RÁBAPARTI PANNON ÉGRENÉZŐ (1.) - HOMMAGE À SZÉKI PATKA LÁSZLÓ KÖLTŐNEK - 48 - 77 - Szellemtörténeti visszapillantó győri évtizedeimre -

 

                                                                                

RÁBAPARTI PANNON ÉGRENÉZŐ

HOMMAGE À SZÉKI PATKA LÁSZLÓ KÖLTŐNEK - 48 - 77

Szellemtörténeti visszapillantó győri évtizedeimre (1.)

 Dr. Békefy Lajos

Hangos és fátyolos órák Győr főutcáján, a Baross utcán

Örömmel vettem dr. Birkás Antal Ph. D. docens úr, a KDNP PM elnökének a megkeresését, hogy írnék-e valamit készülő irodalmi füzetükbe. – De még mennyire! – volt a válaszom rögvest. Hiszen így régi adósságomat tudom némiképpen törleszteni felnevelő (közös) városunknak, ahol általános és középiskoláimat végeztem. S ahol életre szóló szellemi találkozásaim voltak irodalmi, filozófiai világhírességekkel a Püspökvár könyvtárnyitogató csendjében, és olyan helyi kortársakkal, akik évtizedeken át alkotói jelzőtornyok, világítótornyok voltak és maradtak számomra a vizek városából. Leginkább Széki Patka László (1948-2008) költő, dramaturg, kulturális menedzser, akire visszagondolva, s köteteit lapozva (Amorgosz, 1997; Átégetett ég, 2010; 60 Vers, 2018;) minduntalan fájdalomfelhő villáma is belehasít szívembe. Hiszen a győri Liszt Ferenc utcai általános iskola padjai óta, ahol egymás mellett ültünk, s élvezettel hallgattuk Magyar Vilmos renegát, nevéhez méltóan 1956 után is (!) nemzeti elkötelezettségű  osztályfőnökünk, magyartanárunk óráit, állandó kommunizmus ellenes kiszólásaival erősítve bennünk egyre jobban a fennálló hatalommal szembeni tehetetlenség közben is a beszéd-, és szólásszabadság vágyát, amiért nem egyszer gyűlt meg baja az államhatalommal. Másrészt az asztmásan halk szavú bencés orosztanárunk, dr. Danczy Willebad csendes tudós okítását bámultuk mindketten, aki a szláv nyelvek gazdag gyökérhálózatába vezetett be minket, 10-12 ószláv gyökerű nyelvre ágaztatva szét ismereteinket és így bölcsen oszlatva szét bennünk az ’56 utáni szovjetgyűlölet füstjét. Danczy tanár úrnak kedvence volt „Laci”, egyrészt mert már a 6-7. osztályban észrevette irodalmi tehetségének csírázását, másrészt idegen nyelvi fogékonyságát (ami székely gyerekként csodaszámba ment!). Peregnek bennem a képkockák arról a négy évről is, amit a Révai Gimnázium nádorvárosi részlegében, a Ságváriban együtt töltöttünk. A minden reggeli hatalmas túrázásról át a városon a sulinkig, hiszen mindketten a Baross utca felvégéről, a Kazinczy utcából ő, a Köztársaság térről én indultunk, s majd mindig végig röhigcsélve a közel 2 kilométeres menetet, át a Nádorvárosi vasúti hídon. Kivált a tavaszi és őszi lófrálások voltak roppant vidámak, amikor Mészáros Tamással, Szalay Lacival, Makra Ottóval végighahotáztuk a főutcát, nem kis feltűnést keltve, talán kamaszos szándékossággal is. Tanáraink napi kifigurázása is sokszor fulladásig hajtotta bennünk a maró diáknyelv ironikus, Ludas Matyis játékosságát. De bennem él máig a döbbenet is, amikor éppen orosz óráról kihívta az igazgatónk Lacit, majd pár perc múlva bejött az osztályfőnökkel együtt, s bejelentette: - Osztálytársatok, Patka Laci Édesapja tragikus autóbalesetben elhunyt. – Megállt a levegő az osztályban. Ilyen hirtelen és ilyen kendőzetlenül adva tudtunkra a megváltoztathatatlant, mélyen szíven ütött mindenkit. Hiszen közülünk így még senki sem találkozott a halállal. Fel sem fogtuk, csak az évek során lassanként, mit is jelenthetett ez neki, testvéreinek, édesanyjának. Arra emlékszem, hogy voltak különös, halk beszélgetések Apám és Anyám között a későbbi Schweitzer Hofként ismertté vált köztársaság-téri családi házunk „zöld szalonjában” arról, hogy a Békefy-család anyagi támogatást ad a Patka-család Győrben maradt részének (hiszen Etele és Zsolt Ausztriába disszidáltak). Ezekre a beszélgetésekre mindig fura érzéssel füleltem. A fájdalom, s némi szégyenérzet különös érzelmi keveréke kavargott bennem, ezzel a csak most nyilvánosan kimondott kérdéssel: - Vajon nem sértjük-e meg őket? Nem megalázó nekik elfogadni az anyagi támogatásunkat? – Ami nyilván nem szokványos összegű lehetett, hiszen akkor már igencsak jól jövedelmezett a Békefy divatház. Ma úgy tudok visszatekinteni erre a támogató együttérzésre, mint amiért hálás vagyok Istennek. Hiszen sejtem: Anyám katolikusként, a közeli karmeliták Rába-parti templomában imával kezdett napjaival, Apám meg a Kossuth utcai református templomban presbiterként is gyakorolt kálvinizmusával az aktív, cselekedetté váltott szeretetet mutatta meg. Az önzetlen segítőszándékot. Ma úgy tekintem egykori szorongásomat, mint ami ebben a katolikus-kálvinista adakozó, cselekvő testvér szeretetben tette hitüket konkréttá.

A lét-rongálás elleni csendes forradalom - irodalomteológiai töredékek

Széki Patka Lászlóra emlékezem vissza ebben az írásban, meg arra, hogyan és miért tekinthetem magamat rábaparti pannon égrenézőnek. Sok mindent kihagyok most a rendkívül gazdag győri fiatalkori létem életformáló históriáiból. Ezekből több helyen is közzétettem mozaikkockákat, például a pozsonyi Felvidék.ma és a kolozsvári agnusradio.ro (bekefy.agnusradio.ro) online oldalain. Részletesen megírtam „Az én ’56-om” történetét, több variációban is. Most csak irodalmi reminiszcenciákra utalok vissza töredékesen. Mégpedig abban az évekkel ezelőtt megismert és spirituális publicisztikámban felhasznált nagyon inspiráló fogalomkörben, amit Georg Langenhorst 2011-ben dolgozott ki először a mai szellemi világeseményeket, jelentős alkotásokat teológiailag becsatornázni segítő irodalomteológia fogalmával és rendszerével. Lényege annak vizsgálata, feltárása, bemutatása és hasznosítása a digitális világkorszak nyelvileg egyre inkább kódolódó és koldusuló kifejezés fonnyadásában, hogy miként lehet az irodalmat, az emberillatú, emberhez tapadó valóságközvetítés eszközét mind a teológiában, mind a kultúraszínesítésben, és az emberi lényeg plasztikus közvetítésére hasznosítani. A szószéki kultúrában, teológiai diskurzusokban, írásban és szóban.

Ma visszatekintve a Széki Patka Lászlóval együtt töltött rábaparti éveinkre, az égre nézésben, a pannon szellemtörténeti hagyományokba kapcsolódva, ebben találtam meg az új, de mindig is megvolt további kapcsolópontot sorsunk között. Nevezetesen: ő sem tudta, nem is akarta, én sem tudtam, sőt elrendelten teológusi pályámon kifejezetten igyekeztem is megfogalmazni szóban, írásban, hogy nem lehet kihagyni az emberlét conditio sine qua nonjaként, létesítő, létrehívó alapfeltételeként a belső horizontot! Magát Istent! Sőt a továbbtágító, sőt végtelenné formáló, látható horizontokon túliságot, a metafizikai vagy transzcendens, végtelenül túlnani dimenziót. Az Ő dimenzióit! Laci esetében még akkor sem, ha ezt a fájó külső-történelmi-ideológiai tagadásoknak, propagandáknak, harsogó szövegeknek ellenállva, és olykor a magasra csapó cinizmuslángokkal is küszködve kellett átmentenie magában, és másokban, aminek következtében valóban „átégett az ég”. Ahogyan találóan fogalmazza ezt meg Zsolnai György kötetzáró tanulmányában „A paradoxonok költője” címmel írt elemzésében: „A ’lét rongáltságának’… ilyetén való felfedése metafizikaivá, horizontot jelöl ki e versek olvasásához. Az így is meghalhatsz – s alig változik valami című versében írja Széki Patka, hogy ’a látszatok sorra/tűzbe zuhannak”. Vagy amint 2001. szeptember 13-án, győri osztálytalálkozónkon nekem dedikált Amorgosz című kötetében megfogalmazta, utalva a gyönyörű görög tengeri szigetecskére, kedvenc ihletújító, majd halála után a kék hullámokkal hamvait befogadó-beölelő tenger végtelenre: „itt még nem halt meg a bennünk/lakozó imádatra nem vágyó/ Isten…”. Ezzel a mindenen felülvaló, mégis mindenben Isten jelenlétet érzékelő belső irányvétel és létbetűzgetés tovább rokonította személyiségünket. Erről a testvérré újjászülő irányvételről a magát győri ’Rimbaud-ként’ aposztrofáló, az önirónia csípős chilijét is sorai közé rejtő játékosság költője, a „cseles csacskaságok”, a „tetemem – totemem”, meg a homo eroticus Isten-adta gyönyörei közben is a lét (bűneset utáni, azt aktualizáló) rongáltságát fájdalommal érzékelő lélek istenhitébe is belopódzik a kétely. A mégis-hit keretezte mindennapi létélmény. Két verse mintázza ezt: „mindig csak annyira/legyek hatalmas/hogy angyal hordozhassa/árnyam/s más isten ne szól-/hasson előlem/mint akit én választottam” (fohász, 2006). – „lábadozó angyalok/fészekaljnyi csöndben/világtalan hold-árnyékot/vetve rajzolják ki/tenyered eltűnt sors-/vonalát s mire ragadozó/madarak kapják fel/az alkonyatot: kivérzel/a bárányló sötétben” (kegyelmi állapot). A rongált lét továbbrongálásának ellenállójaként, létrongálás elleni szelíd lázadókként és fegyvertelen, de nem eszköztelen harcos társakként öleltük meg egymást ott és akkor a győri pince étteremben.

Felizzó irodalmi felkiáltójelek az „átégett égen”

E sorok után később, a győri Püspökvár Rába-Kis-Duna összefolyására kiszögellő várkerti szögletében töltött égre néző éveim szellemi talajérlelő élményeivel későbbi mozaikkockáim bemutatásával jelentkezem. Addig is újra és újra fellapozom Széki Patka László köteteit. Kivált a „betűs” könyvet, amit Botár Attila és a költő Laci, az Apa által költészetre hangolt lelkületű leánya, Patka Heléna szerkesztett. Borítóján és a könyvben Laci keze által megformált, gyönyörű, intelligencia sugárzó esztétikus betűivel, már gimnazista korában is kiforrott szép betűszövésével, mint ősszülőföldje, a Székelyföld népi szőtteseinek csodaformáival nyűgöz le ma is. A 60 vers halála utáni válogatásával a két szerkesztő félreérthetetlen irodalmi felkiáltójelet szerkesztett az irodalmi és a még tágasabb magyar kultúr-világ szeme elé. Széki Patka László ugyanis még a mai napig nem került méltó helyére a nemzeti, sőt a kárpát-hazai (Duray) alkotói, költői panteonban! Amíg ez meg nem történik, álljanak itt vélekedésem szerint Botár Attila előítéletet és irodalmi, akár irodalompolitikai elfogultságok fénytörő üvegszilánkjainak felszedésére figyelmeztető sorai: „Azt tudnunk kell, a politika csinálóinak és elszenvedőinek egyaránt, hogy a Széki Patka László által elég sűrűn használt „hajléktalan” szó nem egy honi politikai változás mellékterméke csupán, hanem az általános létrontás fedőszava. Költőnk válogatott verseinek gyűjteményében Hamvas Bélának két verssel is adózik, amely beszédes érv a lét rongáltságának Széki Patka általi felismerésére.”

Ha tehetem, ha Isten akarándja és élek, megvárom, s amit lehet, meglépek azért, hogy a nemzeti, kárpát-hazai (Duray Miklós) irodalmi értékrend kezdje el Széki Patka László költészetét, gondolatvilágát elmozdítani méltó irányába és helye felé. A Hamvas Béla által megrajzolt végtelen égbolt felé. Közben olykor a szívem Amorgosz felé fordítom, s a hullámok játékában, felelgetős tengerdiskuruzásban, kéklő responzóriumában visszahallom együtt töltött diákéveink nyíltszívű, őszinte nevetését, a létrontás tudatosulása előtti gondtalan felszabadultságot…

 

(Szerző: Dr. Békefy Lajos Ph.D. református teológus, közíró, a Szentlélek teológusa, a MRE Doktorok Kollégiuma egykori Irodalmi Szekciójának elnöke, lapalapító főszerkesztő, a KDNP PM egyik alapítója, 32 éven át külügyi titkára - E zt a visszaemlékezést a Firenze közeli  zarándok vendégházban írtam, és az emlékezés imáját mondtam magamban, Széki Patka László  barátommal belső párbeszédben).

HOMMAGE À SZÉKI PATKA LÁSZLÓ KÖLTŐNEK - 48 - 77

 "amikor a teremtés/előtti tér hirtelen önmagára ébred"

HOMMAGE À SZÉKI PATKA LÁSZLÓ KÖLTŐNEK - 48 - 77

 GÖRÖG TENGEREKBE MERÜLVE, ÉGI ODÜSSZEUSZKÉNT A LÉT HANGFORRÁSAINÁL 

Élők között talán kevesen vagyunk már, akik oly’ régóta ismerünk Téged. A mérhető időben és a mérhetetlenben. Amikor először léptük át a győri Liszt Ferenc Általános Iskola küszöbét, ‘56 különös őszén, az olajospadló-szagú osztályteremben egymás mellé ültünk. Szüleink úgy igazították  éveken át utunkat, hogy sokáig egymásra is figyelve róttuk a vizek városának útjait, az Iparcsatorna hűs vizébe mártózva nyaranként. Aztán a Szabolcskai utcai Gimnáziumba, a nagy hírű Révai kihelyezett tagozatába naponta kilométereket gyalogoltunk a belvárosból, s közben hatalmasakat fantáziáltunk. Olykor nagyon halkan, máskor hatalmas kacagás kísérte utunkat a furcsán néma, megszeppent város főutcáján, a Baross úton. Mészáros Tomival mi hárman. Olykor megmutattad versedet, máskor karthauzi hallgatásba merültél, s mikor néha felriadtál a belső hangok elmélyült hallgatásából, bizonytalanná vált szavad, mozgásod, arcod. Mint aki révületből ébred. Egyre többször jártál más vidékeken, miközben egymás mellett lépkedtünk - az asszociációk, a szóképek, a különös szókapcsolatok bűvöletében éltél, a felderengő Patka-féle új világ lélektájain, építőelemei között. És hoztál is mindig meglepő gazdagon, teli marékkal szokatlan mondatokat, villanásokat, színképeket, melyek csak a belső horizonton rajzolódtak meg látó-látnoki szemeid elé. Olykor keményen villant a tekintetünk, néha egymásra, többször másra és másokra. Néha megriadtál, csaknem meghőköltél  igazságkereső szókimondásom vulkánömlései hallatán, nem egészen értetted, igaz vagy játékosan cselező a szó a számon. Míglen jöttek a mély fordulatok, élet-halál örvények tátongtak rád is, melyek barátságuknak, szellemi hegygerinceket járó kedvünknek kölcsönös igazát elpecsételték. Édesapád halála, amint kiszólítottak közös padunkból titkolózva a szörnyű hírre. S a nehézségek utána, amikor szüleim próbáltak odaállni családotok mellé. Igyekeztek nagy együttérzéssel, tapintattal, de ténylegesen segíteni. Olykor természetben, olykor anyagilag. Láttam, milyen nehezedre esett az elfogadás. Értettelek. Együtt örültünk verseid megjelenésének, a győri Kisalföldben, majd egyre inkább szélesedő körben folyóiratokban is. Tanárainkról suliba jövet-menet karikatúrákat rajzoltunk - szóban. Móka volt a Baross utcán. Magunk írta darabokat adtunk elő. A lét tengermélyeit próbálgattuk magunkban kamaszos képzelgésekkel, mit sem vagy alig tudva a napi rettenetekről. Az ‘56 utáni létezés furcsa jeleneteiről olykor lehullott a függöny, az apró hazugságok fényszilánkokként csapódtak arcunkba-lelkünkbe. A tíz órai oktatási nagyszünetekben kisurrantunk a  gimiből, Te cigire gyújtottál, s valami furcsa spiritusszal oltottad-tüzelted ihleted, fantáziád. Élvezettel figyeltem, amikor egy-egy bécsi rokonlátogatás nyomán formálódott sajátos ízlésed. Öltözetben is. Nagy sálakkal jártál, különös cigiket hordtál táskádban. Nagy székely szütyődben cipelted az olvasnivalót is. Aztán  leérettségiztünk és utunk nagyon messze vitt minket egymástól. De valami maradt: a kérdezés, hogy van Laci, amikor olykor Győrbe vetődtem. Szüleim Édesanyádtól hozták az újabb életjeleket: házasságkötés, kislányod született. Veszprémben élsz, alkotsz, dolgozol. Sok-sok esztendő maradt mögöttünk - személyes találkozás nélkül. Te már többkötetes költő voltál, én meg a szószékek, a szent tudomány honi és külhoni világában kerestem, figyeltem a mennyei jeleket és próbáltam megfogalmazni a segítő szót, s tenni, amit lehet. Erdély-járással, Sütő, Kányádi, Király, s mások portáin - a szellemieken és a valóságosakon. Te verseltél, én meg lírai prózában, ezernyi miniesszében, tanulmányban rögzítettem, amit az Írás Lelke rám testált. Alkotó évek, kinek-kinek a maga módján. És egyszer csak, mert mi 48-asok nem tévesztjük el egymást, látóhatárunk téridőkön át egymásig ér, s egy érettségi találkozón megjelentél. Én is, a kevesek egyikén. Mellettem telepedtél le. Mintha csak tegnap beszélgettünk volna, és folytatni kellene a mondatot. Vagy befejezni. 2001. szeptember 13-án, Győrben, egy érettségi találkozós étteremben. Mondtad: hallottad egyszer hangomat a rádióban, talán éppen istentiszteletet közvetítettem. Genfből vagy Szatmárnémetiből? Kapkodtuk az idő kaptárjából kipörgetett szavakat egymás szájából. 1966 óta, hogy nyaktörős érettségink után elmentünk még egyszer ünnepelni, 35 év telt el. Volt mit mondjunk egymásnak. Akkor ismét szövetséget kötöttünk, legalább is szóbeli szándéknyilatkozatot arról, hogy újra és újra találkozunk. Te azzal pecsételted meg szándékodat, hogy egy Széki Patka Lászlós kis verseskötettel leptél meg. Amorgosz. Az elhamvaszthatatlan szívedet elrejtő görög szigetvidék fotójával. Írásmódod esztétikus könnyedségével és szépségével róttad bele e néhány sort: “Békefi Lajos őrizetére bízván, szeretettel egy költőről elnevezett, Szabolcska utcai gimnázium IV./A. osztálya összes tanulójától, Széki Patka László Győr-Amorgosz,Veszprém”. Te tanultál görögöt is, jól olvasod a betűket? - kérdezted, és a 35 évvel azelőtti sajátos Patkás-költői bizonytalanság ismét kiült arcodra, finoman meg-megráztad fejedet, sasorrodon többször végighúzva hosszú ujjaidat...Most a facebookon pásztázva, olvasom Liza sorait: “Laci holnap lenne 77 éves...". És rányitva, látom egykori veszprémi megyeházai munkatársad, Tímár Veronika mondatait “az országosan elismert közművelődési szakemberről,... a nagy műveltségű, halk szavú, de mindig tettre kész emberről,...aki több, mint három évtizeden át bőkezűen adta kölcsön gondolatatait azoknak a közéleti szereplőknek, akik a magyar kultúra érdekében léptek különböző fórumokon a nyilvánosság elé”.

Te most lennél 77, én augusztus elején, ha megengedi az Idő Ura

Mint az elmúlt 25 évben, most is megpörgetem ujjaim között és fantáziám malomkerekén verseidet. Az előszót író Michael Guttenbrunner német és magyar szövegében említi, van, aki “szeretetből vándorol” a maga sorsától vezérelt ösvényen. Aztán humorral folytatja: “Patka László ki is mondja a romantikus kívánságot: a motorkerékpárok és az autók a szamarak és a birkák hangján kellene dudáljanak”. Mert a technika világában, a műhangok, mű-műfajok, műanyagok, műtermékek, műemberek pusztító-pusztuló világában még őrizted a teremtett Lét fészek- és istálló szagát, Megváltásunk bethlehemes  fészek melegét. Szavakból raktál tüzet, versekből őrtüzet a Kárpátok alatt. És kerested a “csillagneszt”, fürkészted a “hullámok mosolyát”, a tengermélyi titkokat, melyek a közönségesség piacára nem dobhatók. Hódító leánykáddal lépkedtél az amorgoszi sziklákon, ahol a jachtokat szemlélve azon filóztál, vajon a bennük alvók “újraálmodják-e/soha nem volt létük ama/pillanatát amikor a teremtés/előtti tér hirtelen önmagára ébred”. A sziklákat altató szélcsend lett a lakótársad egy időre, gyertyafény és szikrázó csillagok között nyargalászott ilyenkor alkotó fantáziád. Észrevetted ott a távoli amorgoszi kék parton a “lét láthatatlan sziklarepedései”-t, köztük talán az egyik legdrámaibb repedést: “ebben a világban isten is/fordítva létezik - nem ő van/érettünk és nem mi őérette/hanem az egymás nélküliségtől/kitárulkozók tengermély és /égmagas szelleme - nem a jó/és a rossz választatik szét/általa bennünk - állhatatos/kövekben teljesedik ki”.

Látod, az egymásnélküliség generációnyi létezéskínjai és tapasztalásai valahol mélyen és a végtelen magasban - az üvegtenger mellett, mai őrhelyednél - mégis csak egybe érnek. Gondolatban, álmainkban, a repeszthetetlen lét égi fészkeiben, abban a kvantumfizikai sejtéseken inneni és túli valóságdimenzióban, amelynek szerelmese lett már létbe lépésed előtt a szíved. Te “huszadik század végi Odüsszeuszként” végleg megérkeztél - én még úton vagyok, Laci. Olykor, mint most is, felnyitom igazmondó lapjaidat korjelenségek, külső-belső nyomások és szirénhangok közben is tévedhetetlen, örök irányt felismerő csupa finomrezgéses, mikro-lélekrezonancia sorsod dokumentumaiként. Én még a láthatók és láthatatlanok, Te a láthatatlan láthatók Odüsszeuszaként.  Hogy együtt legyőzzük az egymásnélküliséget. Abban, Aki ma is elküldheti didergő gyermekeinek a fészek meleget, nem csak Betlehembe. És attól kezdve már csak az Egyetlen felé zarándokolunk egyre izzóbb lélekkel!

(Széki Patka László emlékére, aki most lenne 77 éves)