótékonyabb valami az ég alatt, mint a zöld szín. Ez beárad szemünkön át egész valónkba, és olyan lágy és szelíd feltöltést ad nekünk, amiben megfogan és kibontakozik a pozitív tartalmú nyugalom és a megnyugtatás képessége”.
A zöld éltető csoda durva, véres, életpusztító ellentéte
Az Isten alkotta klorofilcsoda nem csak az Élet Könyvében, a Bibliában éltető erő, kezdettől a végig, de ugyanígy az emberiség lelki reménytörténetében is. Még a zene-, és irodalomtörténetben, a festészet zöld vásznain is. Így például van Beethoven 6. F-dúr szimfóniájában, ami valójában egy egész zöld szimfónia. Erre a pastorale, pásztor szimfóniára van Beethovent a Bécs közeli erdők, az ottani Schreiberbach patak partjának élővilága, a pacsirták, kakukkok és az erdei klorofilözön frissítő lehelete, szín-, és hangözöne inspirálta. A pásztorok vidám élete, a vihar és a villámlás, a vihar utáni nyugalomban felcsendülő ének mind a teremtett világ egyensúlyteremtő célszerűségéről, istenadta jóságáról zeng. Vagy hogy még csak egy remekművet említsek: Joseph Haydn Teremtés oratóriumának első részében a 8. ária a mindenfelé eláradó friss zöld megvidámító hatásáról szól.
Mindez távoli idillnek tűnhet napjaink véres, fájdalmas, mindenórás szörnyűségeihez képest. Még az erdők jótékony, Isten teremtette klorofil és béta-ionon frissítő zuhanya is egyre jobban megtörik az erdőtüzek és a kegyetlen, profitmaximalizáló erdőirtások következtében. Mégis a valóság abszurd színterei ellenére és közben is a remény pislákoló lámpafényét hozza el Isten Igéje, ami kívülről láttatva világunkat, benne az életünket, abszolút lelki józanságra int. Minden cinizmus, kiégés, kíméletlen sorshúzások és taktikai játszmák közben ugyanis így szól a bibliaolvasó kalauz, a Losung üzenete júliusra, egész hónapra érvényesen a Hegyi Beszéd zöld pázsitkörnyezetéből:
„Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy így mennyei Atyátoknak fiai legyetek, mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra…” (Máté 5,44-45).
Ezt az Igét egy éve nyomtatták ki a mai napra, erre a hónapra!
Micsoda, emberinél sokkal pontosabb és biztosabb előrelátás, mennyei providentia, ember-, és emberiségtámogató égi lelkigondozás ez, ahogyan a régiek kortalan érvényességgel mondták. A tegnapi, szombati ima pedig egyenesen hónapnyi ima jajdulásként is felhangozhat, a klorofilkupolás erdei Isten-csendben vagy otthoni reggeli imacsendünkben. Ezt is évekkel ezelőtt fogalmazták, de Isten Lelke megőrizte tartalmi frissességét és időszerűségét:
„Uram, cselekedd meg, hogy jogosság sarjadjon ki ott, ahol ma jogtiprás van. Szabadítsd ki az önkény foglyait, Uram. Jézussal együtt tedd egyházadat őrállóvá, és benne elhívottaidat, hogy a béke megteremtésén munkálkodjanak, ezért imádkozzanak!”
(Felvidék.ma)
Létprizmán átragyogó boldogító
kegyelem, maradj velünk!
Nélkülözhetetlen létismereti minimum
Pál apostolhoz visszaszáll az emlékezetem, oly gyorsan, mint itt az örök városban, a Tevere folyó partján a túlhízott sirályok kapkodják ki a sáros-zöld édesvízből a kishalakat. A dicső római birodalmi múlt építészeti maradványai között járva, a Colosseum mellett, Traianus palotájának romjai között, rádöbbenek a tapasztalati valóságok tömegével is igazoltan, a népek hittérítőjének igazára.
Mit is gondolhatok mást, ha a láthatókra nézek, mint amit ő fogalmazott meg levelében 2000 éve: a láthatók ideig valók (2Korintus 4,18). Mi maradt a dicső múltból? Épülettorzók, kulturális emlékek, jog és a hódítókat magasztaló klasszikus versek, latin versformák, a mindennapok élvezetére biztató sovány bölcselet: carpe diem – élvezd a napot, a megragadható, elfogyasztható, megiható időt. Még inkább marad a kőkemény kérdés a láthatók alapján:
miféle létértelmezés, életgyakorlat, létezési, személyes sorsalakítás az, ami csak a láthatókra nézve működteti önmagát? Vagy milyen létlátás- és gondolkodás-hiányt, természettel szembeni emberi krimiket tükröznek a lassanként ránk sülő, ránk sározódó, vagy éppen ránk száradó klíma-jelenségek?
Nem csak Rómára igaz a mai valóság, amit úgy tapasztalok, hogy mióta éveken át visszatérőleg járom az örök város szem- és lélekgyönyörködtető mandulafenyői alatt a múlttól zsibongó utakat, szembetűnően látom a romlandóságot és a romlást. Az évek alatt lassan ölő savasodást. Amint egész pínea erdők, amelyek fenséges zöld lombkoronájukkal szinte tartották Róma és népe fölött a kéklő eget, oltalmazón és jótékonyan árnyékot kínálva, egyre inkább rozsdamarta elmúlásba fordulnak.
Ó, Via Appia, Traianus palotája, Colosseum, Rózsakert egykoron gyönyörű píneái, mi lett veletek évek alatt? Itt a Tevere partján, gondolatban Pál mellett sétálgatva, hallom a szent öreg szavait. A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését, hiszen az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mindez ideig, hogy megszabaduljon a romlandóság rabságából (Róma 8,19-23). Közben akár panaszódaként is, fájdalmasan felhangzik szívemben a kárpát-hazai református templomokban oly’ gyakran énekelt angol protestáns ének dallama és sora:
Csak változást és romlást lát a szem,
Változhatatlan, ó maradj velem.
A holland új-reformátori bölcselet nekünk is üzen
Közben a 20. századi szellemi-lelki útitársak is eszembe jutnak. Például a holland református Kant, H. Dooyeweerd, aki páratlan hitbeli leleménnyel fogalmazta meg a létprizma gondolatát arról, hogy a láthatatlan Isten a megteremtett LÉTen (creatio) keresztül hogyan ragyog bele az emberi szembe, szívbe.
Azt tételezve, hogy a lét, a teremtett mindenség kozmikusan nagy prizma, melyen át a tiszta istenlét és bölcsesség, érzelem, ész és szív fényözöne millió színre bomlik. És színezi át az emberlétet boldogítóan.
Az egyetlen, szent és láthatatlan fény, az isteni lét a hegyek és virágok, folyók és tengerek, az élővilág, a csillagok milliárdjain át színesíti meg földi létezésünket. Mi azonban ezt a máig áradó isteni fénybontást, létszínező kegyelmet piszkítjuk be, vesszük semmibe, fordítunk hátat neki azzal a kapzsi és korrupt, azaz Istentől elhajlott, csak magunkra koncentráló léthabzsolással, amivel sikerült fejünkre hozni a klímakatasztrófák (elő)játékaként is a már pusztító teremtett természeti erőket. A természet lázadását az istentelen ember ellen! Az emberi szív és a gondolkodás sokszázados önző káoszát, ami a természet gátlástalan, lelkiismeretlen és szívtelen kizsákmányolásában fejeződött ki és fejeződik be – ellenünkre.
Helyreállítás a bibliás öko-vádirat nyomán
Az apostoli Igében valóságos öko-vádirat csattan, harsan ránk. A teremtett világ romlandóságáról, rabságáról, arról, hogy a generációk sorban és milyen mértékben, mélységben vették semmibe a létprizmát, alig vagy egyáltalán nem tartva tiszteletben a teremtett világ szuverenitását, Istentől belerejtett önrendelkezési létezési jogát. A saját törvényeit és határait. Mert nem csak az országoknak, nemzeteknek van csak késve, a 20. században felismert önrendelkezése, már amennyire, annyira, vagy éppen szuverenitása, már amennyire, azaz betartva és tiszteletben tartva, hanem Isten világrendjében a teremtett világnak is!
És az öko-szuverenitást, a teremtett világ öko-önrendelkezési isteni jogát, önfenntartó és önteremtő képességét planetáris méretekben sikerült semmibe venni, lenullázni az önbálványozó embereknek.
Ahol azonban mégis sikerült a tiszteletben tartás, a creatio tisztelete, ott viruló agrárkultúra bontakozott ki, példaként mondjuk Hollandiában vagy a távol-keleti rizskultúrákban, a japán kertkultúrában. És itthon a paraszti, a föld törvényeit, a termékeny fekete földek önrendelkezési jogát, természetét, termékenységrendjét tiszteletben tartó földműves kultúrákban. Legtöbb esetben a földet művelő, a teremtett világ törvényeit, ritmusát, életrend szabályozó törvényszerűségeit tisztelő emberi magatartás, a zöld kultúra nemesen tudatos paraszti őrizői viselkedéskultúrájukban még ma is fellelhető valami ösztönös léttisztelet, Isten-tisztelet, a jótékony függőség a Gondviselőtől. Vagy más kultúrákban az égiektől, a szentségtől. Egyszerűen annak felismerése, elismerése, létezéselvvé, létezésgyakorlattá, életgyakorlattá, életmóddá szervesítése, amit Pál így fejezett ki:
Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók (2Korintus 4,18).
Elfogadott létlogika gyümölcse a létezés öröme
Különös létlogika sejlik fel a teremtettséget tisztelő emberi szívben a létrendről, amit Isten adott mindennek és mindenekben, láthatatlan létfenntartó törvényei által. Hogy a javunkra és a számunkra oly célszerűen megteremtett világban megleljük, átéljük a létezés örömét.
Ahogyan azt az emberi romlással, a bűn mérhetetlen pusztító potenciájával nagyon is tisztában lévő Agatha Christie roppant egyszerűen fogalmazta meg rövid sztorijában: „Egy gyermek így szólalt meg: “Köszönöm, Istenem, a jó vacsorámat.” Mit mondhatnék én 75 évesen? Köszönöm, Istenem a jó életemet és mindazt a szeretetet, amit kaptam”. Naiv vagy visszagyermekesedett lett volna Agatha Christie, aki ilyen gyermeki módon fogalmazott 75 évesen? Épp ő, aki garmadáját írta meg a talányos és megrettentő fordulatokat taglaló krimiknek, az emberi bűn cselszövéseiről, olyan bűnismerettel és emberismerettel, hogy az még ma is ámulatba ejti olvasóit? Nem! A titok nyitja ennyi: ő is megkapta Istentől azt a szemet, ami meglátta a létprizmát és a nyomában kibomló mindennapi létezés sokszínűségét. De a létezésbe írt emberi határokat is felismerte, mert meglátta az emberi bukást, a bűnökből gyógyító, helyreállító kegyelmet is. Agatha Christie minden krimijében az emberfaló bűnoroszlánt igyekezett leleplezni, amiről Péter apostol nyomán tudta:
„az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit nyeljen el” (1Péter 5,8).
Az írónő nem a bűnt ragozta, nem az emberi szennyet görgette maga előtt egyre nagyobb halmokban, álságosan próbálva tisztára mosni azt Pilátus módjára, vagy mindent a másikra hárítva. Agatha Christie hittel volt képes átérezni az igazi létdrámát, átlátni a rettentő őslázadás és a csaknem végzetes bukás veszedelmeit. A szív és az akarat mérhetetlen korrupcióját felismerve, felkiált regényeivel és belekiált az emberek lelkiismeretébe: Ne így! Sőt felkiált a második nagy isteni tettért, ennek nélkülözhetetlen elfogadásáért, befogadásáért ezen a vasárnapon és földi életünk végéig. Az egyedül mindent Krisztusban helyreállító kegyelemért.
Ez a létrend és helyreállító, minden szolgaságtól szabadító, bennünk működőképes üdvösségrend, jézusi elégtétel és a benne való ingyen részesülésünk hit által lett a krimik királynőjének boldogító életerejévé, létöröme forrásává. Őáltala, Őbenne tudott 75 évesen keserűség nélkül, közöny vagy életuntság nélkül így fogalmazni:
Köszönöm, Istenem, a jó életemet és mindazt a szeretetet, amit kaptam.
Kegyelemből Krisztus által helyreállt a létrend őbenne is. És ez szülte meg a Köszönöm, Istenem-et. Az egyedül boldogító létprizma meglátásával, a létlogika isteni világosságával és az Ő szeretetének meleg fényével.
Létszínező, boldogító kegyelem Istene, könyörögve kérünk a kérni nem tudók helyett, a félrevezetettek, a bekötött szeműek, a megkötözött lelkűek helyett és nevében is: maradj velünk, hogy tudjunk vigyázni az Isten fiait váró teremtett világra, egymásra és önmagunkra…
(Felvidék.ma)
Létismereti percek égtartó
píneák alatt…
Ha Róma, akkor égtartó mandulafenyők lenyűgöző látványa mindenütt. Ezek a különös mediterrán fák hatalmas csupasz törzsükkel, és ég felé emelt zöld lombtányérjukkal a mesék világának égig érő óriásgombáit juttatják eszembe.
Meg amint a Ciampino reptérről kilépve, ugyancsak megpillanthatja a turista őket, a Via Appia mentén, s rögtön az Imperium Romanum, az első nagy világbirodalom rabszolgakivégzései is eszébe juthatnak. Meg Pál is, a népek apostola, aki valószínűleg ilyen píneák alatt rótta térítő útját Róma felé.
Egyszerű csodája Isten teremtő fantáziájának, amint ezek a mindenütt feltűnő égi-földi katonák magasra emelt lombkoronájukkal tisztelegnek az érkezőknek.
Vagy amint – szemből nézve – a Szent Péter baloldali nagy oszlopcsarnoka fölötti teraszon festői zöld keretet nyújtanak a szemlélődőnek. Bennem mindig azt a benyomást keltve, hogy örökzöld tányérjaikkal mindennemű égi, fizikai ártalommal, nyomással szemben oltalmazzák az örök várost és Szent Péter sírját.
Miért e hosszabb píneás bevezető? Mert itt, Traianus császár palotájának romjai közelében, meg a Tevere sáros-zöld vizének partján emelkedő mandulafasereg mélyebbre és távolabbra viszi gondolataimat. A szinte kettős gyökérrel, földbe és égbe mélyedő gyökérzettel élő, túlélő fák, ezredévek néma tanúi kényszerítették ki sétáim során a kérdéshalmazt, amit lehetne metafizikai, transzcendens és akármilyen jelzővel illetni.
Egyszerűen ezt: de ki a gyökér? Mi a gyökér? Hol a gyökér? A sors fölötti létben és a személyes létezésben, a nagy egészben és a parányi emberi életben?
Létismereti kulcskérdések
Az élet mélyebb összefüggéseit érintő, megszólaltató, elgondolkodásra vezető kérdések kortól, helytől függetlenül felvetődnek. Az élet értelme, az értelmes élet, a távlatos, nem „egérlyuk-sors” (Kafka), a ki az ág, de hol az ág (Zelk Z.) dilemmák nem oldozhatók fel, tehetők mauzóleumba a digitális kor technikai eszközeivel sem. Legkevésbé a virtuális látványeszközök látszatvilágával.
A mai generációk ezernyi zsákutcás próbálkozása, csődjei és kudarcai bizonyítják: valós kérdésekre valós válaszokat kell adni, s meg kell hallani az emberi lélek „örök” útkeresésének személyes és egyedi kérdéseit is.
Ki is vagyok, miért vagyok éppen ott, ahol? Éppen most, e korban, s mi az életem értelme, rendeltetése? Mit hagyok magam után? Életmérlegem nullszaldós, vagy csupa tartozás lesz? Mi lesz, ki lesz a nyeresége, ha lesz? Ezek a nagy keretkérdések, melyek Rómában és Budapesten, Pozsonyban, Szabadkán, Kolozsvárott, meg Vatikánban, Genfben és Wittenbergben, Sanghajban és másutt is annyiféleképpen modulálódnak, változnak, ahány ember csak él jelenleg a földön. Hetvenöt földi vándorút nyomán bennem már az összegezések, a végelszámolások napjai jönnek egyre gyorsulva. Mi az, amit bizonyosan elkerülnék, mi az, amit nagyon tanácsolnék az útkeresőknek?
Így sétálgatva a gyönyörű vatikáni kertben, meg a Tevere partján, a Piazza Gerusalemme felé, kétnyelvű Bibliám lapjai között a lágy szellő lapozó ujjaival keresgélek. Valóban egy háromdimenziós, különös gyökérzetkötelék és széttéphetetlen megtartó háló rajzolata bontakozik ki lelki szemeim előtt, s jegyzetfüzetem lapjain.
Háromdimenziós gyökérzetkötelék léterős hordozója sorsunknak
Milyen különös az emberi elme és a szív! Éppen a római katolikus világközpont gyönyörűséges kerti csendjében jutott eszembe a holland református jogász-teológus-filozófus, Herman Dooyeweerd (1894-1977), akit pont itt, a Pápai Tudományos Akadémia egyik előadásán titulált meg a jezsuita előadó így: ő a holland Kant. Az 1920-as évektől a 1970-es évekig tulipános kitartással, egyértelmű logikával, bibliás világszemlélettel építette fel közel 120 filozófus társával a hazánkban még ma is alig ismert új-reformációs filozófiát.
Tengerparti csendes fészkében évtizedeken át rótta sorait, egyebek mellett a nyugati kultúra gyökereiről (Roots of Western Culture). A gyökerekről. Igen, s most itt a római píneák alatt ő jutott eszembe. És az Ige, ami nélkül egyetlen pillanatra sem indította el gondolatait. Az ő nyomában jó két évtizede Isten Lelke kirajzolta bennem a háromdimenziós gyökér-összefüggéseket, az életben tartó, acélnál is erősebb eszmei, gondolati, Isten- és emberszemléleti, mentalitás edző, világszemléleti hálót.
Dooyeweerd abból indult ki, hogy az emberiség hajnalán, amikor még közelebbi, „harmatos” volt az emberek istenélménye, a vallási gyökérzet egyetemes, őseredeti hajszálérrendszerén keresztül szívta magába az embervilág az istennedűt, éledt fel benne az istenszomj, az istenélmény vágya nemzedékről nemzedékre.
Ezért van a Földön mindenütt, a legkülönfélébb, egyszerűbb vagy egészen az abszolút egyistenhitig, a monoteizmusig terjedő képzetáradat a Túlnaniról. „Isten-fertőzött” lett örökre az emberiség. Ez az Isten-rádix, az Isten-gyökérzet útravalója a történelem végéig. Enélkül nincs emberi élet, gondolkodás, gazdag kultúra. Legyenek bár hívők vagy hitetlenek az emberek, Isten a szívükbe írta a törvény cselekedeteit, aminek bizonysága lelkiismeretük és gondolataik, melyek hol vádolják, hol felmentik őket (Róma 2,15). És vagy Istent szeretik vagy bálványaikat, amiket ők farigcsálnak, terveztetnek akár a mesterséges intelligenciával maguknak.
Az egyetemes és kronológiai Isten-gyökérzet azonban még nem az egyetlen. Amikor eljött az idők teljessége, Isten Jézus Krisztusban a megváltás hitbeli gyökérzetén keresztül emelte ki övéit a romlás és a hitetlenség, a vallásosság világából. A jó hollandus ezt Krisztus-rádixnak, Krisztus-gyökérzetnek nevezte el. S hozzátette:
Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb (Kolossé 2,7).
Bibliás létlogika
Vissza-visszatekintve életemben az isteni vezetésre, a sajátos szabadításokra és nem várt csodákra, az egyház, egyházam, a Magyarországi Református Egyház elmúlt 50 évére, hazám, a sokféle fordulatot, belső buktatót megélt és túlélt népünk sok szélsőséges jelenetet, eseményt, drámát és vígjátékot, s néha boldogító közhangulatot (is) termő útjára, a dooyeweerdi bibliás út háromdimenziós olvasattá, erőtérré formálódott, bővült bennem.
A vallási ős-gyökérzethez, az egyetemes Isten-magvakat hordozó gyökérzetképzethez hozzáadódott a földi-mennyei, krisztológiai, krisztusi dimenzió. Ha a mandulafenyő képénél maradok, akkor a mély talaj gyökérzetéből kinőtt az égtartó, éghívogató zöldellő píneatányér, rajta az evangélium felemelő, mindig magasra tartott és magasra emelő kincseivel, értékeivel, táplálékaival: Bibliával, imákkal, sákramentumokkal, élő hittel, hálaadással. És nálam ehhez hozzárajzolódott a szociokulturális gyökérzet, az itt és most gyökérzete, a család, a nemzet, a haza, a kor, amiben élünk, a keresztyén kultúra minden magyar és nem magyar hozadékával. Ami igazából karaktert, megjelenési formát adott a vallási és a krisztusi gyökérzetnek, gyümölcsként zöldellve, táplálva vagy éppen az előbbiek hiánya miatt, gondozatlansága miatt hervadozva.
A jeles heidelbergi történetfilozófus, Max Weber fogalmát tovább „ragozva”: operacionális, egyszerre elméleti és gyakorlati gyökérelvem, rádixom, ami az életben segített eligazodni, a miért, mi végre, mi értelme, hol a helyem töprengéseiben biztos irányt mutatva, az éppen ez a háromdimenziós gyökérszemlélet volt. Amit most a római píneák alatt újra élesen kirajzolt lelki szemeim előtt a Szentlélek, s amit alig tudok megköszönni, be-betérve a szinte lépésenként nyitott ajtóval váró templomokba. Igen, Ő, a Lélek fútt rá a lelkemre és gondolataimra sok-sok évvel ezelőtt, hogy rávezessen, elvezessen a bibliás létlogika gyönyörűséges, de sok próbatételes, nagykorú keresztyénné (Bonhoeffer) edző útjára.
A Szent Péter-bazilika és a római zsinagóga között, a hallgatag, mégis oly beszédes píneák alatt lehelte rá lelkemre a Szentlélek e június közepi napokban a figyelmeztetést, nem csak nekem üzenve:
„Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől”, a krisztusi rádixtól, gyökértől, „hogy a keserűség gyökere felnövekedve, kárt ne okozzon és sokakat meg ne fertőzzön” (Zsid 12,17). Hallatlanul időszerű intés.
Uram, Jézus, kegyelmed háromszoros gyökérerejével őrizz meg minket továbbra is földi zarándokutunkon mindenféle elhajlástól Tőled!
(Felvidék.ma)
Istenünk létritmikája boldog
létezésünk ereje
Micsoda égi-földi szépség, létesztétika és létezés-erősítő rendezőelv van Istenünk Igéjében! Nem győzöm csodálni. Miként a mai vasárnapra kirendelt nagyböjti Úr napjának már nevében is hatalmas történelmi, üdvtörténeti erejét.
Ha a szó, „Oculi=szemek” konkrét jelentésétől elkezdünk egyre beljebb hatolni, lefejtve az isteni akarat magvát, üzenet-bimbaját rejtő létezésszirmokat, legyenek azok akár fekete és nehéz sors-szirmok vagy a már Japánban virágzó cseresznyevirág-tenger színes és illatos szirmai, mind beljebb jutva a titokbimbóig, csak csodálkozni és csodálni tudjuk az isteni bölcsesség végére mehetetlen meglepetéseit, tanításait.
Ennek a vasárnapnak egyetemesen keresztény, névadó ősigéje a Zsoltárok 25,15. verse: Szemem állandóan az Úrra néz (RÚF), Szemeim mindenha az Úrra néznek (Károli). Egy a lényeg: az a jó, ha a zsoltáros és a mi szemeink iránya, földi létezésünk iránya az az Úr, Aki egész teremtett világunknak létritmikát adott. Az az Úr, aki a teremtéstörténet egyes fázisainak megalkotásakor, el egészen az időtagoló sabbat, szombat, s a megnyugvás, megpihenés, szent csend és nyugalom, a megszentelés napjáig, létrehívott rendjére refrénszerűen, hétszer kimondta: Ez jó. Azaz célszerű, működésében hasznos, tartalmában jótékony, embersegítő, személyes létezésünket világrendbe fektető, amit Ő alkotott. De nem csak funkciószerűen jó, hanem érzelmileg is növekedést adó, jótékony, hiszen az Úristen szombatnapi megnyugvásába kapcsol az ima és az Őreá tekintés mindenfajta, legyen az ószövetségi, újszövetségi, zsinagógai vagy templomi-egyházi rendje, liturgiai gyakorlata. Mindez részt ad a rend és harmónia Istenének lelkületéből és a Béke Fejedelmének „Békesség néktek!” létformájából. Minden vasárnap, a mi sabbatunkkor ez a szentháromságos részesülés lehet a legnagyobb ajándékunk, miközben szemeim mindenha az Úrra néznek. A lefejthető létezésszirmok és jelentésszirmok nagy és meghatározó titkokat, kijelentett üdvvalóságokat és üdvigazságokat takarnak. Jótékonyan, minden nemzedék számára új virágzást és termést ígérő erővel. A tisztánlátás ígéretével, még ha az pillanatnyi egyéni és közösségi létezési bűnök, sötét praktiták leleplezésének és a szembesítésnek a fájdalmát is magukkal hozzák. Nem csak édes és elragadó lelki gyönyörűségeket jelent Isten Igéje!
Miért is? Figyeljünk a látások vasárnapján a látástorzulásokra, melyek állandó veszedelemként kísérik földi-emberiségnyi és személyes létezésünket. Nem azért, mert az Isten alkotta LÉT romlott volna meg, szó sincs erről! A LÉT ma is jó, ahogyan egykoron Isten mondta. De a létezés, amivé az ember tette földi sorsát, az már csupa torzulás, a bűn eredeti értelme szerint: elhajlás, elszakadás, elferdülés, a reformátori fogalmazás szerint: homo incurvatus in se – az ember önmagába csavarodásának, önmagába merülésének, süllyedésének az elsötétülése. ÁRNYÉKLÉTEZÉS. De lépjünk kicsit még hátrébb, létszirom-fejtéssel, igazságkereső szenvedéllyel, miközben ezeket a súlyos tényközléseket, tényigazságokat tudatosítjuk.
Hogyan is kezdődött? Az Édenben még a boldog szemek ideje volt Ádám és Éva számára. Amikor senki másra nem tekintettek, mint a jóságos Úrra, aki mindent oly szépen intézett, megágyazott az emberpárnak és az emberiségnek az Édenben. Amikor már a teremtés nagy művében minden készen volt, s megpihent Isten a hetedik napon egész alkotó munkájától, elhatározta, hogy elhelyezi a kertben, ott keleten, az embert (1Móz 2). Sarjasztott az Úristen tehát az ember édeni jólétéért a földből mindenféle fát, szemre kívánatost, szépet, esztétikai gyönyörűséget kínálót és eledelre jót, hogy létszükségletét is gazdagon kielégítse (1Móz 2,8kk).
A kert közepébe az élet fáját ültette, a jó és a rossz tudásának a fáját, aminek terméséből nem ehetett. Amikor pedig Éva levette tekintetét közvetlenül és lelkileg is az Úristenről, és rátekintett a kígyóra, meghallotta és követte csábító, Istentől elvonó, elhúzó, a boldog összetartozást elferdítő, szétszaggató szavát és szakított az életfa gyümölcséből, bekövetkezett a végzetes OCULI-romlás. Megnyíltak mindkettőjük szemei és észrevették mindazt, ami addig természetes, istenközeli pozitív létezési javuk volt, s rádöbbentek mezítelenségükre (1Móz 3,6kk). A látás sorsemésztően nagy árára. A szakítás létezési drámája dübörgött át lelkükön, egész földi egzisztenciájukon. A leszakított tiltott gyümölcs elszakította őket az Úristentől, amit Ő azonnal észrevett, s kérdezte: Ádám, hol vagy? Az ember és felesége ugyanis ráébredve a szakítás legfőbb, de még igazából nem is sejtett negatív és szörnyű következményeire, a szabadság ősterhére, elbújdokolt Isten tekintete elől a kert fái közé. A rejtőzködő emberpár rejtőzködését, ijedtségreflexét, a tett tudatosulásának a rettentő súlya alá önmagát önként száműző emberlét vergődését. A szégyen és az ébredő lelkiismeret csillapíthatatlan vádját. Az önvád terhét (1Móz 3,6-13).
Lám, az Oculi vasárnapnak milyen mélységesen mély létezéstörténeti és üdvtörténeti összefüggései vannak! De a látásromlás nem állt meg ennél a drámai pillanatnál. A kiűzetésnél. Azóta is mint száműzött, vándorol az ember a személyes és közösségi utakon, tévutakon, keresve az elveszett Édent szerelemben és gazdagságban, családban és honszerelemben, alkotásban, munkában és pihenésben, de az édeni béke soha nem jön vissza már. Sőt! A Biblia gyönyörű és létteljességet ígérő első mondatai, a teremtés gondviselő jóságának isteni alkotásában rejlő minőségét hirdető „Ez jó” teremtői szózat után jön a legnagyobb földrengés, ami az ég alatt bekövetkezhet: az elszakadás Istentől, majd az elszakadás az embertárstól, a testvértől. Az elomlás és a létezéstemető összeomlás. Hiszen Kain és Ábel története az első ember engedetlenségét létezéstörténeti, drámai totalitássá terjeszti ki Káin testvérgyilkossága révén. A testvérháborúk történetének egyik legmélyebb okát is egyszer s mindenkorra feltárva. A gyilkos kaini indulat a nagy harag és a lehorgasztott, bosszúérlelő tekintet oka az volt, hogy Isten kedvesen tekintett Ábel áldozatára (1Móz 4). Egyetlen tekintet okozta sértődöttség egy egész emberiségnyi romlás oka lett. Ez a bűn pedig minden ember ajtaja előtt ott leselkedik (1Móz 4,7). Íme, a létszirmok fokozatos lefejtése nyomán felsejlő emberiség-korszaknyi, történelem-végig érvényes igazságok. És a testvérháború azóta is tart: hol itt, hol ott. A II. világháború óta közel 200 helyi és gyilkos testvérháború dúlt. El egészen napjainkig és a szomszédságig.
Az átokszerző szemek, a kaini tekintetek mindenhatóságát azonban Urunk Istenünk jótékonyan megtörte. És megtöri. Nem lehet létminőséggé, az Őáltala teremtett lét negatív minőségi jelzője és márkajele a rossz. És ezt értették meg azok, akik az emberiség történetében az ellen-kaini történetírásban szerepet kaptak. Például Dávid, aki népét látásjavításra hívó fohászkodásában vallotta: Szemeim mindenha az Úrra néznek. És a mindenha nem vallási fanatizmus, hanem a mindenha jelenlévő kaini bűn állandóságával szembeni ellenállás, a megküzdés időhatározó szavaként és a szándékjelző eltökéltség megnyilatkozásaként. Az idők teljességében teremtményei iránt irgalmas Atyánk elküldte minden néphez az Ő Fiát, akiben minden oculi-romlás, az első emberpáré és a kaini is gyógyulni tud. Hitbeli látáskorrekcióval, létezési iránymódosítással. A boldog szemek, a Jézus-látás gyógyító örömét és terápikus valóságát élte át az idős Simeon, aki a Lélek indítására a jeruzsálemi templomba ment, kezébe vette a gyermekecske Jézust és áldotta az Istent, mert „meglátta szemem üdvösségedet, amelyet készítettél minden nép szeme láttára” (Lukács 2,30-31).
Íme Oculi vasárnapjának legmélyebb titka: az egész emberiségre halált, testvérháborút zúdító első emberpár és Kain utódainak mégis van szabadulásuk, szemgyógyulásuk, irányváltásuk az élő Jézus Krisztusban. Mégpedig minden nép szeme láttára. Amiként Áprily Lajos míves fordításában énekeljük a protestáns halleluját: „Emeljük Jézushoz szemünk,/Jön már királyi győztesünk,/Mennyből leszáll, s együtt leszünk./Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön,/Felséges várástól feszüljön,/Az álmot űzd el, készen állj,/Krisztus-nép, jön, jön a Király!”. Mindenkinek látó szemeket, boldogító Oculi vasárnapot!
(Felvidék.ma)
Válogatás Röhrig Klaudia spirituális prózájából
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - BIBLIÁVAL A KÉZBEN
I
TARZUSZ
Pál apostol szülőföldje
Jó 44 éve Gondviselő Istenem megengedte, hogy a Szentföldre léphettem, s ott 11 hónapon át járhattam Urunk megszentelte drága újszövetségi helyeken, és az ószövetségi kijelentéstörténet szent helyein. Nem turistaként, hanem régészeti kutatások munkatársaként, a Német Protestáns Intézet a Szentföld Ókortudományi Kutatásáért ösztöndíjasaként. 40-45 fokos melegben végeztünk ásatásokat egy amerikai expedíciós csoporttal, tisztogattuk, rendszereztük, elemeztük, katalógusba szedtük a több ezer éves agyag, kő és kerámia leleteket.
Legfelemelőbb élményeim között volt, amikor felmehettünk a Törvényadás Hegyére, a Mózes tapodta Hóreb-hegy izzó levegőjű csúcsára. Meg amikor Megváltó Urunk földi jelenlétével kitüntetett helyeken végeztünk feltárásokat. Még ma is beleremeg a szívem a szentség érintette földi helyek lenyűgöző hatásába. Mivel sokan már filmen, könyvekben, cikkekben megírták a táj, a szentföldi helyek Urunk által bejárt, Igéiben megörökített helyszíneit, most kicsit másfajta zarándoklatra hívom a kedves Olvasót. Sok ezer fényképet, több száz oldalas jegyzeteimet újra lapozgatva elhatároztam, hogy ezt a különös barangolást a kevésbé népszerűsített helyekkel kezdem. Pál apostol nyomában induljunk el most Tarzuszba, ahol a keresztyénség történetének első, s legjelentősebb misszionáriusa, az evangélium Európába vivőjének szülőföldjét keressük föl.
A szülőhelye után Tarzuszi Saulnak vagy Pálnak nevezett apostol Kr. u. 5 januárjában született az akkori Római Birodalom Kilikia nevű tartományának a fővárosában. Akkoriban a város egyeteme vetekedett a görög Athén, az egyiptomi Alexandria és a szíriai Antiókia szellemi tekintélyével. A város neve Bibliánkban ötször fordul elő. Az ApCsel 9,11-ben tarzuszi Saulként említi őt Lukács, aztán amikor Jeruzsálemben a görög nyelvűekkel vitatkozott, s azok végezni akartak vele, akkor testvérei visszaküldték Tarzuszba (ApCsel 9,28-30). Már itt láthatjuk, hogy a szülőváros nem csak történelmi hely, s nem pusztán családtörténeti rangot kap, hanem az életben maradás városa is. Azzá lesz, mert az Úrnak terve volt Saullal, s ezt a várost jelölte ki számára a kegyelem Ura a túlélés helyévé. A város így bekerült a keresztyén üdvösségtörténetbe, átlépve egy másfajta minőségbe, mert az Úrnak volt szüksége a városra, hogy későbbi apostola ott megszülessen, majd túlélje a veszedelmet. Azután olvasunk Tarzuszról, amikor Barnabás elment Saulhoz, s magával vitte Antiókiába, ahol igen nagy sokaságot tanítottak (ApCsel 11,2526). Majd ismét Jeruzsálemben látjuk, ahol a görög tudásán csodálkozó ezredesnek, aki éppen letartóztatni akarta, azt mondta: Én Tarzuszból való zsidó vagyok, Kilikia nevezetes városának polgára (ApCsel 21,39). A zsidókhoz fordulva héberül így folytatta: A kilikiai Tarzuszban születtem (ApCsel 22,3). Igen, különös családi és vallási, illetve “polgári” azonossága volt Pálnak. Szülei jómódú farizeusok voltak, otthon héberül és arámul beszéltek egymás között, de az utcán már görögül, latinul váltott szót. Több nyelvet elsajátított, az akkor még létező zsinagógában, ami a városnál kanyargó Kydnus folyó közelében állhatott. Az ottani Midras-iskolában sajátította el a Törvényt, előbb ott metélték körül, 12 évesen ott vált a Törvény fiává. Tarzuszban helyezték vállára a toga virilis-t is, a férfiaknak járó tógát, amivel szabad római polgárságát nyilvánították ki. Ez a különös tarzuszi identitás aztán a damaszkuszi úton fordult át Saulból Pálba, amint beragyogta őt Krisztus, s így új önazonossága lett: krisztusi emberré lett. Mindenben Krisztus határozta meg őt. A régi ugyan nem vált semmivé, hiszen iskolázottságát, nyelvtudását, műveltségét, írásismeretét is teljesen a Názáreti Jézus ügyének szentelte. Ez ma is így van mindekivel, aki Atyánk elrendelése, Urunk elhívó Igéje nyomán új emberré lesz: amit addig saját magáénak tekintett, azt Krisztus szolgálatába álltja. Ugye, megéreztük már ezt a csodálatos “átprogramozást” megtérésünkben?!
Tarzusz ma törökországi város (Mersin). Egykoron zsinagóga, majd nagy templom állt ott. Pál révén sokáig fényes neve volt korokon át Jézus követői seregében. Ma is, de a város mai lakói szinte semmit nem tudnak erről. Nekik ez már régmúlt, elsüllyedt, talán soha-sem-volt dicsőség. A ma élő keresztyéneknek, s az utánunk következőknek azonban nem egy múltja vesztett város, hanem Pálért kedves zarándokhely. Azé a Saul-Pálé, aki a Benjámin törzséhez tartozó tarzuszi családból sarjadt, melyben elődei között Izrael első királya, Saul is ott volt. Nem akármilyen családtörténet! Saul nevével a királyi eredetre emlékeztették őt szülei, a római Paulus névvel a szabad polgárvoltra. Hányféle vér csordogált Pálban! Mennyi benned és bennem? De nem a vér, a férfi indulata határozta meg őt, sem minket, hanem Isten Szent Lelke Krisztusban. Eleink örökségét is átprogramozó Urunk új emberré szülő kegyelme ért el hozzánk is! És többé már nem annak örülünk, hogy mit mondanak rólunk a családi krónikák, hanem annak, hogy a nevünk fel van írva a mennyben. A hagyomány szerint ma már csak egyetlen, még működő kerekeskút emlékeztet a város méltán legnagyobb fiára. Állítólag ez a tarzuszi Saul szüleinek házában állott. De amíg a földi emlékezet megmarad, addig Saul-Pál nevének említésekor sokakban felidéződik Tarzusz neve is - mert így rendelte Urunk.
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN – BIBLIÁVAL A KÉZBEN
II.
ANTIÓKHIA
A „keresztyén” név szülőföldje, az első „presbiterek” szolgálati helye
Pál apostol és a vele együtt szolgáló Barnabás személye élő hidat képezett a jeruzsálemi gyülekezet és az Orontes partján fekvő szíriai Antiókhia között. Ez a város, mely a későbbiekben a keresztyén teológiai gondolkodás és az egész közel-keleti keresztyénség szíve lett, a Római Birodalom harmadik legnagyobb települése volt. Pál korában több, mint fél millió lakosa volt. Pál még Saul korában, amikor Tarzuszból, szülővárosából a zsidóság fővárosába, Jeruzsálembe igyekezett, nem kerülhette ki fényes palotáit, négyszeres oszlopsorral szegélyezett, hét kilométer hosszú, kikövezett római főútját. Nagy Sándor utódja, I. Szeleukosz alapította a várost Kr. előtt 310-ben, azzal az ambícióval, hogy fényesebbé teszi Babilonnál. Amfiteátruma, kőszínháza a legnagyobb volt a Római Birodalomban. A világon itt volt az első tökéletes utcai világítás, hatalmas olajlámpások nappali fényt árasztottak az utcákra. Korabeli feljegyzés szerint Róma, Efézus és Alexandria népe irigységgel szemlélte a várost.
Hitünk története szempontjából ez a város, amelynek neve 17 alkalommal fordul elő főként az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben, sokkal fényesebb, mint a város külső ragyogása. Miért is?
A „keresztyén” nevet ez a város adta a világnak (ApCsel 11,26), s egyben Pál és Barnabás eredményes, egy éven át folytatott missziós esztendejének a helyszíne is volt, ahol később a hosszabb missziói utakra is felkészítette őt Isten Szentlelke. Pál három missziói útja végén mindig visszatért a városba. Az ottani, főként görögökből megtért közösségnek hirdették az Úr Jézus Krisztust, miután az üldözés következtében szétszóródott tanítványok eljutottak Antiókhiába. „A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek”, azaz görögül khrisztiánusz-nak, latinul christiani-nak. Nem Róma, nem Jeruzsálem, hanem a mai sokat szenvedett Szíria földjén, az Orontes parti Antiókhia szép keresztyén nevünk szülővárosa.Rögtön meg kell jegyezni, hogy van az Újszövetségben egy másik Antiókhia is, ez az egykori Piszidia tartományban található, a mai Törökország Anatólia Tartományában, igencsak messze a szíriai Antiókhiától. Pál apostol első missziói útja során ide is elment, amikor Cipruson át elhajózott, s gyalogszerrel, nem kis veszedelem közepette végigjárta Attália, Perge, az ottani Antiókhia, Ikónion, Lystra, Derbe városait és prédikálta az evangéliumot Sabbat napon a zsinagógákban. De mindenhonnan elüldözték. Erről az útjáról szólnak az ApCsel 13-14 versei (13,4kk; 13,14kk; 14,19kk; 14,21kk). Pált ezen az útján Lisztrában megkövezték a szomszédos Antiókhiából és Ikóniumból érkezett zsidók, kivonszolták a városon kívülre, mivel halottnak hitték (14,19). Amikor erről az első missziói útról Barnabással együtt a szíriai Antiókhiába hazamentek, ott beszámoltak a gyülekezetnek munkálkodásukról, hányattatásaikról. Ekkor megjegyzi Pál: gyülekezetenként elöljárókat, presbitereket (preszbüterusz – görögül – presbyteros – latinul – ApCsel 14,23) állítottak.
Az Orontes-parti szíriai Antiókhia gyülekezete volt a páli missziós szolgálat lelki központja, a bázis, a másik, az piszídiai Antiókhia csak egy állomás, aminek nem igazán jó emlékezetét hordozta szívében a népek apostola. Az ApCsel 14,25kk-ban olvasunk arról, hogy missziói beszámolót és jelentést adott Pál és Barnabás útjukról, hiszen onnan indították el őket Isten kegyelmébe ajánlva térítő útjukat – ezzel tartoztak „anyagyülekezetüknek”. Értékelésük minden személyes fájdalmat felülmúlt és gyógyított: „elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre” (14,27). Amikor a jeruzsálemi apostoli gyűlés levelet fogalmazott és küldött Pállal és Barnabással az antiókhiai gyülekezetnek, ebből is érződik, hogy milyen súlya volt a korabeli keresztyénségben Antiókhia egyházának. Ott már voltak ugyanúgy apostolok és vének, mint a jeruzsálemi ősgyülekezetben (ApCsel 15,22-23). Sőt azt is megtudjuk az ApCsel-ből, hogy az antiókhiai gyülekezetben volt néhány próféta és tanító (ez utóbbiakat nevezte a latin Újszövetség doctores-nek), tehát igen művelt összetétele volt ennek az ősi keresztyén közösségnek. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a híres Gamáliel-féle zsidó „akadémián” magas fokú rabbiképzésben részesült Saul/Pál igazából Antiókhiában érezte otthon magát, ahol a zsidó, görög-hellén és a latin szó, kultúra örökségével érkezett megtértek békésen és boldogan együtt tudtak élni újjászületett, Krisztusban mindenfajta válaszfalon túllépő új életet.
Az sem véletlen, hogy éppen ebből a lelkileg gazdag gyülekezetből nőtt ki a teológia- és egyháztörténelem egyik legjelentősebb eszmei központja, az egyiptomi Alexandria mellett a legerősebb lelki és hitbeli forrásvidéke a keresztyénségnek. Már a 3. század közepe óta püspöki székhely. Olyan nevek jelzik történetét, szellemi világítótorony szerepét, mint Szamoszatai Pál, Ignatius, Theophilus egyházatya. A teológiai fejlődés elején, kb. 363 óta, egy presbiter áll, a szó eredeti értelmében elöljáró, vén, Diodor néven, aki később Pál apostol szülővárosában, Tarzuszban lett püspök. Így ölelte Isten egybe korokon keresztül Tarzuszt, Antiókhiát, Jeruzsálemet. A legnagyobb antiókhiai gondolkodók, imádkozók, mint Chrysostomosz és mások a keresztyén lelkiség és egyetemes gondolkodáskultúra fényes csillagai ma is. Az ő örökségük is segítette megmaradni Urunk kegyelme mellett minden kegyetlen üldöztetés ellenére az utóbbi években szír keresztyén testvéreinket az iszlám világban, akik magyar keresztyénségünket megelőzően már közel ezer éve Krisztus Urunk hűséges tanítványai lettek. „Ahol mély a gyökér, ott a fák koronáját szaggathatja a vihar!” (mai szír keresztyén közmondás).
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN
III.
CIPRUS
Az első térítő út állomása és kincse: “a ciprusi szentháromságos missziói modell”
Mennyivel más az, ha személyes élményeink szűrőjén át írunk valamiről, mint könyvekből. Hálás vagyok Uramnak, Jézus Krisztusnak, hogy 1986. novemberében az akkori nevén Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház országos missziói és külügyi előadójaként részt vehettem azon a világkonferencián Cipruson, ami a 2. évezred prófétai egyházi szolgálatának távlataival, esélyeivel foglalkozott. Lelkipásztori naplóm 7. kötetében örökítettem meg benyomásaimat “Larnaka - 1986” címmel. Most ezt lapozgatom, s indulok Kedves Olvasóimmal Pál nyomába. Nem azért, mert a nyári utazások nagy szezonja van vagy az Afrodité görög szépségistennő turisztikai-mitológiai jelenlétét sok helyszínen megörökítő, lenyűgöző szigetről kívánok mesélni.
Az első missziói útra Pál, Barnabás és János Szentlélektől küldve indultak el. Lukács az ApCsel 13,4-12-ben pontos tudósítást írt erről a ciprusi időszakról, ami Isten Igéjének a hirdetésére szolgáló út volt (5.v.). Pálnak alkalmat adott arra, hogy az Úr egyenes útját elferdítő varázslóval szemben is (8-10.) megmutassa Jézus hatalmát, de arra is, hogy a római hatalom helytartójának a figyelmét is felkeltse a Jézus-hit iránt (7.v.), aki hitt, elámulva az Úr tanításán (12.v.). Rövid idő alatt sok minden történt, a ciprusi zsinagógáktól a helytartói palotáig.
Az első különös sajátosság, amit megtudunk a ciprusi út elején, s ez érvényes Pálnak mindhárom missziói útjára, sőt annál is többre: a misszió indítója, mozgatója a Szentlélek, aki a 4. vers szerint is elküldte őket erre az útra. A latin fordítás adja ezt egyértelműen vissza, amikor a“missi ” szót alkalmazza. De azt is felismerhetjük az Igéből, hogy a misszió tárgya, témája: Isten Igéjének (=verbum Dei) a hirdetése, prédikálása (5.v.), az Úr tanításának (=doctrina Domini) terjesztése (12.v.). A hatékony misszió emberi “kulcsára”, feltételére is rámutat ez az igeszakasz: megtelve Szentlélekkel (9.v.) szólt Saul, akit Pálnak is hívtak. Ma is igaz: Szentlélek nélkül lelketlen és hiábavaló fáradozás minden egyházi vagy papi, presbiteri igyekezet. Megtudjuk továbbá azt, hogy a misszió céljai között ott van a hitvédelem, az Úr egyenes útjának védelmezése (10.v.) mindenfajta elferdítéssel szemben (10.v.), az igazság ellenségeivel (10.v.), az álprófétákkal szemben, akik igyekeznek eltéríteni a hittől (8.v.) Ahol a tiszta Ige megszólal, ott az Ördög sem alszik, akit itt Barjézus, vagy Elimász, a varázsló testesít meg. S még valami: itt is szerepel az a szó, amivel az igehirdetői, a missziói szolgálatot minősítette, “rangosította” Lukács. Pált és Barnabást ugyanis elkísérte erre az útra János mint segítőtárs (5.v.). Itt a ministerium szót használja a latin fordítás, ami pedig legnagyobb méltóságunkra emlékeztet, amit reformátor őseink így fogalmaztak meg: minister verbi Divini - Isten Igéjének a szolgája. Ez minden hívő keresztyén, presbiter, diakónus, lelkész, tanító, doktor: az Ige szolgája. Fontos szempont ez is: az idegen hatalom és vallási világ képviselője, ez esetben a római prokonzul, Sergiusz Paulusz “hallani kívánta az Isten igéjét” (7.v.). Egyértelmű: Isten Igéje felette áll, s így megszólíthatja a világi hatalom és más vallások rendszerében élő, fogva tartott embereket, és üdvösségre vezetheti őket. Semmiféle vallási határ vagy korlát nem állhatja útját az Ő Szavának. Itt is beigazolódik: a hit hallásból van (Róm 10,17). Az sem mellékes, hogy Isten Igéje hirdetésének sok helyszíne van: a zsidók zsinagógája (5.v.), a helytartó, a hatalom palotája (7.v.), az utca, ahol lehet sokféle emberrel találkozni (6.v.). Erről pedig az a szintén reformátori alapelv jut eszembe, hogy a Szentlélek nem ott van, ahol az egyház, hanem az egyház van ott, ahol a Szentlélek! Nem lényegtelen még odafigyelnünk erre is: e nyolc igeversben a teljes Szentháromság mint belső lelki tartó szerkezet jelen van: “Isten” (theosz) neve kétszer, az “Úr” (kyriosz) megjelölés háromszor, a “Szentlélek” (hagiosz pneumatosz) megnevezés kétszer fordul elő. Hálásak lehetünk a Szentháromság Istennek, hogy ebben a rövid ciprusi tartózkodásban Pál és a keresztyén misszió tiszta forrását kapta meg a világkeresztyénség. A “ciprusi szentháromságos missziói modellt” egyetemes érvénnyel és történelmi maradandósággal.
Szalamisz (5.v.) kikötőváros volt a sziget dél-keleti részén, Pál idejében már vagy 90 éve római uralom alatt. A lakosok száma a szigeten akkortájt egymillió lehetett, vallásilag java részük a sokistenhívő görög mitológiai világ befolyása alatt, de voltak zsidók is. S majd Pálék nyomában lettek keresztyének is, akik hosszú évszázadokon át a többséget alkották, majd jött az oszmán terjeszkedés. Olyannyira, hogy a múlt században ketté is szakították a szigetet, északi része török és muszlim, nagyobbik része görög és keresztyén állami területté vált. Több zsinagóga is volt Szalamiszban. Innen származott József is, akit az apostolok Barnabásnak neveztek el. A rómaiak építészeti bábelizmusát mutatja, hogy éppen Pálék ottléte idején már épült a 20 000 ülőhelyes színház. Pál, Barnabás és János ciprusi körútjuk során, ami Szalamisztól a déli tengerparti városokon át vezetett Páfoszig, átbarangoltak Citiumon is, az Ószövetségben is említett Kittimen (4Móz 24,24; Ézs 23,1;12), ami a sztoikus görög filozófiai iskola alapítójának, Zénónak a szülővárosa volt. Ószövetségi hagyományok, görög istenmítoszok, filozófiai bölcseleten, majd az Úr Igéjének magas szellemi légkörében fürdőzött a szigetet, nem csak a kéklő tenger látványában és a narancsligetek édes illatában. Ma ezt a helyet Larnakának hívják. Hagyományok szerint Pál missziói munkájának egyik áldásos ciprusi hagyatéka volt, hogy Heraklidészt, aki ott tért meg, később Barnabás a város püspökévé szentelte.
Új-Páfoszban, latinul Augusta Claudia városában, a sziget nyugati partján, az akkori római tartományi fővárosban játszódott le a prokonzul, Szergiusz Paulusznak, “az okos embernek” a megtérése, és Bárjézus megátkozása és szeme világának átmeneti kioltása. Jól látszik, hogy az idegen hatalom értelmes embere mennyire nyitott volt az evangéliumra, de az is, hogy milyen módszerrel dolgozik a világ fejedelme. A varázsló Elimász, vagy a Krisztus-ellenes erők fondorlatos történelmi módszereiből is felvillant az Ige párat: ez az ellenség, álpróféta először is szembeszállt velük (resistebat, azaz ellenállt 8.v), mindenféle csalás és gonoszság ennek az ördögfajzatnak (10.v. szó szerint a diabolosz fiának) az eszköze. Ő az igazság ellensége (10.v.), az Úr egyenes útjának elferdítője (10.). Micsoda eszköztára a gonoszságnak! Ezzel szemben Pál nem vitatkozik, s nem emberi bölcsességet szegez szembe, hanem az Úr keze rajtad van kijelentéssel (11.v.) hatástalanítja az ellenséget. Hányszor engedjük át a cselekvést életünkben az Úr kezének? Nem azért van oly sok veszteségünk, vereségünk, mert a mi kezeinkkel akarunk mindent elérni? Ma már az is történelmi tény, hogy a római birodalomban Ciprus lett az első keresztyén provincia szigetként. Ebben a megszálló hatalom emberének a megtérítése az első lépések egyike volt. Áldott a mi Urunk, hogy a ciprusi missziói modellnek a működését ezen a szigeten is bizonyította!
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN – BIBLIÁVAL A KÉZBEN
IV.
LISZTRA
Eldugott hely, nagy üzenetekkel
Isten ügyében nincsen „Isten háta mögötti hely”! Ennek egyik ékes bizonyítéka a kicsiny kisázsiai település, Lisztra (a térképen Lykaonien tartományban található, Ikonien és Derbe között, írásmódja: Lystra), ahol Pál apostol első missziói útja során járt. Az ott történtekről tudósít az ApCsel 14,8-20. A mai Törökország területén található kisváros egykoron 30 km-re feküdt Ikóniumtól, ahol szintén megfordult Pál. Ezen a helyen három olyan dolog történt, ami igencsak minősített hellyé tette az apostol korában a görög mitológiai világ szellemi fogságában élő várost. 1) Pál látva a béna lábú ember hitét, hogy meggyógyítható, talpra állította őt (14,8-11). 2) Pál itt fogalmazta meg az evangélium hirdetésének fő célját (14,15-17), s innen indította el tanítványi útjára Timóteust. 3) „Jutalmul” megkövezték (14,19-20). Pál először Kr. u. 48-ban járt ott Barnabással együtt, majd második missziói útja során, Kr. u. 51-ben (ApCsel 16,1-3; 2Tim 3,11), ekkor történt Timóteus elhívása. A 451. évi Kalcedoni Zsinaton a várost már püspök képviselte.
Néhány hangsúlyos üzenet. A béna talpra állításának csodájában több sajátos mozzanat van. A béna hallgatta Pál igehirdetését (14,9), és itt is beigazolódott: a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által (Róm 10,17). Az is kitűnik, hogy akinek van hite, az megérzi a másik emberben a hitet, miként Pál a bénában (14,9/b). Nem Pál a gyógyító, hanem a hitnek van gyógyító ereje: Pál meglátta, hogy hisz és meggyógyítható (14,9/b). A görög szövegösszefüggés úgy fogalmaz, hogy a bénának gyógyító hite van, s mivel a gyógyítás a megmentés, szabadítás szóval függ össze, egyértelmű az utalás: csak Jézus, a Szabadító gyógyíthat meg, szabadíthat meg a bénaságtól, a születéstől fogva való betegségektől. Ebbe a Szabadító Jézusba vetett hit gyógyít ma is!
Nagy, központi üzenete Pál lisztrai rövid szolgálatának nem kevesebb, mint az evangéliumhirdetés, a prédikáció, a bizonyságtétel céljának megfogalmazása, egyszerű summája: „azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez...” (14,15). Ez a mindenkori cél: a hiábavaló dolgokból megtérni az élő Istenhez. Mi volt ott és akkor a hiábavaló dolog? Az a vallásos tévhit, hogy Pálban és Barnabásban istenek jöttek le az emberek közé (14,11). Félelmetes az emberi szív torzult látása: ha nem az egyetlen Isten Jézus Krisztusban történt alászállása járja át gondolkodásukat, életüket, hitüket, akkor minden, akár Isten nevében megtett segítő talpra állítást is félremagyaráznak, s megistenítik, személyi kultusszal veszik körül a „csodatevőt”: Pált és Barnabást, az élő Isten helyett.
Ez a lisztrai tévedés ma is él. Az emberkultusz legkülönfélébb torz szellemi, lelki, testi formában, el egészen az okkult jelenségekig vagy az emberi csúcstechnológia titkos manipulációiig. Valójában ebben is ugyanaz derül ki: az ember Isten számára teremtett lény – s vagy visszatalál a szívében rejtőző imádat-igénnyel Istenhez, ez az igazi religio christiana (Kálvin), vagy elvész a bálványok labirintusában, őserdejében. Pál világossá tette: emberek vagyunk, nem istenek (14,15). Isten azonban jótéteményei által bizonyságot tesz létezéséről és „betölti szíveteket örömmel” (14,17). Ez az igaz vallásosság, az élő hit gyümölcse ma is, ezen a karácsonyon is: betelni szívbéli örömmel.
Evangéliumi józanságra is int Lisztra minket. A történet drámai véget ért volna, ha nincsen ott újra a Szabadító láthatatlanul, de hatékonyan. Nem messze szülővárosától Tarzusztól, Pált Lisztrában a vallási fanatikusok bujtogatására megkövezik, s kivonszolják a városon kívülre, mert holtnak vélték (14,19). A lisztraiak áldozatot akartak bemutatni nekik néhány órája vallásos tévhitükben, majd csakhamar a vallásos vakhit ki akarta oltani az életét. Micsoda színeváltozás! A bűn sokarcúsága. Isten gyermekeinek a jutalma ilyen kétes fényű, ha emberektől várják azt. De a mi jutalmunk a mennyekben van, ami semmihez sem fogható. Csak ennek tudatában szabad végezni szolgálatunkat. Meg annak reményében, hogy a tanítványok, testvérek, gyülekezeti tagok, beteglátogató szolgatársak majd minket is körülvesznek (14,20) imával, reménységgel, biztatással, s ez akkora erőt adhat, hogy visszamegyünk a városba, s újabb, Isten által megtervezett utakra indulhatunk. Lisztra kicsinysége mögött ott tapasztalható, fedezhető fel Urunk, Szabadítónk, Jótevőnk, Bajvívónk nagysága, s ez a boldogító megtapasztalás és lehetőség mindenre elégséges!
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN – BIBLIÁVAL A KÉZBEN
V.
ANTIÓKHIÁTÓL ANTIÓKHIÁIG
Egy missziói körút mérlege (ApCsel 14,21-28)
Ha ránézünk a térképre, azonnal kirajzolódik előttünk Pál apostol első missziói útjának íve, terjedelme. Az evangélium hirdetésével, megismertetésével és sok próbatétellel, veszedelemmel teljes út jó két évig tartott, 46-48. között. Az út mintegy 1 800 km-t tett ki, ennek java részét hajón tette meg, de leginkább az „apostolok lován”, saját lábán. Keresztcsont problémái miatt nem valószínű, hogy lóra vagy szamárra ült. Az első missziói út külső jellegzetességeivel most nem foglalkozunk, a Földközi-tenger viharaival és a félsivatagos területek mindent befedő, szinte légzés bénító porával és a hőséggel. Inkább azzal az értékeléssel, amit maga az apostol adott erről az útról, melyben több hasznos útmutatást is találunk a presbiteri és a tanítványi életformáról. Erről az első térítői-missziói körútról formailag annyit jegyezzünk meg, hogy a szíriai Antiókhiából indult, legtávolabbi pontja a piszidiai tartománybeli Antiókhia volt.
Így is fogalmazhatunk: Antiókhiától Antiókhián át Antiókhiáig – egy teljes kör, mellyel kapcsolatban Lukács, a tudósítás szerzője megállapítja: „elvégzett” (ApCsel 14,26) munka lett ez az utazás, amire őt és kísérőit Antiókhiából indították el a nagy gyülekezetből Isten kegyelmébe ajánlva (14,26). Az eredeti szöveg szerint komplett lett a utazás, a görög eplérószan szó a teljességre utal. Amennyit csak ki lehetett hozni Jézus evangéliumának közhírré tételéért, azt Pál és kísérete kihozta ebből az útból. Mai szóval: sikeres, eredményes volt Pál útja. Valóban Pál missziója volt ilyen? Ő csak eszköz volt ezen az úton, a beteljesítő az volt, aki az út, az igazság és az élet. Ezért amikor az út végén majd összehívják az antiókhiai gyülekezetet, hogy számot adjanak az elmúlt jó két évről, akkor az Ige így fogalmaz: „elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre” (27.v.). Ki volt tehát valójában az első missziói út alanya, végzője, cselekvője, mozgatója? Maga az ÉLŐ ISTEN, Ő A MISSZIONÁRIUS. Pál áldott, odaszánt eszköz volt az Ő kezében. És mi volt a tárgya, célja, fő témája Pál missziói körútjának? JÉZUS KRISZTUS, Akiről mindenütt bizonyságot tett, az evangélium, amellyel sokakat tanítványságra hívott (21.v.). Elképesztő vagy csodálatos inkább, hogy a már nem fiatal, s nem egészséges Pál ekkora lendülettel járt-kelt szárazon és vízen, lankás tájakon és meredek hegyvidéken, tikkasztó hőségben, ellenséges pogányok és útjelző zsinagógák között. Hogyan volt minderre ereje? Vitte, emelte Jézus, Akiről egész élete szólt a damaszkuszi út óta. Mindezt böjtölve és imádkozva, nyilvánvalóan a SZENTLÉLEK ereje és jelenléte támogatásával (23.v.) küzdötte végig. Ebben a nyolc verses igeszakaszban kilenc helyet, tartományt, várost sorol föl Lukács, amerre megfordult útja végéig Pál. Valósággal missziói lázban égett. A bizonyságtétel lázában, a megváltott ember csontjaiba rekesztett tűz magas izzásával szinte végigrepülte a két évet. Két dolgot feltétlenül meg lehet tanulnunk presbiterként, lelkészként, Jézus tanítványaként ebből az Igéből. Először azt, hogy elsődleges dolgunk a „mit/kit?” kérdésének tisztázása, majd a „hogyan?” tisztázása. Mit? Pál és útitársai az evangéliumot hirdették (21.v.), azt az örömhírt, ami őket is boldoggá, örömtelivé tette: az élő Jézus Krisztust. De ez az evangéliumhirdetés soha nem volt öncélú. Krisztus megismertetése a célja és a tanítvánnyá tétel az iránya (21.v.), hogy mások is az Ő követői, boldog, megváltott gyermekei lehessenek. „A megosztott öröm kétszeres öröm, a megosztott fájdalom fele fájdalom”. De nem elég a fellángoltatás, a térítés, a tanítvánnyá tétel. A következő kérdés: Hogyan lehet megtartani ezt az állapotot, a tüzet táplálni? Úgy, hogy visszatértek (Lisztrába, Ikóniumba, Antiókhiába – 21.v.), s az evangélizáció munkája után végezték az utógondozást, a pásztori munkát. Több mozzanata volt ennek. 1. Erősítették a tanítványok lelkét (22.v.), a latin fordítás itt a confirmare szót használja! 2. Bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben (22.v.). 3. Ezt evangéliumi józansággal tették, kijózanító valóságérzékkel: „sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten Országába” (22.v.) - üldözés, próbatétel, nélkülözés mind kísérői, sajátos „kitüntetései”, márkajelzései lehetnek a tanítványi útnak, de ezzel szemben bátorít az apostol.
És hogy sem az evangélizáció, sem a tanítvánnyá tétel sok élő gyümölcse el ne vesszen, s a tanítványok ne szétszéledt juhok legyenek, mert magányosan szinte lehetetlen megélni keresztyénségünket, ezért az apostolt követve „gyülekezetenként elöljárókat, PRESBITEREKET választottak, böjtölve és imádkozva ajánlották őket az Úrnak” (23.v.).
Olyanokat, akikkel egy hajóban, a Krisztus-követés keresztes felségjelű látható és láthatatlan anyaszentegyház-hajójában utaztak, utazunk. Mindebből világosan kitűnik az a sokrétű küldetés, feladat, amire Pál már első missziói útján a presbitereket kijelölte: bizonyságtétel az evangéliumról, tanítványságra vezetés, a hitre jutottak gondozása, erősítése, bátorítása. És adva van ehhez az eszköz is: böjtölés és imádkozás. Ugye mennyi lelki eszköze, „munkaeszköze” van a presbiternek, lelkésznek? Pontosabban Krisztusnak! Élünk-e ezekkel és hogyan? Mert ez az igeszakasz tudatja azt is, hogy a presbiter, a keresztyén ember életében a mennyiségnek és a minőségnek összhangban kell lennie, s mindkettőnek meg kell lennie! Pálék az antiókhiai gyülekezet előtt készített szóbeli (kommunikált) missziói mérlegükben mit tettek a serpenyőbe? Egyik oldalon: elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten. A latin fordításban használt szó a quanta, ami a mennyiségre is utal, és a nagyságrendre is (27.v.). A minősége ennek az útnak, de minden presbiteri útnak is a mi módon, a latin szerint a quia kérdéssel függ össze. Az, hogy Isten kaput nyitott a pogányoknak a hitre (27.v.). Minőség és módszer, a hatékony páli missziónak és a hatékony presbiteri szolgálatnak a két kulcsa, „titka” ennek az igeszakasznak a fényében. Hány ajtó marad zárva miattunk, s hány ajtó nyílik meg szolgálatunk révén – a hitre? Súlyos és nyugtalanító kérdés. A világ egyik legerősebb református közössége Dél-Koreában él. Mintegy 20 millió reformátussal. Ott a gyülekezetekben mindenkinek évente egyszer számot kell adnia elhívó Ura és a gyülekezet közössége előtt arról, hogy a maga missziói útján, városában, falujában, utcájában hány embert tudott megszólítani eredményesen az evangéliummal, hozott el a templomba, gondoz, erősít, bátorít? Milyen a mi lelki és missziói, pásztori, presbiteri, gondnoki, főgondnoki, esperesi, püspöki szolgálatunk mérlege ezen az antiókhiai mérlegen? Gondolunk néha erre? Például 2019-re visszatekintve? Bizonyára még 2020-ra is lesz feladat, amit pótolnunk lehet, kell. Hogy magyar református presbiterként vagy lelkészként kaput nyissunk a hitre és meg is őrizzük a ránk bízottakat. Hogy a missziói út részvételünkkel is folytatódhassék! Isten kegyelmébe ajánlva egymást és önmagunkat, induljunk hát az elvégzendő munkára (26.v.)!
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN
VI.
A pogány Európa evangéliumot kíván
RÓMA, WITTENBERG, GENF NEM LÉTEZIK
BETHLEHEM ÉS ANTIÓCHIA NÉLKÜL
Lukács nagyszerű tudósításából, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben olvasunk arról, hogy Pál és Barnabás visszaindul Antiókhiába a jeruzsálemi zsinat (Kr.u. 44-49) írásbeli határozatával. A levélben, ami az eredeti szöveg szavával alapvető dogmákat, tanításokat határozat formájában tartalmaz (ApCsel 16,4), ilyenek szerepelnek: a megtértek tartózkodjanak a bálványáldozati hústól, a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. Pál második missziói útja kezdetekor ezzel a levéllel körbejárta azokat a városokat, ahol bizonyságot tett Jézusról. Jó meglátnunk, hogy az első jeruzsálemi apostoli és presbiteri gyűlésen az apostolok és a presbiterek hozták meg a döntéseket. Micsoda hitbeli és történelmi elkötelezés ez! A keresztyén misszió elején már működött egyfajta presbiteri rendszer, ha ezt nem is így hívták. Kétszer is utal Lukács erre a sajátos és egyenrangú együttműködésre: „mi, az apostolok és a vének” (ApCsel 15,23 és 16,4). Lássák így és becsüljék így a mai presbiterek szolgálatukat, ami az egyház kezdete óta kedves és szükséges volt Istennek egyháza építéséhez és a hit terjesztéséhez!
Ha ránézünk különféle bibliai atlaszokra, és megtekintjük Pál első három missziói útját, érdekes körkörösséget figyelhetünk meg. Az első missziói utazás Antióchiából indult ki, érintette Tarzuszt, Pál szülővárosát, majd Kis-Ázsia városait. Mintegy háromezer kilométert tett meg az apostol. Majd visszatért Jeruzsálembe. A második utazás innen indul, szintén Antióchián és Tarzuszon keresztül, majd vissza Jeruzsálembe. A központ, az indító gyülekezet mindig az antióchiai. Szép lelki rajzolat ez. Földi értelemben egy gyülekezet, az antióchiai a szíve a térítő utazásoknak, a háttér. Jeruzsálem a visszatérések után a számadás helye. De mindhárom missziói útnak a tengelye, Aki körül minden szó, igehirdetés koncentrálódott, és az egész missziói tűzet, lendületet táplálta, az a feltámadott Krisztus. Ő adott Pál szívébe látomásokat a Szentlélek által, Ő adott nem fiatal lábaiba kitartást az első missziói út közel 3000 kilométerének megtételéhez, és a második út 5000 kilométeréhez. És meghátrálás nélküli elhívás- és küldetéstudatot a második térítő út közel öt évéhez (47-52). Hasonlatosképpen kellene legyen ez a presbiteri és hívő szolgálatban is. Ahol és amikor a szívünk minden erejét a lelki középpontból, a feltámadott Krisztusból nyeri naponta, ott és akkor lesz kitartás, öröm, drága hitélmény másoknak és nekünk is a szolgálatban. Így egyre bővülőbb köröket tudunk megfutni Krisztusért a gyülekezetben, sőt még azon kívül is.
Pál és Barnabás előbb Derbébe, majd Lisztrába ment. Itt találkozott Timóteussal (16,1kk), aki szeretett tanítványa lett idővel. Hívő zsidó asszony volt az édesanyja, görög az apja. Etnikailag és vallásilag is vegyes házasságból származott. Mivel pedig Isten nem személyválogató, kihívta őt ebből a vegyes családi helyzetből. Pál nem akadt fenn a vér szerinti és életrajzi sajtosságokon, ahogyan ez bizony sokszor előfordul az emberek, még a „hívők” között is. A görögök nem mondhatták rá gúnyolódva, te zsidó vagy, a zsidók nem tekinthették őt jöttmentnek, hiszen a testvéri bizonyságtétel, a lisztrai és az ikóniumi testvérek jó bizonyságot tettek róla (16,2). Antiszemtizimus, vagy idegengyűlölet (xenofóbia) megtört a keresztyén testvérek jó bizonyságtételén, remény táplálta emberszemléletén. S hogy Pál végképp lezárja mindenféle kártékony előítélet ártását, az evangéliumi bizonyságtétel előtt akadály mentesítette Timóteus útját. Azzal, hogy felnőtt korban körülmetélte. Nem taktikából, nem megalkuvásból tette ezt Pál, hanem azért, hogy semmi ne állja útját később Timóteus bizonyságtételének. Micsoda előrelátás és Lélek vezette józanság! Tudjuk-e emberi előítéleteinket alárendelni Krisztus ügyének, az evangélium szolgálatának, s ha kell, önmagunktól is akadály mentesíteni az Ige útját?
Pál második missziói útja elején valami teljes világossággal megmutatkozik, ez pedig a Szentlélek kulcsszerepe, vezető szerepe a misszió alakulásában. Kétszer is olvassuk ezt: „a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az Igét Ázsiában” (16,6), majd a folytatásban: „Jézus Lelke nem engedte őket” (16,7) Bitiniába. Micsoda vezetés! Aki az eke szarvára teszi a kezét, nem tekintgethet hátra. Aki a keskeny úton, Krisztus által kijelölt küldetésben jár, nem tekereghet jobbra-balra. Az egyenes útnak célja van. A második missziói útnak nem kisebb tétje és célja volt Jézus Lelke által vezérelve, irányítva, minthogy az evangélium Kis-Ázsiából, az ősi szülőföldről, Jeruzsálemből és Antiókhiából átjusson Európába. Előfordulhat velünk is, hogy valamit a saját fejünk szerint akarunk mindenáron megvalósítani, ám sehogy sem megy. Ilyenkor tegyük fel a kérdést imádságban: Uram, a Te Lelked nem engedi tervemet megvalósulni? Kérlek, akkor mutasd meg a Te útadat, vezetésedet, akaratodat! És mindig kitűnik, hogy Jézus, a Szentlélek sokkal nagyobb feladatot és küldetést szán nekünk, mint amivel mi „kalkulálunk”! Pál Tróászban éjjeli látomást, víziót kap (16,9). Egy makedón, azaz európai férfi jelent meg előtte, aki ezt mondta: „Jöjj át Makedóniába, légy segítségünkre!” (16,9).
A pogány Európa ezen a második missziói úton, Kr. után 47-52 között jelentette be egy makedón férfin keresztül igényét az evangéliumra. Csodálatos és lenyűgöző, vagy éppen magával ragadó isteni kegyelem, előrelátás! A látomás után elindult Pál Makedóniába, Európába. Hiszen „megértettük: Isten oda hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot”. Körkörösen bővült a missziói pálya! Európa evangelizálása nem 20. századi egyházi program. Isten akarata volt ez már a Krisztus utáni 40-es évek második felében. Ma Európa újraevangelizálásának nagy kihívása előtt állunk. Vishal Mangalwadi indiai református filozófus, napjaink közismert evangélistája, aki megírta 600 oldalas nagyszerű könyvét arról, hogy a Biblia a világ szíve, s miként formált az evangélium Európából keresztyén kontinenst, a svájci Chrischonában évente többször vendégelőadó. Visszatérő intése: „Testvérek, Európa elszakította magát krisztusi gyökereiről. Vagy visszatértek a gyökerekhez, vagy Európa előbb-utóbb eltűnik”. A drága kincs, az Európát Krisztus földjévé, virágzó kertjévé formáló evangélium nem vallhat szégyent, s nem veszhet kárba. Mert „megértettük, hogy hirdessük nekik az evangéliumot” (16,10). Az mindenesetre több alázatra és hálára, meg előítélet oszlató józanságra kell intsen minket, magyar és európai keresztyéneket, hogy a keresztyénség ősforrása, bölcsője, őshazája Bethlehem és Antiókhia. Nélkülük nincs Róma, Wittenberg, Genf sem! A Biblia szívdobogása onnan hallszik a világ végezetéig térben és időben is! Ez a Biblia pedig a mértéke és mércéje a presbiterek mai szolgálatának is. A megértett evangélium a tétje, feltétele Európa megmaradásának. „Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled. Felfedi titkár minden szív előtt. Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt”.
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - BIBLIÁVAL A KÉZBEN
VII.
THESSZALONIKA
PÁL MISSZIÓI MÓDSZERE ÉS AZ IRIGYSÉG
Az apostol Szilásszal, hű kísérőjével a hosszú második missziói út során Filippiből érkezik meg Thesszalonikába (ApCSel 17,1-9). Ez a második európai nagyváros, az egykori Makedónia egyik központja, jelentős kereskedelmi utak mentén terült el. Nevéről érdekességként annyit, hogy a korabeli római hatalmasságok azzal kedveskedtek feleségüknek, választottjuknak, hogy nem virágcsokrot vagy luxushintót adtak nekik, hanem városokat neveztek el róluk. Így kapta ez a város Nagy Sándor uralkodó féltestvér hugának, Thesszalonikének a nevét, amit férje, Kasszander király adományozott a településnek. Nyilván sok gazdag és előkelő nő is élt a városban, akikről maga Lukács, az ApCsel szerzője is ír: sok előkelő asszony is csatlakozott Pálhoz (17,4). Amint e nevezetes városba megérkezik Pál, hova is menne először, mint hitsorsosai, a zsidók zsinagógájába. “Szokása szerint bement hozzájuk….” (17,2). Érdemes Presbiter Testvéreinknek ebből is tanulva, feltenni a kérdést: ha valahová más városba, faluba elmegyünk, felkeressük-e a református közösséget? Él-e bennünk szent kíváncsiság és vágyódás az ismeretlen helyi közösség temploma, testvéreink, a lelkészük, presbitériumuk, életük iránt? Pál három szombaton is elment a zsinagógába. A következő versek leírják, milyen módszerrel igyekezett az apostol átadni a rábízott drága üzenetet arról "a Jézus Krisztusról, akit én hirdetek” (17,3). A módszer egyszerű, de nagy felkészültséget, bátorságot, s legfőképpen személyes meggyőződést, hitet igényel. Mindez működteti a módszert, ami csak így hatékony, s akkor nem üres sablon. A módszer egyik eleme a vita. De nem vita a vita kedvéért, hogy csak járassuk a szánkat vagy okosságunkat fitogtassuk. A népek apostola Krisztusért szállt vitába, s ami nagyon fontos: érvelve vitatkozott, egyetlen érvvel, az Igével. Vitába szállt velük az Írások alapján (17,2). Mennyi értelmetlen vita tudja elvenni a drága időt akár egy presbiteri gyűlésen is a lényegtől. Mintha Krisztus ott sem lenne. Aki az Írások alapján száll vitába, az épít. Az építő, épületes beszéddel áll elő. És mi? - Aztán a páli módszer másik eleme a megmagyarázás, az értelmezés, a beszélj már magyarul! - egyértelműsége. A harmadik eleme a páli meggyőzés technikának a bizonyítás. Reformátori alapelv: az Ige önmagát magyarázza. Jól érvelni az tud, aki kellő bibliaismerettel, Ige-ismerettel rendelkezik. Ez egy életen át tartó tanulási folyamat. Nagyon fontos a presbiter önképzése, igei jártassága. Mit kellett bizonyítani? Azt, hogy Krisztusnak szenvednie kellett és miért? Fel kellett támadnia a halálból, és miért? Mindennek célja van Isten ügyében. Nem öncélú semmi. A Krisztus-mű célja a megváltás beteljesítése. Az emberek üdvösségre vezetése kegyelemből hit által. Az ilyen missziói módszer, a bibliás vita, magyarázat és bizonyítás aztán nem csak Pál esetében, hanem ahol ezt ma is működtetjük, gyümölcsöt terem. A jó evangélistának, a hatékony bizonyságtételeknek azonnal megjelennek a pozitív következményei. Mi volt ez Thesszalonikában? Néhányan hívőkké lettek a zsidók közül, ők a zsidókeresztyének. Igen sok istenfélő görög is csatlakozott hozzájuk, valamint sok előkelő asszony. Ők voltak a pogány keresztyének. Vallásos zsidók, művelt görögök, gazdag hölgyek. Nem semmi eredmény három szombatnapi bizonyságtétel nyomán (17,4)!
Ennek a hatékony, intenzív missziónak nem csak istenáldotta eredményei lettek Pál és Szilász szeme láttára, hanem bizony az ördög is rögtön intenzív ellenmunkába, aknamunkába kezdett. Az egyik legártalmasabb vírust hintette el: az irigység vírusát. És aztán Lukács pár szóban leírja az irigység módszertanát és eszközrendszerét is. Vallásos irigységről van itt szó, hiszen a zsinagógás zsidókat fertőzte meg ez az I(rigység)-vírus. Ma is van ennek egy T-mutációja, a templomos vírus. Amikor Isten házához méltatlan gondolatokat, érzéseket támaszt a jelenlévőkben. Akkor és ott nagyon durván és pillanatok alatt elterjedt. A zsidók az I-vírus hatására kivetkőztek kegyességükből, a piaci csavargók közül maguk mellé vettek néhány hitvány embert (17,5), csődületet támasztottak és felzaklatták az egész várost. Egy kis templomi irigység. Ez az az indulat, ami Krisztus közelében fogan meg, csak hogy a lényeget nélkülözi: Krisztust magát. Azt a békességes, megbékéltető indulatot, ami volt a mi Urunkban. Krisztus közelében irigykedni, gyűlölködni, lázítani, felzaklatni maga az ítélet a Krisztus-talan állapotról. Az, hogy mi visz bizonyos társaságokba, körökbe, barátok közé, már jelzi, hogy Valaki nagyon hiányzik vagy éppen jelen van normaként, kontrollként, lényeges vonatkozási személyként az életemben. Az érv pedig a tényleges Krisztus-tanúk ellen mindenütt és mindenkor ugyanaz: ezek az egész világot felforgatták (17,6). Ahol valóban él Krisztus az Ő “Páljai, Szilászai, Timóteusai” szívében, ott az egész világ felfordul. Vagy éppen visszaáll igazi fundamentumára, aminél különbet, másabbat senki sem vethet. Logikus és szükségszerű következménye az ilyen pozitív értelemben felforgató hitnek, hogy mást mondanak királynak az Ő követői, mint a többi ember. Jézus a Király. Ahol az Ő feltétlen tekintélye él bennünk, s ez valóban meghódolásra indítja szívünket, akkor jó helyre kerültünk. A legjobb társaságba. Örök és örömszerző társaságba. Így, de csak így, a Jézus Király keze által, kezessége révén lehet kimenekedésünk minden visszás, vagy nagyon is “színtartó” helyzetből. Figyeljünk oda 2021-ben is, kinek a Kezére bízzuk magunkat feltétlenül, teljes odaadással, s ki az, aki kezességet vállal éretted nem csak itt a földön, életre-halálra, hanem az élő Isten előtt is! “Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!”.
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN – BIBLIÁVAL A KÉZBEN
VIII.
KORINTHUS
Pál missziót segítő magatartása a kitérés: lerázta ruhájáról a port
.jpg)
Pál missziói, világevangélizációs útja során Athén után 50 tavaszán megérkezett Korinthusba (ApCsel 18,1-11). Abba a városba, amelynek neve az ókorban a romlottságot jelentette. Igazi kozmopolita kikötőváros volt: kereskedők, rabszolgaárusok, fűszer- és fegyverkereskedők biznisz központja. Pál idejében görögök, zsidók, keleti népek, római katonák lakták. Az apostol másfél éven át hatalmas Krisztus-missziót végzett ott. Erről maga ad számot, hálát adva Akvila és Priszcilla házi gyülekezetéért (domestica ecclesia). Ők voltak a munkatársai, akiket sátorkészítő mesterségük is Pál „rokonává” tett. Sőt a házaspár és házi gyülekezetük saját életüket is kockára tették az apostolért. Nem csak Pál hálás ezért nekik, hanem „a népek valamennyi gyülekezete” (Róm 16,3-5). E házi gyülekezet nélkül talán ma nem tudnánk az apostol missziói munkálkodásáról!
Pált és Akvila-Priszcilla személyét nem csak a szakmaiság közötte össze, hanem az Úr. Ők ugyanúgy migránsok (=latin szó jelentése: eltávozott vagy eltávolított) voltak, mint Pál. A római zsidóprogrom idején Tibériusz Klaudiusz császár elüldözte a birodalom fővárosából zsidókat, mintegy 4000 főt. Pál e második missziói útja során szintén kénytelen volt párszor menekülni a felheccelt tömeg haragja elől. Az üldözöttek Krisztusban lettek testvérekké. Pál szokása szerint szombatonként a zsinagógában (4. v.) vitázott az atyái hitén lévőkkel. Az eredeti szöveg dialógusra, disputára utal, azaz érvelő beszéddel állott elő az apostol. Érveiben mindig az Igét alkalmazta. Ebben segítette igeismerete. A latin fordítás szerint „közbevetette az Úr Jézus nevét”. Tudunk ilyen páli stílusban vitatkozni?!
Pál missziói szolgálatának szíve-lelke az Ige hirdetése volt. Valamint olyan erkölcs, magatartás kialakítása, amivel az igehirdetést semmivel sem veszélyeztette. Tudjuk-e, s ennek megfelelően gondolunk-e egyházunkra, gyülekezeteinkre, hogy eleink elnevezése ez volt: az Isten Igéje szerint reformált egyház?! A norma, a mérték és az érték az örök Ige. Így van ez ma is presbitereink szívében? Amikor Szilász és Timóteus, Pál szolgatársai mentesítik egyéb teendők alól, teljesen az Ige hirdetésének szenteli magát (5. v.). Az eredeti szövegben ez áll: szorgosan foglalkozott Pál azzal, hogy ünnepélyesen bizonyságot tegyen Jézusról, azaz a Szabadítóról, aki a Krisztus, az Isten Felkentje. Kenyere és itala nem a sátorponyva készítés, hanem a Krisztus hirdetése volt. De igehirdetésének itt is ellene szegültek, szidalmazták (6. v.). Erre nem további vitával válaszolt, szót szóra téve, hanem visszaemlékezett az Úr Jézus parancsára: ha nem fogadnak be, menjetek ki abból a házból, s még a port is verjétek le lábatokról (Mát 10,14). Ezt követve, Pál maga is lerázta ruhájáról a port. Ez a kitérés és a lelki energiamegtartás alapszabálya minden keresztyénnek. Nem szavakkal kifejezett, hanem tetterős érv amellett, hogy semmi köze/közünk ahhoz, amit a szidalmazók mondanak ránk. A kitérés etikája szerint nem bocsátkozunk hiábavaló szóvitákba, mert nekünk nem vitatkoznunk kell, hanem hirdetni Krisztust, az élő Urat. Ezért magunkat is olykor visszafogva, tovább kell lépnünk. Jó megtanulnunk nekünk is ezt a magasabb célért, Krisztusért a felesleges és értelmetlen helyzeteket kikerülő, az alávaló szituációkon túllépő etikai parancsot, missziós viselkedést. Pál ki merte mondani: Én tiszta vagyok! (6. v.). Nem magától, hanem Krisztustól, aki megtisztította őt is, Saulból Pált formált. Katharosz – mert minden tiszta a tisztáknak. A középkorban volt ilyen előreformációs mozgalom is, Európa nyugati felében igyekeztek önmagukat és az egyházat is megtisztítani.
Pál második lakhelye Jusztusz háza lett. Majd a zsinagógai elöljáró, Kriszpusz egész háza népével hívővé lett. Hatalmas és csattanó érv volt azokkal szemben, akik az apostol ellen léptek fel. A keresztyénség korai születésének bölcsője, a házi gyülekezet adott otthont és missziós lehetőséget Pálnak. A gyümölcs: „sokan hittek és megkeresztelkedtek” (8. v.). Az Úr ügyét nem lehet feltartóztatni. A kitérés missziói módszere nyomán a bezáruló ajtók után kinyílnak az újak. Amikor valóban azt tesszük, amit az Úr bíz ránk. Pál éjszakai víziójában elhangzik az az evangélium, ami már az Ószövetségben is megfogalmazódott: Ne félj, én veled vagyok. Ez az idők és korok fölötti biztatás szólt Mózeshez (2Móz 3,12), Józsuéhoz (Józs 1,5). És a missziói parancsban: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mát 28,20). Ne hallgass hát Testvérem a világ üdvözítésének nagy örömhíréről: Az Ige testté lett, lakozott és lakozik közöttünk. Félelem nélkül, az Úr támogatásával végezd szolgálataidat. Ő mindaddig védelmez, amíg azt tesszük, amit ránk bízott: „senki sem fog rád támadni és ártani neked” (10. v.).
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - BIBLIÁVAL A KÉZBEN
IX.
ANTIÓKHIA
TANÍTVÁNYI JEGYEK APOLLÓS SZEMÉLYÉN
A népek apostola, miután bejezte második missziói útját, előbb visszatért Jeruzsálembe, majd lement Antiókhiába (ApCsel 18,22). A keresztyénség lelki fővárosából a szülőföldre. Szüksége lehetett a feltöltődésre a városban, a Feltámadott Úr nagyheti eseménytörténetének felidézésével. S a szülőföldre, hogy átgondolja: honnan hová vezette Őt pálfordulást ajándékozó Ura. Feltöltődés - számvetés. Van-e presbiter testvéreinknek ilyen "Jeruzsáleme és Antiókhiája", a feltöltődés és számvetés helye? Megtérésed helye, lelki fejlődésed tér-idői kristályosodási pontjai? Pál is időzött e két helyen egy ideig. Majd útra kelt, 3. missziói szolgálatára (ApCsel 18,23). Ez a leghosszabb a 3 között. Bibliakutatók becslése szerint 3 300 mérföld, kb. 5 280 km, jobbára gyalogszerrel. Betegen, de kegyelemben. Kr. u. 46-57. között, jó 10 éven át. Fel kellett készülnie erre testileg-lelkileg. Megtette.
Az első nagy szakaszt az egyéni lelkigondozás útjának nevezhetjük (ApCsel 18,23). Szülővárosát, Tarzuszt is érintve, hatalmas utat járt be Galácián és Frígián át Efézusig. Nem gyülekezetlátogatás volt ez, hanem családok, egyének meglátogatása, és a latin fordítás szerint konfirmálás: a tanítványok hitének egyéni erősítése. Ugye presbiter testvéreinknek is vannak olyanok körzetében, közelebbi-távolabbi helyeken, akiket visszatérőleg “konfirmál”, erősít hitében?! A lelkigondozás, a hitre jutottak erősítése, az utógondozás mai szóval nem csak lelkipásztori feladat!
E gyönyörű lelki indulás, a 3. missziói út konfirmációs kezdete közben olvasunk az "efézusi szent közjátékról", közbevetett történetről. Ez nem Pálról szól, hanem az efézusi gyülekezetben tevékenykedő Apollósról. Milyen különös, hogy ahol Urunk elkezd valamit, mint Efézusban Pál korábbi térítő útján, annak folytatásáról is gondoskodik. Ő nem végez félmunkát! Hárman is feltűnnek az “Ázsia gyöngyszemének” nevezett Efézusban: Apollós és az ottani őslakos Akvila és Priszcilla (ApCsel 18,24-28). Az első dolog, ami kibomlik előttünk az Igében, az a keresztyén tanítvány, Apollós néhány lelki jellemvonása. Vegyük úgy szemügyre mint saját tanítványságunk efézusi tükrét, presbiteri lelki tükröt. Felfedezünk-e közös vonásokat? Vagy éppen nem? Vegyük sorra az Ige vezetésével a keresztyén személyiség néhány karaktervonását! Ékesen szóló férfiú volt Apollós (18,24). Beszéde méltó ahhoz, Akiről szólt. Vajon hány keresztyénnek kellene felnőnie ebben legalább Apollósig? Az Írásokban jártas ember volt, ami igen fontos jellemzője a tanítványnak. Bibliaolvasó, sőt hatékonyan forgatta az Írásokat. Tanítást kapott az Úr útjáról (18,25), volt része “hitoktatásban”. Személyes élménye volt Jézus megismerése, hiszen buzgó lélekkel hirdette Őt és szorgalmatosan, hűséggel adta tovább a Jézusról szóló Igéket. Szívvel és értelemmel. Ha valami csekélyke fogyatkozása volt, akkor az, hogy csak János keresztségét ismerte (26.v.). Azaz a vízkeresztséget, s nem a Lélek-keresztséget, nem a Szentlélek általi tanítvánnyá tételt. De így is bátran kezdett beszélni a zsinagógában, ami soha nem volt veszélytelen, hiszen sem Pálnak, sem a zsidóból lett keresztyéneknek nem volt könnyű saját népük, Ábrahám fiai előtt szólni az elérkezett Messiásról, az ígéretek beteljesüléséről. Az állandó istenkáromlás súlyos vádja lebegett fejük fölött. De e súlyos vád fölött is volt Valaki, Aki Feltámadottként oltalmazta Pált, Apollóst és a tanítványokat. Te mit fedezel fel az apollósi karaktervonások közül magadban? Mindig méltó a beszéded Krisztushoz, káromlás nélküli? Mennyire vagy jártas az Írásokban? Rendszeresen olvasod az Élet Könyvét? Ismerd-e a személyes találkozás, a megtérés élményét, amitől hatékony a keresztyén bizonyságtétel? Jézus Igéit mondod-e tovább vagy a magad "üzeneteit"? Volt-e helyzet az életedben, mikor megtorpantál a Jézusról szóló bizonyságtételben? Amikor gyáván megfutamodtál a szólás lehetőségétől, mert az esetleg tiltakozást vagy hátrányt is jelentett volna? Tekintsünk bele Apollós igei jellemvonásainak tükrébe, s kérjük el Urunk Lelkét tanítványi jellemformálódásunkhoz!
S még valami. A felkészült Apollósnak is kellett Akvila és Priszcilla alaposabb tanítása. A tanítvány tanítása. De jó, hogy Urunknak erre is van gondja (26). Arra, hogy még alaposabban, pontosabban és mélyebben értsük meg az üdvösség útját és hitünk titkait, igazságait. Volt-e már valaki az életedben ilyen Akvila és Priszcilla, s el tudtad-e fogadni a hitben érettebb, nagykorú testvér, presbitertárs, lelkipásztor, esperes, püspök, családtag “többletét”? Akik segítségével az Isten útjának csodálatos gazdagsága lett a többletkincsed? Ehhez alázat kell. Senki sem rendelkezik az ismeret, a Lélek, a tanítás teljességéve! Boldog presbitérium, boldog egyház, ahol tanuló, tanító tanítványok végzik szolgálatukat. Ahogyan olvassuk: erélyesen, vehemensen az eredeti szó szerint cáfolva a tévedéseket és a nyilvánosság előtt, publikusan bizonyítva az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus (28.). Mert Ő a legnyilvánosabb, egyetemes magánügy, s az egyedül üdvözítő, életre vezető, életben tartó közügy. Ma is, itt is - minden presbiternek, lelkipásztornak, Isten hívő népének...
PÁL APOSTOL NYOMÁBAN - BIBLIÁVAL A KÉZBEN
X.
ATHÉN
Nagy beszéd máig hasznos üzenetekkel
Lukács, az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv írója képzett orvosként és evangélista tudósítóként hitelesen írja le Pál nagyszerű beszédét, amit az Areopágoszon mondott el (ApCsel 17,22-34). Az ókor szellemi központjában olyan módon szólal meg, érvel, ami ma is hasznos szempontokat kínál Isten népének, s a gyülekezetek presbitereinek is. Pál módszere itt is, mint minden megnyilatkozásában nem a vita, a szóra-szót tétel szónoklati ügyeskedése, hanem olyan érvelés, amelynek célja az élő Istenről és Fiáról, a feltámadott Úrról szóló bizonyságtétel. Nem valamiféle szellemi vagy lelki fölény, műveltség bizonyítása, hanem érvelő meggyőzés, Isten nagyobb dicsőségének a felmutatása, az Úrhoz vezetés.
A meggyőző missziói beszéd, bizonyságtétel páli eszközei sajátosak. Akár még családlátogatásunkban is hasznosíthatók. Pál először is keresi a kapcsolópontot az athéniakhoz. Mi lehet ez? Egyrészt a vallásosságuk, másrészt kora szellemi irányzatainak az ismerete (epikureusok, sztoikusok, költők). Már a megszólításnál és az első mondatában megmutatkozik a valós (egzisztenciális) érintkezési pont felmutatása: “athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket” (17,22). Nem fukarkodik az elismeréssel, bár az ő világuk nagyon távol van tőle: minden tekintetben nagyon vallásosaknak látja őket. Pál is, mi is tudjuk, hogy a vallásosság még messze áll a személyes, Jézus Krisztusba vetett hittől, de ez a belépő a másfajta gondolkodású, vallási képzetvilágú emberek életkörébe, jó eszköz. Hányszor tudunk családlátogatáskor ilyen pozitívan indítani, s nem azzal kezdeni, mióta nem volt templomban kedves testvérem, nem láttuk, nem tudunk felőle... Pál nem a negatívumokat sorolja, hanem pozitív és személyes szóval indít. Vegyük észre a látogatáskor felkeresett gyülekezeti tag körülményeit, lássunk meg otthonában, környezetében, udvarában olyan vonást, s ezt fogalmazzuk is meg, ami pozitívan jön le neki, s fordítsuk a szót úgy, hogy mennyire hiányzik, foglalkoztat a sorsa, helyzete minket is. A kommunikáció jó indítása igen fontos! Az első mondatok...
Aztán az is az érvelő Pál meggyőző célú, missziói bizonyságtételének közvetett, nem tolakodóan direkt, apró, de fontos eszköze, hogy kiérződik szavaiból az őszinte érdeklődés az athéniek iránt. Körülményeik iránt. Bejárta és megtekintette szentélyeiket, tájékozódott (17,23). Azokat a helyeket, amelyeket ők tartanak fontosnak, napi szellemi-lelki életük szempontjából szent, élet-egyensúlyukat biztosító fix pontoknak. Ez ma lehet egy városrész, az utca, a ház előtti kert, a lakótelepi környezet, templom, munkahely, amibe a látogató megpróbálja beleélni magát, s így is kapcsolópontot találni a meglátogatott személyhez. Az utalás az oltárra a lelki élet komolyan vételét is jelzi Pál részéről, s ezt felfogják a hallgatók is. Nem elfogadását jelenti az athéni életmódnak, hanem az igény fontosságának és a napi életgyakorlatuknak a megismeresére törekvést mutatja. És ezen a ponton jön a missziói fordulat: akit ők ismeretlen Istenként tisztelnek, ő azt hirdeti nekik, mégpedig Teremtőként, a világ Uraként (17,24). Valóságos hitvallástétel ez, melyben a pozitív állítás mellett (“teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura”) megjelenik az élő, szent Isten elhatárolásának is néhány mozzanata. Ő, aki a mindenség Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban (17,24), de minden templom Őróla, Őhozzá fordítja az emberi szót és a lelkeket. És ami a legerőteljesebb érve Pálnak: “nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből” (17,25). Az eredeti szövegben itt a therapeüetai szó szerepel, ami a betegápolás szava, a gondozásé, a gondoskodásé. Istennek nem az ember therápiájára, gondozására van szüksége, hanem fordítva van: Isten a mi therápeutánk, gyógyítónk, gondozónk. Mi több: Gondviselőnk. Hatalmas fordulatot jelent be ezzel Pál az ókori világ általános gondolkodásával szemben, világszemléleti, létszemléleti fordulatot. Istenre mi szorulunk rá, nekünk kell az Ő ápolása, gondozása, gondoskodása, hiszen Ő gondviselő jó Atyánk, aki providentiájából, előrelátásából mindent javunkra tud fordítani mint mindenható Isten és meg is teszi, mint hűséges Atya (Heid. Káté 26.). Ő ad mindenkinek, görögnek és zsidóknak, Pálnak és athénieknek, mindekinek életet, leheletet és mindent (17,25). S itt szintén jó figyelnünk a felsorolás szavaira. Az élet szónál Pál nem a bioszt, a biológiai életszükségletekre utaló szót használja, hanem a dzóét, a szellemi-lelki létformánkra utalót. És a Jézusra utalót, aki magáról mondta, hogy Ő az út, igazság és élet (Ján 14,6). A szellemi-lelki, az örök, a biológiai változásoknak alá nem rekesztett élet. Görög füleknek ez a szó a vallásos világ javainak, értékeinek a felemlítését jelentette. Számunkra Jézust. Pál ebben a beszédben most kezd ráfordulni az argumentatio ad hominemre, a személyes érvelésre. A lehelet az ember Istentől való teremtettségére utal, hogy ami bennünket élővé, emberré tesz, az nem a mi emberi részünk, hanem Isten része, lehelete bennünk. Ő jelen van, működik így is mindenkiben. Mintegy eleve azt bizonyítva, hogy ennyire, még a lélegzetvétellel is Őhozzá tartozunk. Azt is elmondja aztán egy vallomásos szent lendülettel Pál, hogy ez az Isten meghatározta lakozásunk helyét, athénieknek Athént, Pálnak Tarzuszt és Jeruzsálemet, Neked városod, falud határát. Hogy valahol otthon legyünk benne. És elrendelte életünk idejét is. (17,26). S az emberi tudatos életnek mi az igazi feladata? Ennek a sok módon minket önmagához kapcsoló Istennek a tudatos keresése, a gyökerek, az összetartozás világos felismerése és elismerése: “hogy keressék az Istent, hátha ... megtalálhatják”, hiszen Ő nincsen messze senkitől sem (17,28). És aztán a nagy formula következik: Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ő az életóceán, a létezés kozmikus ősvalósága, élettenger, életelemünk, Akiben úgy vagyunk jelen, mint halak az óceánban. S milyen szánalmas lenne, ha ezt az Istent öntudatlan halakként, csak benne lubickolva, de nem tisztelve, létezésünkért nem imádva, tudatlanságból ("tudatlanság időszakait", az ignorálást elnézte - 17,30 - mekkora kegyelem!) nem tennénk az első helyre földi életünkben. Éppen ezért, hogy ne maradjunk a tudatlanság időszakában, valamilyen öntudatlan vallásosság homályában, elrendelt egy napot, és elküldte a Férfit, akiről bizonyságot adott mindenki előtt, s feltámasztotta őt a halálból (17,31). Ő az igazi célja minden beszélgetésünknek, minden látogatásunk láthatatlan középpontja, belső, lelki tengelye. Őkörülötte, mint Nap körül a bolygók, kellene forogjon beszélgetésünk - közvetlenül vagy közvetett módon, az Ő Lelkében. Ám ha Ő kimarad, csak areopágoszi eszmecseréig, trafikálásig jutunk el, de nem a célig. Ha viszont eljut beszélgetésünk Őhozzá, a Feltámadott, közöttünk lévő Úrig, nevének tiszteletéig, imádásáig, akkor hasznos és eredményes lesz családlátogatásunk. Ha Jézus nevében indulunk, az Ő nevében kopogtatunk be, vagyunk jelen egészen ott, ahová belépünk, akkor nem gúny és legyintés kíséri (17,32) majd látogatásunkat. Adjon Isten a mi Athénunkban, városunkban, körzetünkben minél több olyan látogatást, aminek nyomában a Dionüszioszok, Damariszok (17,34) velünk együtt tudják magasztalni Teremtő, Megváltó, Megszentelő Urunkat, Istenünket.
AMIKOR DÉLVIDÉKIKÉNT JÉZUS SZENT FÖLDJÉRE LÉPTEM
Svájcban felszentelt magyarként német kutatói ösztöndíjjal amerikai régészek között Izraelben
Amikor 1975-ben befejeztem Svájcban hét szemeszter után teológiai tanulmányaimat és Bázelben lelkészi diplomát kaptam Isten kegyelméből, s ott felszenteltek református lelkésszé, több lehetőség állt előttem. Vagy azonnal gyülekezetbe megyek a Svájci Református Egyházban, vagy elfogadom a Bázeli Misszió Nigériába szóló teológiai iskolai tanári állását, vagy hazamegyek az akkori Jugoszláviába Református Keresztyén Egyházamba püspöki titkárnak. Negyedik lehetőségként adódott, hogy élek az EKD (=Németországi Protestáns Egyház) nyújtotta kutatói ösztöndíjjal. Azaz a mai nevén a nagyhírű jeruzsálemi German Protestant Institute of Archaeology (GPIA), német eredeti nevén a Deutsches Evangelisches Institut für Altertumswissenschaft des Heiligen Landes, azaz a Német Protestáns Intézet a Szentföld Ókortudományáért keretében elfogadom az emberi elgondolás szerint soha többé vissza nem térő alkalmat és bibliai régészeti, kortörténeti és exegetikai tanulmányokat folytatok. Ez utóbbi döntés mind ó-szövetségtudományi fejlődésem, mind lelkiségem formálódása tekintetében, közel 45 év távlatából visszatekintve is, helyesnek bizonyult. Olyan ismereteknek, találkozásoknak, élményeknek lehettem részese, amelyek életre szólóan meghatározták szemléletemet. Református lelkészként léphettem Megváltó Uram szent földjére, az Ő léptei nyomába, s nem csak a megérkezéskor szorult el a szívem, hanem bizony a nagyhírű intézetben közel egy éven át folytatott tanulmányok, mindennapjaim során is gyakran. Olykor szinte hihetetlennek tűnt, hogy én itt vagyok, 1976-77-ben. Többször is megcsíptem magam, nem álmodom-e az egészet. Hiszen az 1970-es évek “szocialista” Jugoszláviájából lelkészgyermekként nem csak azt adta meg Uram, hogy éveken át Zürich, Bázel egyetemein tanulhattam, hanem azt is, hogy a Szentföld tudományos megismerésében is részesülhettem.
És átélhettem azt a lelki ökumenét, ami Jézusra tekintve olyan természetesen született meg a felekezeti barikádok fölött a Szentföldön szolgáló, kutató ferencesekkel, evangélikusokkal, ortodoxokkal, sőt még a zsidó bibliatudósokkal is. Valóban csoda volt ez. Ennek a bibliai földeken, tájakon töltött egy évnek néhány különleges mozzanatát és pillanatát szeretném megosztani az Olvasókkal, amiként sok évvel ezelőtt visszatérve anyaegyházamba, több ezer diafotómból készült válogatással sok gyülekezetet látogattam meg szerte a Vajdaságban, Drávaszögben, Baranya-Szlavóniában, s együtt zarándokoltunk a gyülekezeti tagokkal gondolatban és lélekben a bibliai földeken. Később ennek a szentföldi intenzív tanulmányokat lehetővé tévő egy évnek a javaival feltarisznyázva, tanítottam horvátul, szerbül, németül ószövetségi bibliai ismereteket a zágrábi Matija Vlacic Evangélikus Teológián, az eszéki Pünkösdi Teológián, az újvidéki Baptista Lelkészképzőben. És már az anyaországba történt áttelepülés után, az Üdvhadsereg tisztképzőjében és konferenciáin, a svájci-osztrák-magyar divízióban… Így próbáltam “vissza hálálni” azt a nagy ajándékot, amit Uramtól kaptam, hogy az Ő hazájában, földjén kétszer is élhettem, tanulhattam, imádkozhattam, köthettem igaz és tartós barátságokat. S második látogatásom során magyar református lelkész édesapám Yad Vashem díját őhelyette átvehettem...
Közel-keleti nyugtalanság jázmin illattal
Amikor a viszonylag békés, jópolgári Svájcból megérkeztem a tel-avivi repülőtérre, nem csak a forró levegő csapott meg, hanem a forrongó közel-keleti világ nyugtalansága. Akkor a zsidó naptár szerint 5736 Tammuz 2.-át, azaz 1976. Június 27.-ét írtak. Naponta németül írtam naplómat, egyet azt eseményekről, egyet imáikkal, igei tanulságokkal. Ezt volt lelki naplóm. Az eseménynapló bejegyzései között szerepel, hogy milyen izgalom remegett a levegőben és a közhangulatban, hiszen akkor térítették el terrorsiták az Air France járatát, rajta 90-100 izraeli utassal. A Közel-Kelet “vibrálása” végigkísérte ottani hónapjaimat.
A Ben Gurion repülőtéren Ute Lux intézetvezető várt, aki thüringiai származású teológus és régész volt. Milyen különös, hogy az édesapja viszont magyarhoni trópusi orvos volt. Az intézetvezetést az ugyancsak világszerte ismert Martin Noth ószövetségi professzortól vette át. A reptérnél parkoló szolgálati járművet Mr. Hammed, palesztin munkatárs vezette. Az útról a magasan fekvő város, Jeruzsálem körvonalai kezdtek kirajzolódni. Először az Olajfák hegyét pillantottam meg. Itt remegett meg a szívem másodjára. Majd ráfordultunk az Intézethez vezető útra, melynek kertjében jázmin illat terjengett, és a zöld ciprusok mintha integettek volna a messze földről érkező idegennek. A Földközi tenger felől fújó szél lengette a pálmaágakat a kert fái között. Az ég olyan kéklő volt, mint Juhász Gyula versében, amit annyira szeretek: S a ragyogó azuron át a lelke a Genezáret kékségét kereste (A Föltámadott).
Fantasztikus nemzetközi keresztyén társaság
.jpg)
Az intézet néhány fős állandó munkatársai köréhez tartozott egy idős építészmérnök, Krüger úr is, aki Albert Schweitzer lambarenei kórházának a kiépítését tervezte meg és irányította. New Yorkban az ENSZ palota terveit részben ő készítette, de számtalan egyházi épületet renoválását is ő végezete. Akkoriban sem tétlenkedett, éppen az új német régészeti intézetnek a tervrajzait készítette, amit nemsokára Jordániában, Ammanban építettek fel. Két amerikai munkatársunk is volt. Az egyik vegyész, aki kémiai ismereteit a régészeti kutatásokban igyekezett alkalmazni, a másik lelkész, aki teológusként vett részt az intézet munkájában. Keresztyén arab nő Betlehemből a háztartási alkalmazottunk, Nabiha, a kertészünk pedig Ibrahim. Őtőle tanultam az első arab mondatokat. És persze az Intézethez vendég őrző macskák is tartoztak, akiket elsőrenden azért tartották, hogy a kígyókat és a skorpiókat időben elkapják, a kertben és az Intézet helyiségeiben is. Vezérük a hatalmas termetű kandúr, Nüni volt, aki olyan harcias volt, hogy egyszer még nekem is támadott, mert nyers hús helyett tejjel kínáltam. De neki köszönhetem, hogy a kertben ültömben egy felém közeledő kígyóra lecsapott, s így az nem tudott megmarni. Szóval, igencsak érdekes és izgalmas, kevert népességű, nyelvű társaság alkotta az intézet állandó személyzetét.
A világhírű Dalman Intézetről, ahol előbb kutató asszisztens voltam...
A méltán tekintélyes, tudományos, teológiai és egyházi körökben mértékadó Szentföldkutató intézetet a Thüringiai Evangélikus Tartományi Egyház alapította 1900. június 19-i zsinati ülésén. II. Vilmos német császár hagyta jóvá az alapító okiratot. Célul tűzték ki a Szentföld kutatását, történelmét, a különféle kultúrák és vallások emlékeinek feltárását. Nem csak szakembereknek kívánt ismereteket adni az Intézet, hanem gyülekezeti tagoknak is. Főként a régészet és az ószövetségi nyelvészet eszközeivel igyekezett ellátni feladatát. Első igazgatója az Ószövetség és a judaisztika jeles nemzetközi tekintélye, a lipcsei professzor, Gustav Dalman volt. Jeruzsálemi hivatalát 1902-ben foglalta el, ahol az első világháború kitöréséig folytatta alapos és úttörő munkáját. Lelkészi könyvtáramnak most is ékes darabja a hatalmas tényanyaggal dolgozó 8 kötetes munkája, amit Dalman professzor a szentföldi, palesztinai szokásokról és munkamódszerekről írt. Sok bibliai, főként újszövetségi kapcsolódása van másik munkájának, amiben Jézus tartózkodási helyeiről és vándorprédikátor útjairól örökít meg számos érdekességet. És persze amit kihagyni nem lehet: a Jeruzsálem és környéke, amit 1930-ban adtak ki. Jézus mondásait egzegetálta két kötetben, kutatta az Úr Jézus anyanyelvét, az arámot, amelynek nyelvtanát és szótárát is kimunkálta óriási kutatómunkával. Ugyancsak nagyformátumú igazgatója volt az intézetnek Martin Noth professzor. 1975-ben, miután a hatnapos háború után már nem lehetett folytatni a gadarai területek feltárását, létrehozták a jordániai fővárosban, Ammanban az intézet másik ágát, amit Ute Lux épített ki és kezdett el működtetni. Ma az intézet több projektet visz párhuzamosan. A gadarai régió feltárásait, a jeruzsálemi Megváltás templom alatti régészeti park kialakítását, működtetését, természettudományi vizsgálati módszerek alkalmazását a régészeti feltárásoknál, a jeruzsálemi Sion hegy ásatásait, és természetesen azt az oktatási programot, amelynek hónapokon át én is részese lehettem. A kutatási projektet még Dalman professzor gondolta ki 1903-ben. A német EKD évente hat stipendiumot, ösztöndíjat ír ki. Ma a működtető thüringiai egyházkerület püspöke, Markus Dröge a felügyelője, Dieter Vieweger az igazgató. Mindkét intézeti rész igen gazdag könyvtári állománnyal rendelkezik, melyek a kuruztagok munkái alapján is bővítik az immáron közel 120 éves szentföld kutató intézmény kivételes könyvtári anyagát. Ebben az intézetben dolgozott korábban Magyarországról dr. Pákozdy László Márton református bibliakutató és ószövetség tudományi professzor. Archeológiai szemleutaink térképeit hártyapapírra, kézzel rajzolva minden alkalommal elkésíztettem. Ezekből is próbálok megosztani egyet-kettőt…. Közeledve az üdvtörténet és a vallástörténet páratlan fővárosa, Jeruzsálem felé, a tel-avivi forgalmas úton lelkemben sorjáztak a zarándokénekek fenséges Igéi. Minduntalan a 122. Zsoltár jött elém:
“Az Úr házába megyünk! Lábunk megáll kapuidban, Jeruzsálem...Testvéreimért és barátaimért mondom: Békesség neked!” (Zsoltár 122,2;8).
Rögtön megszólalt az Ige-harang az Újszövetségből is szívemben:
Jézus “szokása szerint az Olajfák hegyére ment. Követték a tanítványai is. Mikor pedig odaért, így szólt hozzájuk: Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Lukács 22,39-40).
VALLOMÁS A KIJELENTÉS HEGYÉN TÖLTÖTT TAPASZTALÁSOK ALAPJÁN
.png)
Várjad az Urat, légy erős,
bátorodjék szíved és várjad az Urat – Zsoltárok 27,14
A te várakozásod meg nem csalatkozik – Példabeszédek 23,18
Negyvenhat esztendeje történt. Életre szóló adventi hitélmény sorozattal, amiért Istenemnek mindhalálig hálás vagyok. Akkor, 1976-ban, a zsidó naptár szerinti 5736/37. év fordulóján hatnapos archeológiai expedíció keretében mehettem fel minden igei és szívbeli várakozásom csúcsára, a Sinai-félszigeten, a Szent Katalin kolostor fölötti vörös sziklák között emelkedő Mózes-hegyre, a Kijelentés, a Törvényadás helyére. Valóságos életzarándoklat volt az, adventi tapasztalásokkal, az Isten várás, a csúcsra vágyódás felfokozott izgalmával és a megérkezés, a beteljesedés még ha oly töredékes földi élményével. Azóta minden adventen, korábban délvidéki gyülekezetem, a pirosi eklézsia szószékén, vagy a gyülekezeti vetített képes előadások során, és tanítói szolgálatomban, a zágrábi egyetemi tanszéken, az eszéki Pünkösdi Teológián, az újvidéki Baptista Szemináriumban és Budapesten, az Üdvhadsereg tisztképző kurzusain ezer és egy formában tértek vissza szavaimban, imádságaimban a Mózes-hegy kifejezhetetlenül sokrétű tapasztalásai. A felkészülés, az odaút, a hegymászás, az Isten-hegyen az áhítattartás, majd az utólagos feldolgozás emlékképei különösen szép színes szőttessé formálódtak lelkemben és emlékezetemben. Átéltem ott az úton és az Isten-csúcson, a Dzsebel Muszan (arabul Jabal Musa – örmény keresztyén testvéreinknek a Musza Dag), a héberül Har Sinain 2285 méteren a bibliai kijelentés dúsgazdag erejét. Ott jöttem rá, hogy advent nem csupán egy ünnepköri, karácsony előtti naptári időszak, hanem sokkal több. Jelenti Izrael népének ezredéveken átsegítő szent várakozását a Messiásra, ami a mai napig vallási és népi nagy adventben őrizi és viszi őket előre az istenhitből fakadó alkotások, nemzeti, közösségi értékteremtés kiválasztott útján. Jelenti az egyház népének az egyszer már eljött, megszületett Megváltóra várás objektív, naptári ünnepét. És a szubjektív adventet, amikor hitünkkel naponta várjuk az Urat, az Ő tanácsolását, Igéit, a Vele Szentlélekben betelő boldogító pillanatokat. Egyszer majd életünk végén az örök élet reménységében eltöltött földi idő után a boldog, örök találkozást a Feltámadott Úrral.
Dzsebel Musza, Har Sinai, drága szent hegy, köszönöm a hozzád alászálló Úrnak, hogy a személyes, szubjektív és a választott nép, s az egyház népe objektív adventjében úgy ültetted el lelkemben a felejthetetlen hitélményeket, hogy azok életem során bennem, a rám bízottakban, családomban, és e cikk révén másokban is az Úr érkezésének Adys nagy lélekáradását idézik meg. Ezt: „Mikor elhagytak,/Mikor a lelkem roskadozva vittem,/ Csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten…Őt, a fényest, nagyszerűt/Mindörökre látom”. Miként az egyik nyitó Ige ámenes bizonysága szól: A te várakozásod meg nem csalatkozik. De hogyan is történt mindez? Néhány képvillanás a nagy utazásról.
Kik voltak az útkészítőink?
.png)
Igencsak életmeghatározó mennyei kéz nyúlt alá hozzám, amikor több éves bázeli egyetemi teológiai tanulmányok, ottani lelkészszentelésemet követően a német EKD (=Németországi Protestáns Egyház) ösztöndíját megkaptam Jeruzsálembe, a Deutsches Evangelisches Institut für Altertumswissenschaft des Heiligen Landes-be (Német Evangéliumi Intézet a Szentföld Ókortudományáért), a híres Dallman Intézetbe. 1976/77-ben tölthettem ott közel egy évet, intenzív régészeti és ószövetség-tudományi kutatással, tanulással. Egy ideig még az intézet háznagyi feladatait is rám bízták. Akkoriban dr. Ute Lux Wagner volt az intézet vezetője. A hatnapos expedíciót igen alaposan készítették elő, hiszen olyan területeken kellett haladnunk, amelyek szigorúan zárt és ellenőrzött katonai területek voltak. Ezért megértéssel és hálásan vettem, sőt emberileg szólva biztonságérzetemet fokozta is, hogy mindvégig az Izraeli Védelmi Erők katonai járművében több felfegyverzett katonanő és katona kísért bennünket harci járművükkel. Hasznos segítséget jelentett az Izraeli Természetvédők Baráti Köre néhány tagjának személyes jelenléte, tolmácsolása is. Csoportunk tagjai három sivatagjárásra kialakított szállítójárművel vágott neki a Negev-sivatag után a sinai sivatagnak, olykor sziklautakon, kiszáradt vádikban, folyóvölgyekben, máskor a sivatagi homok által kikeményített utakon. Hat napunk során megtanultuk a sivatagi magas és tiszta csillagos égbolt alatt hálózsákban tölteni az éjszakát, amikor egész arcunkat befedő sálunk ellenére is reggelre fogsorunk között csikorgott a sivatagi „fogkrém”, a sárga homok. Azt is, hogy akár szomjazunk, akár nem, a kiszáradás kivédéséért a hegymenetben negyed óránként egy-egy korty vizet kell nyelnünk. Sima terepen elég volt óránként, kétóránként kortyolni. Éjszaka a kristálytiszta levegőben és a csillagközi csendben szinte hallani lehetett a skorpiók csontos lábainak a halk, koppanó lépteit hálózsákunk körül.
Az égő csipkebokor emlékét őriző Szent Katalin kolostor és hajnali indulásunk
A világörökség részét képező Szent Katalin kolostort 550 körül építették bizánci stílusban. A fantasztikus értékeket, a Sinai Kódexet és más ősi iratokat őriző kolostorról külön szeretnék írni. Szeptemberi adventi zarándokutunkon, ami a hónap 9. napjával kezdődött, úgy érkeztünk meg a kolostorhoz, hogy az éjszakát, senkit nem akarván zavarni, nem az épületben, hanem a közeli, szélvédett vádiban töltöttük. Hajnali három órakor volt az ébresztő, és indulás rövid ima után. A közel húszfős csapatban külön kört alkottak a német, osztrák, amerikai egyetemek professzorai. Dr. Ernst Lang, Dr. Otto professzorok Hamburgból, Dr. Karl Jarosch szerzetes tanár Bécsből, Dr. Bruce Schein az USA-ból, aki később jelentős könyvet írt Following the way, Követvén az utat, János evangéliumáról. Női útitársam volt Helen Stückelberger, volt bázeli egyetemi évfolyamtársam, ma a világhírű globethics.net etikai világháló alapítójának, Christoph Stückelbergernek az unoka nővére.
A „szent lépcsők” hegymenete - a bűnbánat lépcsőin
A kolostor dél-nyugati fala mellett indult az az ezredévek alatt a zarándokok által kitaposott ún. bűnbánati lépcsősor, ami vagy 2000, sziklába mélyült lépcsőjével vezet a Mózes-hegyre, a Hórebre. Utam az Úr felé meglepő módon egyre könnyebb lett. Hogy az Isten-vonzás, a seregnyi bennem megszólaló bibliai Ige, a kristálytiszta levegő, a csillagos ég végtelenje emelt vagy valóban Isten kegyelmes keze, ezt azóta sem tudom. Csak azt, hogy minél közelebb értem a csúcshoz, annál könnyebb lett a lépés és a légzés. Végül már a 2200 méter magasságban, hajnali napfényben felfénylő vörös sziklák között már szinte repültem. Újra és újra szólt bennem az Ige, amint Mózes könyve fogalmaz: „Leszállt tehát az Úr a Sinai-hegyre, a hegy tetejére, és felhívta az Úr Mózest a hegy tetejére…” (2Mózes 19,20). És így lett. Megérkezve a kőtáblák szerzőségének vélt helyére, Isten-magasból tekintettem szét a tündöklő, Isten jelenlétében fürdőző Sinai hegyekre, és a sziklák is elkezdtek hirtelen énekelni. A Törvényadót, a kijelentést adó Örökkévalót magasztalni, Jézus Atyjának dicséretét, s magyar hallelúját zengett a szívem ott a csúcson. Könnycseppé tisztult hálaimám közben a Tíz Ige, a Tízparancsolat újra mondásával teltek a percek. A jó négy és félórás hegymászás után Istent magasztalva gondoltam Édesapámra, aki kolozsvári teológiai tanulmányai után az 1930-as években a bázeli, a münsteri, a strassburgi és marburgi egyetemeken készítette doktori értekezését a Tízparancsolatról. Ő nem jutott el ide. De neki is a hálaadás csúcsa lett, hogy leánya felment helyette is a vallásilag és teológiailag a világ tetejét jelentő Har Sinai-ra. Amikor a világháború idején vrbaszi/Délvidék református lelkészként (zsidók életmentése után) az ottani lerombolt zsinagóga kőtábláit a református parókia könyvtárszobájában felállította, kicsi leánykaként tanítgatta nekem a héber betűket és a parancsolatokat a kőtáblán. Mindkettő élmény, a Mózes-hegyén személyesen átélt istenközelség és édesapám kőtáblás tanítói szolgálata felejthetetlen. Amíg élek, egész életemet ez az adventi megvalósult álom járja át szent erővel és az Úr érkezésének bizonyosságával, mint az őrökét, akik reménységgel várják a reggelt.
Világosságom és segítségem az Úr...” (Zsolt 27,1) – éppen 43 évvel ezelőtt, azon az áldozócsütörtökön, mennybemenetel ünnepén a bázeli Münsterben tartott lelkészszentelésen kaptam ezt az Igét Peter Rotach lelkésztől, a Bázeli Református Kantonális Egyháztanács elnökétől. Ő adta át azt a felszentelési okiratot (Ordinationsschein) is, amely igazolja, hogy teológiai tanulmányaimat befejeztem, a különféle kantonok között kötött történelmi egyezség=konkordátum értelmében a teológiai konkordátumvizsgát (Konkordats-Prüfung) letettem. Ennek alapján Svájcban, s a világ bármely református egyházában gyülekezeti lelkésszé választható vagyok. Ezt az ünnepi pillanatot ott, a sok százados református múlttal rendelkező Münsterben, idén különösképpen élesen elém hozta a Lélek. Nem csak azért, mert az ünnepi alkalmon az igehirdetést a svájci lelkészek, egyházvezetők és presbiterek, valamint a felszentelésre hívott hat lelkész hozzátartozói előtt édesapám, Röhrig G. Gyula verbászi/Szerbia magyar lelkipásztor tartotta német nyelven.
Így kerülhettem 1972 novemberében a Zürichi Egyetem Teológiai Fakultására. Ott olyan nagy „nevekkel” találkoztam, mint például az újszövetség professzora, Eduard Schweizer, aki azon az őszi szemeszteren a Római levél teológiai problémáit elemezte, vagy az egyháztörténész Rudolf Pfister, aki a francia protestantizmusról tartott érdekfeszítő előadásokat. Ott tanított az akkoriban új irányzatként az USA-ban és Nyugat-Európában erős lendületben lévő pásztori tanácsadás, klinikai lelkigondozás már világszerte ismert képviselője, Heije Faber professzor, aki az akkori korszak vallási fejlődéséről és a szerepjátszások elemzése módszertanáról tartott izgalmas órákat. Említhetem a protestantizmus szinte valamennyi árnyalatában jól ismert Gerhard Ebeling dogmatika professzort, aki magával hozta Bonhoefferrel töltött találkozásainak az élő emlékezetét éppúgy, mint elődje, a református rendszeres teológia Barth Károly mellett egyik nagy formátumú alakjának, Emil Brunnernek tanári stílusát. Ebeling akkor éppen bevezetést tartott nekünk az evangéliumi/protestáns teológiába.
De hálás vagyok azért is, hogy Andreas Hess is évfolyamtársam volt, aki a HEKS-nek lett kelet-európai referense, és évtizedeken át elkötelezett támogatója a kárpát-medencei magyar református egyházaknak, lelkészeknek. Ugyanígy értékes kolleginaként és lelkésznő testvéremként tarthatom számon mindez ideig tartó hűséges, kitüntető barátságával a nagynevű Peter Thurneysen református lelkész, gyakorlati teológus, lelkigondozó professzor lányának, Veronika Thurneysennek a barátságát. Ha nincs ez az áldott, „rám kényszerített” svájci ösztöndíjas pár év, nem lett volna mentorom a drága emlékezetű Ruth Epting bázeli lelkésznő, az Európai Keresztyén Nők Fórumának alapítója, a Nők Világimanapja mozgalom kelet-európai szorgalmazója, s ennek a munkájába engem is bevonó támogatása sem.
AZ EURÓPAI KERESZTYÉN NŐK ÖKUMENIKUS FÓRUMA ALAPÍTÓJÁTÓL IS BÚCSÚZUNK
Gyorshír: Dr. h.c. Ruth Epting
életének 97. évében szülővárosában, Bázelben
hazatért Teremtő és Megváltó Urához.
Ruth Epting lelkésznőt sokan ismerték Európa szerte. A Kárpát-medence egyházi köreiben is sokan és sokfelé. Magyarok és nem magyarok, reformátusok és más felekezetűek. Határozott református karaktere, éppen ezért ökumenikusan bátran nyitott szíve, politikai határokon, szögesdrótokon átívelő szeretete, evangéliumi, örvendező lelkülete Jézus Krisztus misszionáriusnőjévé formálta őt. Írásaiban, könyveiben, szervező munkájában fáradhatatlanul küzdött a nők egyházi szolgálatának megbecsüléséért. 1994-ben nálunk is megjelent nagyszerű könyvének fordítása, Szabadon az Úr szolgálatában címmel, a nők helyzetéről, küldetéséről, feladatvállalásáról az egyházban és a társadalomban. 1975 májusa óta ismerhettem, amikor a bázeli Münsterben történt felszentelésemkor először megszólított. Most az emlékezés és a tiszteletadás csendjében lapozgatom csaknem egy évszázados életének történetét a szívemben. És áldom Érte az egyház Urát, Aki sokakat gazdagított meg és tett szilárddá a tiszteletes lelkésznő szolgálata révén.
„Folyamatos véleménycserében egy életen át”
Dr. h. c. Ruth Epting, svájci református lelkésznő az elsők között volt hazájában és kontinensünkön is, aki életét teljesen az Úr szolgálatának szentelte protestánsként. Soha nem ment férjhez, mégis számos lelki gyermeke él és szolgál a világ sok pontján. Mai fejjel és tapasztalatokkal azt írnám, ő egyszerre volt a katolikus Teréz anya, meg a kopt kairói Maggie Gobran, mindkettőjük irgalmas szívével. Meg Marie Dentiére, Kálvin harcias női teológus kortársa Genfből, aki egyedüliként kapta meg a reformáció genfi emlékműve előtt a nevét őriző kőmemória tömböt. De fellelhetők voltak Ruth lelkésznőben a reformáció istenáldotta lelkületű, lírai és a Szentlélektől spirituális érzékenységűvé tett asszonyainak a finom rezdülései, így például a klasszikus műveltségű Olympia Morata firenzei Luther és Kálvin-követőé, műfordítóé, elmélyült érdeklődéssel gyűjtött ismereteiben. És hogy hazafelé is tekintsünk: Árva Bethlen Kata imádságos és naplóíró alapossága, meg Lorántffy Zsuzsanna határozott, szervező lendülete is. Nem véletlen, hogy még kameruni szolgálata során, 1971 őszén megírt könyvében, ami életének szellemi foglalata, így fogalmazott: „Folyamatos véleménycserében élek sok-sok asszonytestvéremmel egész Európában”. S az előszóban a női egyházi szolgálat és a maga szolgálata bibliai kristálytengelyeként írta le e két Igét: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni” (Galata 5,1), valamint: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (János 8,36).
Bázeltől Bázelig – Afrikán át Krisztus küldetésében
1971-ben az ún. harmadik világban, a fejlődő országok között jó hírnévnek és elfogadottságnak örvendő Bázeli Misszió kiküldöttjeként Kamerunba megy, ott a Nyasosoi Teológiai Akadémián tanszéki munkát kap, ószövetségi tudományokat tanít leendő lelkészeknek. 1982-ben egyik megalapítója az Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának. Számos nemzetközi szervezet tagjává választják. Kapcsolatba került a közép-kelet-európai egyházakkal, azok női munkásaival, sokan kaptak rajta keresztül svájci és más ösztöndíjat. 1989-ben a bázeli egyetem gazdag életművéért díszdoktorátust adományozott neki. Szinte haláláig igyekezett fenntartani igen széleskörű kapcsolatait, tanítványai és lelki gyermekei, közöttük magam is, világszerte főhajtással és szívbéli tiszteletadással, Istent magasztalva búcsúzunk tőle.
Személyes emlékek – Bázeltől Délvidékig, szomorú magyar közjátékkal
Először Bázelben találkoztam vele. Éppen az ottani híres Münsterben, nagytemplomban voltam lelkészszentelésemen. Miután édesapám, Röhrig G. Gyula délvidéki lelkipásztor befejezte német nyelvű ünnepi igehirdetését, és megtörtént a hivatalos felhatalmazás a református lelkészi szolgálatra Svájc, s a világ valamennyi német ajkú református gyülekezetében, a köszöntők és áldáskívánók sorában odalépett hozzám, kedvesen, sugárzó mosollyal és tekintettel bemutatkozott, majd pár szóra félrevont: „Lenne kedved Afrikába menni - tanítani? Nigériába, teológiát, ószövetséget? A Bázeli Misszióban felkészítenek a szolgálatra….”. Annyira meglepett ajánlata, hogy akkor még nem tudtam, mit válaszoljak. Ezzel a meglepetéssel és határozott ajánlattal kezdődött kapcsolatunk. Akkor 1975. május 27-ét írtak, áldozócsütörtök volt.
Neki köszönhetem, hogy mélyebben megismerkedtem a Bázeli Misszió nagyszerű történetével, munkásságával és misszionáriusaival. Felejthetetlenek maradnak Ruth látogatásai az egykori Jugoszláviai Református Keresztyén Egyházhoz tartozó gyülekezetben, Piroson, ahol 1980-1988 között szolgáltam lelkészként. Többször kísérhettem vetített képes előadói körútjain tolmácsként, amiket Baranya és Bácska református gyülekezeteiben tartott a misszióról. 1982-őt írtunk, amikor kérésére útnak indultunk Magyarországra, hogy meglátogassuk Dobos Károly „bácsit”, lelkészt, a lepramisszió lelkes és áldozatos szervezőjét. Budapestig utazhattam, majd innen fegyveres kísérettel, minden személyi okmányomtól megfosztva, visszakísértek Kelebiáig, s kiutasítottak az országból. Azóta sem tudom, miért. Ruth lelkésznő mérhetetlen felháborodással fogadta a kommunista magyar hatóságok megalázó intézkedését. Rövid idő múlva Hans Schaffert úron, a HEKS, a Svájci Egyházak Segélyszervezetének igazgatója révén próbálta tisztázni a példátlan esetet. Kiváltképpen azért, mert négy éven át a HEKS ösztöndíjasaként ez érthetetlen és sértő volt a magyar egyházakat komoly lelki és anyagi támogatással segítő svájci szervezet számára is. Hosszadalmas tárgyalások, megbeszélések kezdődtek a magyar egyházi vezetéssel. 10 évbe tellett, míg a kérdés megoldódott, és ismét magyar földre léphettem! Ebben Ruth Epting tiszteletes „anyámnak” elévülhetetlen érdemei vannak.
Isten útjai tovább vezettek együtt minket
1986 áprilisában Újvidéken került sor arra az ökumenikus női szimpóziumra, melyen Ruthnak kulcsszerepe volt az akkorra már jól működő Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fóruma képviseletében. Érdeklődése, nyitottsága az ortodox világ iránt már ekkor megmutatkozott. A szimpóziumon öt felekezetű és öt nyelvű közösség magasztalta egyetlen Urunkat, magyarul, szerbül, ruszinul, szlovákul és németül, reformátusok, ortodoxok, katolikusok, evangélikusok, metodisták egy szívvel és egy lélekkel. Akkoriban ezt jegyezte be gyülekezeti vendégkönyvünkbe: „Csodálatos, hogy újra gyülekezetedben és lelkészlakásodban lehetek a történtek után, és látom, hogy munkád jó gyümölcsöket terem. Isten óvjon!”. Igen, óvott, s újra és újra összehozott minket. Már magyarországi tartózkodásom során lehetővé tette, hogy Ruth meghívására kis családommal az angliai Yorkban részt vehessünk az európai női fórumon, majd a budapesti fórumon, 1994-ben. Ezen részt vettek magyar nőtestvérek is, az ő hívására és közbenjárására. Erdélyből Soós Noémi, itthonról Dr. Pásztor Jánosné, Karsay Eszter, Vörös Éva, evangélikus részről Dr. Hafenscher Károlyné, Pintér Márta és Keveházi Klára. Egészen a múlt évi találkozásunkig, amire Bázelben került sor, többször meglátogattuk egymást. Mindig nagy érdeklődéssel kérdezgetett a magyarországi, kárpát-medencei női munkáról. Megragadó volt az a figyelem, amit az ortodox spiritualitásnak szentelt élete utolsó két évtizedében. Ebben talán az is motiválta, hogy fivére a sztálingrádi csatában halt hősi halált. Sírja felkutatásáért sokat tett, s többször megfordult a messzi nyírfás tájakon. Neki köszönhettük azt is, hogy férjem, a Magyar Rádiónál, a református adásokban végzett szolgálata idején, 2000-ben, amikor rendkívüli alkalomként Kálvin genfi templomából közvetíthette a jubileumi istentiszteletet Tőkés László püspök úr igehirdetésével és Orbán Viktor miniszterelnök úr köszöntő beszédével, rádiós munkatársakkal együtt egy bázeli protestáns otthonban, az El Roi-ban szállhattunk meg. Itt mi egy hónapon át szolgálhattunk is.
Azt gondolom, hogy Ruth Epting tiszteletes asszony, bázeli lelkésznő gazdag életének ez csak egy cseppnyi tükre. Sokan, sokféleképpen nyertek áldást áldott életéből. Soli Deo Gloria!
Részlet az interjúból,
amit 90. születésnapja alkalmából Röhrig Klaudia készített vele
„KAMERUNBAN ÉLTEM ÉS DOLGOZTAM…”
Miként alakult, hogy éppen a Kameruni Presbiteriánus Egyházban bontakoztattad ki tevékenységedet?
- 1947-ben szenteltek fel lelkésznek, miután nehéz időkben, 1939-1945 között, elvégeztem teológiai tanulmányaimat és már több éven át gyülekezetben szolgáltam Bázelben. Mivel szüleim Ghánában voltak misszionáriusok, ez a fajta szolgálat, vonzóvá vált számomra. 1971-ben szabadságot kaptam a gyülekezeti munkából és teológiai oktatást vállaltam Kamerunban.
A Y.W.C.A. (Young Women’s Christian Association = Fiatal Nők Keresztyén Szervezete), amelynek 1953 óta svájci vezetője voltál, 1971-ben tartotta világkonferenciáját Ghánában? Részt vettél azon?
- Igen, ez az időszak volt, amikor a keresztyén nők felelősségvállalása megindult világszerte az egyházakban és a társadalom különböző területein. Ahogyan könyvemben leírtam (magyar fordításban is megjelent: Szabadon az Úr szolgálatában - Nők az egyházban és a társadalomban, Budapest 1994) és ma is vállalom, a női emancipáció előmozdítója voltam, de nem a feminizmus elképzelései szerint. Különben is, ma már a feminizmuson is túl vagyunk – mondja a majd egy évszázadot megélt lelkésznő és tapasztalt szervező – de a női mozgalom aktív kell hogy maradjon. Szükség volt a feminizmusra, hogy az önállósulás és felelősségvállalás az egyházi hierarchián belül is megvalósuljon, de most már a munkatársi, közös, azonos és mégis különböző adottságok szerinti együttműködés és összefogás kell, hogy egyre inkább megvalósuljon.
Kamerun az első világháború előtt német gyarmat volt. Később egy harmada francia, két harmada angol fennhatóság alá került. A Bázeli Misszió Afrika különböző országaiban tevékenykedett. Kamerunban hogy fogadták a női teológiai tanárt, az európai embert?
- Kamerunba úgymond „haza” mentem. Szüleim és a Bázeli Misszió révén annyi mindent hallottam, olvastam és az elbeszélések révén már ismertem, hogy családias, intenzív időket élhettem közöttük. Nyasosoban dolgoztam, amely Kamerun hegyvidékén található, ahol a teológiai iskola létrejött és ahol mintegy 40 férfi és nő tanulta a szent tudományt. A női hallgatókból kezdetben nem lettek lelkészek, de ma már ott is a nők lelkészi szolgálata természetes és elfogadták. Az 1983-ban aláírt ENSZ megállapodáshoz tartja magát Kamerun is, amely szerint a nők minden fajta diszkriminációja tiltott, egy olyan országban, amely még nagyon is a patriarchális hagyományok szerint működik.
És Te milyennek láttad az ottani keresztyéneket?
- Más emberré lettem! Mintha kicseréltek volna. Átéltem a nyíltszívű, sokszínű szabadságot, az igazi örömet – a Krisztus arcán – a kameruniak arcának láttán. Ha a kameruni éveket egy Igével lehetne jellemezni, a 16. Zsoltár ide illő: „Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszett nekem.” (6.vers)
Ellenálló, kitartó és elszánt női vezetőnek ismertünk meg Téged itt Európának ezen a közép-keleti vidékein is. Valóban egész életed az egyház és a teológia szolgálatában állt? Saját családra nem vágytál soha?
- Pietista családból származom. Szigorú apámmal sokszor folytattunk heves vitákat. Ő német volt, anyám svájci. Három fivérem és egy fiatalabb nőtestvérem volt. Soha nem tudtam csak úgy magammal foglalkozni. Mindig kellett cél, terv és strukturált életfeladat. Öregségemre sem vagyok egyedül. A kolostorba vonulás gondolatát elvetettem, hiszen én mindig a világban éltem, politikai felelősséget is vállaltam, népes a családom… Népes családom körében ünnepeltem 90. születésnapomat is, testvérek, unokatestvérek, hittestvéreim körében.
Pozitív életfelfogásod engem is másokkal együtt felvidított. Mosolygós vidám arcod, kellemes társalgó stílusod és nyitottságod megragadott. Isten éltessen így továbbra is.
- Kamerunból származik a kifejezés: „Docilité envers Dieu” – Legyünk fogékonyak és tanulékonyak Istennel szemben. Ez nem vak engedelmességet jelent, hanem Isten erejének átvételét magamba. Csak így valósulhat meg az igazi önmegvalósulás. Én a fiatal afrikai egyházaktól sokat tanultam. Isten megtartó szeretetét tapasztaltam meg közöttük, amely nagyobb a mi szívünknél. Ezt a megtapasztalást kívánom az imádkozó asszonyoknak Magyarországon, amikor testvéreikkel ünneplik a világimanapi istentiszteleteket.
Apollonia Hirscher
Az erdélyi hit- és honvédelem történelmi példája
Hány mai magyar milliárdosnak jutna valami hasonló az eszébe?!
Reformáció hónapjában szinte minden napra lehetne egy jótevő nemes lélek, férfi és női arisztokrata emlékét felidézni. Arisztokratizmusukat tetteik kiválóságában fedezhetjük fel, nem a nemesi oklevélben, s nem is dúsgazdag tehetősségükben mérhetjük. A szívük volt milliomos, milliárdos – megszámolhatatlan jótettel, adománnyal, iskolalétesítéssel, kiváló tehetségek támogatásával, család, város- és hazamentő okosságukkal maradt fenn emlékezetük. A mai magyar honi milliárdosok közül kinek fog ilyen értelemben is fennmaradni a neve? Lídia az a gazdag bíborárus asszony volt, akivel Pál apostol Filippiben találkozott (ApCsel 16,14-15). Az Úr megnyitotta a szívét az evangélium előtt, majd miután megtért, Lídia örömmel nyitotta meg házát a keresztyének előtt. Aki a vagyonával mások javára szolgál, az nem önmagát noszogatja jótevésre, nem is azért, mert a szomszéd, a másik milliárdos is jót tesz, hanem a kasszakulcs igazából Istennél van. Ha Ő megnyitja valakinek a szívét, lesz szociális érzékenység, személyválogatás nélküli szeretet, nem hírnév vagy érdemszerző, hanem örömszerző, önzetlen jótett. Hány mai kárpát-medencei magyar "újgazdag" szívét próbálta Isten Lélek-kulccsal, szeretetkulccsal, könyörület-kulccsal megnyitni? Jó 480-500 évvel ezelőtt ilyen nyitás, gazdasági és politikai csoda történt egy erdélyi szász női lélek által! Az ilyen lelkek példaadása is ott van lelki háttérként a világon elsőként megkötött, vallásszabadságról szóló törvény születésénél, ami Tordát és Erdélyt e tekintetben világelsővé tette – Isten kegyelméből. Apollónia Hirscher (+1547) brassói üzletasszony, a protestáns hit nagyszerű példájával, Nyugat és Kelet határvidékén tevékenykedett jótevő Lídiaként. Vagyonával másokat és a reformáció ügyét szolgálta. Születésének napjáról nem tudunk, de halálának napjáról a város orgonistája, Hieronymus Ostermayer feljegyezte: „1547 decemberének utolsó napján az állandóan serénykedő, istenfélő matróna, Apollónia az Úrban elszenderedett. Okos, megértő asszony volt, aki szívesen osztogatott alamizsnát, és a szegényekkel sok jót tett.”
Európa csodája: bevásárlóközpont Brassóban a 16. században
Születésének dátuma ismeretlen. Férje, Lucas Hirscher gazdag kereskedő, Brassó városának főbírája volt, egyetlen leányuk Barbara. Miután férje meghalt, Apollónia vitte tovább az üzleti vállalkozást. A gyertyaviasztól a ruhákon át a bútorokig minden megtalálható volt üzletében. Az adó- és vámregiszterek szerint Ausztriától az Oszmán Birodalomig terjedtek üzleti kapcsolatai.
1545-ben a piactéren nyolcezer aranyért – korát századokkal megelőzve – „bevásárlóközpontot”, vásárcsarnokot építtetett. Hetvenszer hetven méteres területén kereskedők és kézművesek árulták portékáikat. (Az eredetileg szép reneszánsz épület 1689-ben leégett, majd 1960-ban újjáépítették.) Kegyességét, hitét Apollónia a reformáció tanainak hatására a tevékeny diakóniai szeretetben mutatta meg, és nagy összegekkel segítette a városi szegénygondozást.
Brassó reformátorának támogatója
Az erdélyi szászok reformátora, Johannes Honterus teológus, természettudós, pedagógus, könyvkiadó és jogász 1543-ban Apollónia támogatásával adta ki kis reformációs füzetecskéjét Reformatio ecclesiae Coronensis (Koronaváros egyházának reformációja) címmel. Ez lett az összes erdélyi német egyház rendtartásává. Nemcsak a Bibliáról, az istentiszteleti rendről, hanem a lelkészekről, presbiterekről, iskolákról, szegény- és árvagondozásról és a keresztyén szabadságról is szól. A mű Melanchthon előszavával jelent meg, Luther pedig így vélekedett róla: „Minden, amit tőlem kérdeznél, jobban benne van ebben a könyvben, mint ahogyan én leírhatnám. Nagyon tetszik nekem, milyen tudós, tiszta és hívő módon szól mindenről…”.
Városvédelem saját pénzen, a hit találékonyságával
A könyvecskét Apollónia Hirscher „életre fordította le”. 1545-ben kétszáz arany értékű alapítványt tett, amelynek hozadékából – így az alapító dokumentum előírása – „minden évben annyi bort kell venni, hogy az a szegényeken segítsen, leápolják a szőlő termésével sebeiket, és erősítsék őket”.
A női munkát jól képzett, hivatalosan szolgálatba állított bábákkal támogatta. 1543-ban humanista gimnáziummá alakíttatta a fiúiskolát, gazdag könyvtárt rendezett be. Honterus tankönyveit ő nyomtatta ki, e célra nyomdát és papírgyárat alapított. A város kiemelkedő képességű tanulóinak ösztöndíjat biztosított Bécsbe, Krakkóba, Bolognába, Wittenbergbe. 1544-ben nagy feltűnést keltő leányiskolát nyitott. 1543-ban jelentette meg Erdély első protestáns énekeskönyvét.
Amikor a moldvai román fejedelem betört Erdélybe, Apollónia rendkívül taktikusan, női „fifikával” vegyes diplomáciával és legfőképpen hittel védte meg szülővárosát a pusztítástól: száz aranydukáttal és két feldíszített parádés lóval vesztegette meg a román fejedelmet. „Legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” – írta a városatyáknak. Lám, a „baksisnak” ugyancsak hosszú története van arrafelé...
Erdélyország, édes földünk
Munkásságával Apollónia – Erdély szász Lídiájaként – a reformáció gazdasági eszméit (puritán felhalmozás) és szociálpolitikai elgondolásait (a pénz szolgáló szerepe, szeretetszolgálat, iskolaügy, szegénygondozás, egyház- és hazaszeretet, áldozatvállalás gyakorlása, támogatása, fellendítése) gyakorlati tettekre váltotta. A szív és az értelem asszonya volt. A hité és a gondolkodásé. Az előrelátásé, amit Isten providentiájából, előrelátásából és gondviseléséből tanult meg. Életének summája: megújult, újjászületett élettel, anyagi eszközökkel, női élet- és emberismerettel segíteni Isten hit-újításának és hazájának ügyét, felemelkedését, függetlenségét.
Halálának háromszázadik évfordulójára emlékezve Johann Lukas Hedwig dalt komponált tiszteletére – Leopold Max Moltke 1846-ban írt versére –, amelyet azóta is sokan ismernek és énekelnek Erdélyben, és amely Transylvania szász himnuszává vált. Magyarra az a Ritoók János fordította, aki az erdélyi hármas kultúra – magyar, német, román – hídembere volt. Tíz éven át a Korunk folyóirat szerkesztőségi főtitkára volt. 1981-ben, 41 évesen Kolozsvárott hunyt el. A romániai német líra tolmácsolójaként szerzett igazán elévülhetetlen érdemeket.
Erdélyország, türelem-föld,
minden hitnek tábora!
Óvd meg hosszú századokon át
fiaidnak szabadságjogát,
S légy a tiszta szó hona!
Erdélyország, édes földünk,
drága jó szülőhazánk!
Áldott légy szépségedért,
s tájaidnak minden gyermekét
egyetértés fogja át!
(Ritoók János fordítása, részlet)
1887-ben utcanév örökítette meg Apollónia Hirscher emlékét. Ez abban a korban nem volt szokás. A brassói evangélikus nőszövetség 1896-ban a leánylíceumnak adományozott egy ember nagyságú festményt, amely Apollóniát Erdély szász patrónájaként ábrázolta. 1999-ben pedig Brassó városa Apollónia Hirscher-díjat alapított – szép kerámiaplakett is jár vele, Ferencz Ágnes kerámiaművész alkotása – olyan nők számára, akik sokat tettek a városért.
Vannak-e még Lídiák és Apollóniák?
Hány mai magyar milliárdosnak jut valami hasonló az eszébe?! De jó lenne olykor némiképpen hasonlóról hírt kapni a magyar nyelvű kárpát-medencei médiában. Nem kellene ehhez Esterházy hercegnek, Széchenyi grófnak, Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonynak lenni a mai világban. Hadd ne soroljak neveket a múltból. S akad olykor ma is fehér holló, aki teszi is a dolgát a haza, a nemzet, környezete, egyháza javára. De a többi hol van? Jézus egykori példázata szerint a meggyógyult 10 leprásból egy tért vissza hálát adni Istennek a gyógyulásért. 10:1 arány. Micsoda csúcs lenne már az, ha 10 magyar milliárdos közül legalább egy lenne, akinek Apolloniát vagy Lídiát, Eszterházyt, Széchenyit, Lorántffyt közelítő leleményes szeretete, szociális érzékenysége, önzetlensége lenne. Alkalom lenne rá, a Covid-járvány és sok bajunk közepette. Nem hiszem, hogy tízből tíz csak „magának kapar”... Reformáció októberében van miből meríteni, vannak inspiráló, gyönyörű honi példák. De lesznek-e mai, holnapi követők?
Honemelő, magyarságunkat gazdagító milliárdosok?
SPIRITUÁLIS BALLADA
a bibliai és a velem élő Klaudiáról
Istené a dicsőség mindazért,
amit Rajtad keresztül nékem adott.
Csendjeid, imafátylaid hallgatagságába
borkult állandó, szűrt Isten-üzeneteidért,
Lélek-gondozta alkotó erőimre vigyázó,
féltő lelki véderődért, hited láthatatlan pajzsaiért.
És mindebben, mint gyöngyszülő kagyló házában
oltalmazott, számolatlan és leleményes kedves jelenlétedért.
Nevedben a férjét, Pilátust intő örök életháttér
Nő, Claudia üdvtörténeti mondata jelent meg
hívő létem horizontján és centrumában,
amaz Igaz Emberről (Máté 27,19).
Bibliai elődöddel ellentétben arra biztatva engem,
mindenképpen vegyek részt az Igaz Ember
minden dolgában. Nem is tehettem mást,
hiszen anyám méhétől fogva Ő hívott el engem,
de Te őrizted a napok során,
felfényesítve az idők homokszemeit, e látomásos elhívást.
Elhoztad nekem ősi szülőföldem, Délvidék
és Isten-földje, Svájc
sokszínű, sok nemzetiségű élő történeteit.
A telepes pfalzi németek építette szép Werbas
háború utáni zűrzavarában Ecce Homo által
emberségedzett német-magyar kálvinista lelkipásztor Édesapád
Igazságkövető belső küzdelmeit, német és zsidómentő,
szerbet, bosnyákot, horvátot, sokácot, magyart
egyenlő mértékkel mérő, sokba kerülő emberségét,
a katedra nélkül is tudós, naponta szenvedélyes bibliakutató,
a kolozsvári és a francia, svájci egyetemek tudósai mértékével
a vajdasági homokban is
élethossziglan normaként megőrzött
szellemi igényességét és mérhetetlen alázatát,
a politikai, ateista-kommunista és nacionalista
gúny, előítélet és ellenszenv-évek közepette is segítő,
pásztori alázatát.
Délvidék magyarjainak különös sorsvállalásait.
És a református parókia léleknövelő csendjeit,
a sokezer kötetes papi könyvtár szellemi európaiságát,
többnyelvű irodalmi olvasmányaid
életre szóló jegyzeteit lelkedben és gyöngybetűkkel rótt naplóidban.
És a kisebbségi sors óvatos bölcsességét,
a minden politikai szólammal
szemben megfontolt három lépéssel mérlegelő józanságát.
A túlélés bölcsességét.
És erdélyi Édesanyád derűjét is továbbadtad nekem, gyermekeinknek,
Magyarkéc szilágysági reformátusságának rendíthetetlenségét,
a talpalatnyi kijelölt sorshely otthonteremtő szorgalmát és tisztaságát,
szépséget, rendet és életet építő dolgosságát.
És elhoztad Szabadka magyar gimnáziumának, „a Kosztolányinak”
majd Zürich, Bázel, Jeruzsálem
egyetemeinek értelmedben Istent-érlelő látásait, magas tudását,
a református szent tudomány fellegváraiban Isten méhecskéjeként
gyűjtött ismereteidet,
Barth, Cullmann, Westermann, Jenni, a cseh menekült zseni, Lochmann
professzorok világszerte tanítványok seregét gyűjtő tudományának tiszta virágporát.
Bázeli felszentelésed Édesapád igehirdetése révén felejthetetlen óráit és mondatait is nekem adtad.
És a sinai Mózes-hegyre vivő expedíciós utad szent rezdüléseit,
mindmáig változatlan megrendülés rezonanciákkal,
és zsoltárba öntött Isten-hegyi élményeid szakrális bűvöletét,
amint a Kijelentés hegyén ifjú szíved Isten-szerelembe lángoltan
énekli a zarándokéneket:
„Szemem a hegyekre emelem, onnan jön
segítségem. Segítségem az Úrtól jön” (Zsolt 121,1).
A messzi pfalzi földön és a Szentföldön csontjaidba rekesztett tűzzel jöttél hozzám,
alázattal védett és szerénységeddel oltalmazott kincses lelked
életre elégséges Krisztus-energiával feltöltve,
hordoztad el a magyar haza mostohaságait,
kizárásodat a hitetlen hatalom által
arról a földről, amit álmaidnál is jobban, makacsul szerettél.
Papi és püspöki álnokságok veszélyes ürömjei ellenére
Hungáriát szerető szent daccal akartál jót tenni e hazában.
És tettél is.
Nem reklámozva, de mindennapi halk kitartással.
Svájci lelkészdiplomádat sokáig el nem ismerő hazai gőg ellenében
tetted a jót, amire Megváltód indított,
ha nem honi anyaszentegyházadban,
hát az Üdvhadsereg valóban emberszerető, hajléktalanokat gondozó,
nem szóval, hanem cselekedetekkel Krisztust felmutató
áldott szolgálati közösségében.
És szellemi kincseidet is osztottad szakadatlan,
szószékeken és előadói pulpituson,
kiskörben és halk beszélgetésekben,
Zágráb, Eszék, Újvidék felekezeti teológiáin németül, szerbül, magyarul,
és Budapesten az Üdvhadsereg tisztképzőjében.
„Amit Isten adott, az nem veszhet el” – vallottad.
Elhoztad nekem, Gyöngyi-Klaudia a legnagyobbat, mit ember a földön alkothat:
a család vállalásának, nevelésének mindennapi felelős örömét,
az asztali közös imák fészekrakó mennyei pillanataival szivárványozva
be gyermekeink, unkáink látóhatárát, a hívő élet reményével.
A sorskihívásokkal szembeni napi Lélek-stratégiák
közös tanulásával és tanításával.
S amikor igaztalan módon zuhantak rám korunk és köreink
mérgezett nyilai, te törékeny vállal, de erős lélekkel álltad útját
a veszedelemnek. Messzi pfalzi föld
és a Szentföld Isten-élményeivel sziklaszilárddá
edzett imacsendjeiddel és áldás-kivánásaid finom szó-permeteivel.
Így oltalmazva családot, társat, otthont, életet…
ISTENÉ A DICSŐSÉG MINDEZÉRT, S MÉG ANNYI MINDENÉRT.
Kimondhatatlan, szóba nem foglalható köszönet Neked,
Klaudia, lelkem jobbik, megszentelt fele… örök Klaudia.
Elhoztad Istent, Jézus szeretetét, Akit Te annyira szeretsz,
s a női munkában is sokan észrevették rajtad ezt,
Európában és Jugoszláviában,
el egészen Amerikáig, mentoroddal, a bázeli
női reformerrel, Ruth Epting lelkésznővel
hirdetted és élted a női egyenjogúságot a szolgálatban,
a tanításban és a vezetésben is,
s vitted Édesanyád szülőföldjére,
hepehupás Szilágyságba és a havasok aljába
Mária és Erzsébet
példájának Úrhoz vonzó odaadását.
Meg egykori gyülekezetedben, Piroson,
s választott missziói vezetőként a délvidéki reformátusok között,
meg legkisebb gyülekezetedben, családodban is,
a bibliai nőiség odaadását, figyelmességét.
Őrizted e vonzást a naponkénti áhítatok személyes
és áldott csendjeiben,
az Ige több nyelven ízlelt gyönyörűségeiben,
lelked égi fényt tükröző napi zarándokútjain,
ahol Veled otthonra lel mindenki, aki Jézus előtti alázatban
útitársad lett.
Meglepő lélektágasságban Ferenc pápa éppúgy, mint fiúunokád,
aki előimádkozó minden asztali közösségben,
és svájci barátnőid, a földi angyalok, akiket Isten avatott útitársaiddá,
életre szóló református-hitbeli hűséggel,
s mindazok, akikkel az égi hazába küldött szavaiddal
megosztod napjaidat, tudva, hogy e világok legszebbike
csak árnyékvilág ahhoz képest, ahol a színről-színre látás
örök eledeled és italod lesz.
Nekem legszebb bibliás neved napján
virágok helyett most élő Igék hervadhatatlan zöld ágait
hintem lépteid elé szívemben és e sorokban,
Megváltónknak hallelujázó énekkel
a menny kapujáig kísérő Szóval:
„NEKI NÖVEKEDNIE KELL, nekem pedig kisebbé lennem” (Ján 3,30).
Légy boldog névnapodon és földi utadon,
míglen Isten tenyerében megleled örök otthonod,
a legkisebbé válva: Isten mustármagocskájává szent kezében.
Örök mustármag létre elhívott drága Gyermek, így legyél
örökre boldog…
Két hű útitársunk napi üzenete lelki üzenet-csokorként rajzolja arcodra
e napon is Isten mosolyát.
Luther fohásza a Losung szerint március 20-ra:
„Isten előtt nem tudunk nagyobbat és jobbat tenni,
sem méltóbb istentiszteletet végezni, mint ezt: mindenért hálát adni Őneki”.
A La fede ogni giorno római katolikus bibliaolvasó kalauz szerint a Lélek egyetemességében:
„A te la lode e la gloria nei secoli - Neked legyen dicséret és dicsőség mindörökké, Urunk, Istenünk!”.
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT 2025-BEN
ÉS AD MULOS ANNOS, ISTEN SZELÍD,
KEDVESEN BÖLCS SZOLGÁLÓJA,
TISZTELETES RÖHRIG KLAUDIA!
Dr. Békefy Lajos Ph. D.
Klaudia zarándoktársa földi-égi utakon
Comments
Post a Comment