BOLDOGSÁG ISTEN NYITOTT EGE ALATT BETLEHEM MEZEJÉBEN
BOLDOGSÁG ISTEN NYITOTT EGE ALATT BETLEHEM MEZEJÉBEN
Karácsonyi áthangolódás: a félelemtől a csodálkozáson át a dicsőítésig
Írta Dr. Békefy-Röhrig Klaudia
1976 karácsony szent estéjét Istenünktől
kapott drága ajándékként a palesztinai Keresztyén Békemunka svájci református
munkatársnőivel a titkokat ragyogó betlehemi mezőn tölthettem. Szab ég alatt.
Azon a tájon, ahol egykoron Lukács evangéliuma szerint „pásztorok tanyáztak… a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk
mellett” (Lukács 2,8). Az ő történetük, lelki állapotváltozásuk és a mi
élményünk között voltak hasonló és nagyon eltérő tapasztalások. A betlehemi
nyájuk mellett őrködő egyszerű pásztorok és a lelkészekből, diakóniai munkatársakból
összeállt kis csapat érzelmei között az ezredévek idői eltolódása ellenére
EGYETLEN döntő kapcsolat volt. Az a csodálatos személy, aki miatt Betlehem szó
szerint a Mennyei Kenyér városa lett nekünk is: az egész világnak üdvösséges
szabadítást hozó Úr Jézus földre jövetelének szent helyeként. AKI miatt a
nyitott eget beragyogó csillagfénynél is fenségesebb ragyogás töltötte be azt
az éjszakát. Hiszen az Úr dicsőségének addig nem tapasztalt kiáradása vetült
égi reflektorfényként a pásztorokra. Mivel minden pásztori és mezei tapasztalás
előzménye, nyitánya, oka és forrása az volt, hogy amíg Mária és József Dávid
városában tartózkodván a cenzus, a népszámlálás miatt, eljött Mária szülésének
ideje, „és megszülte elsőszülött fiát.
Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely”
(Lukács 2,6-7). Az emberi érdektelenség, a sorstalanná tevő bűn okozta közöny
és a döbbenetes vakság ellenére és közben történt a páratlan szülés. A
szálláson kívül, az istállóban lezajlott páratlan születés a maga megrendítő valóságával
megelőzte az egykori pásztorok és a mai pásztorok, a „nyájukért a maguk
szintjén felelősek” pillanatok alatt bekövetkező „színeváltozását” vagy
pálfordulását. Ha akkor és ott nem szülte volna meg Mária elsőszülött fiát, az
az éjszaka ugyanolyan maradt volna a pásztorok és az emberiség egyetemes
éjszakájába merülve, mint milliónyi éjszaka azelőtt és valamennyi éjszaka
azután, ami Jézus nélkül múlik el. De Isten akaratából az az éjszaka semmivel
sem volt összehasonlítható. Az az éjszaka Jézus neve által, megszületése révén
áthangolt, teljességgel megváltozott éjszaka lett. A pásztoroknak és az egész
emberiségnek. Ez a születés teljesen áthangolt mindent. Először is azzal, hogy a
pásztorokat körülragyogta az Úr dicsősége. A gyökeresen új azon az éjszakán az
Úr dicsősége volt, ami a még nem látott Gyermekből ragyogott rájuk, Aki a
világért, meg Máriáért és Józsefért, s a pásztorokért jött a világra. Aláhajolt
a kárhozott világért, hogy az életnek, az örök életnek új útját nyissa meg
mindenki előtt, önmagán keresztül. Nem véletlen, hogy a pásztorok a Gyermek miatt
és a Gyermek által rájuk ragyogó dicsőség láttán úgy reagáltak, ahogyan. Az Úr
dicsősége olyan más minőségű fény volt, ami nem csak külső világosságot
jelentett, mint a tiszta égbolt csillagseregeinek rideg fénye. Ez a fény, az
Isten dicsősége úgy ragyogott körülöttük, hogy egyszerre nagy félelem vett erőt
rajtuk. Hiszen ez a dicsőség azonnal tudatára ébresztette őket dicstelenségüknek,
fénytelenségüknek, gyarlóságaiknak, korlátozott emberlétüknek. Újra kiderült,
mint annyiszor az emberiségről és személyes sorsunkról, hogy ha nincs angyali
üzenet: ne féljetek, akkor a riasztó
emberi valóság, amiben úgy ismerték meg önmagukat, amint voltak, minden szépítgetés
nélkül, csak azért nem szakadt rájuk végzetesen, mert az angyal a jó hírt, az egyetlen
igaz és megigazító hírt közölte velük, amely az egész nép öröme lett. Azt, hogy
Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr
Krisztus, a Dávid városában. Ez volt a sorsfordító hír a sorsfordító
születésről, ami kívülről szólt hozzájuk, kívülről befele ható kegyelemként
hangolta át pásztorsorsukat félelemből örömre (Lukács 2,101-11).
A különös tapasztalások, az
üdvösség személyes valóságának a felismerése további belső változásokat hozott a
pásztorok mindennapjaiba. Mégpedig azt, hogy az addig a nyáj melletti őrködés
megszokását hirtelenjében felváltotta bennük az érdeklődés, a szent kíváncsiság,
a még többet megismerés izgalma. „Menjünk
el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr tudtunkra adott”
(Luk 2,15). Ahol a különböző eredetű félelmek közben őszinte, mély Isten-vágy
támad a lelkekben, miután az Úr megszólító hangját meghallották, ott addig nem
tapasztalt érdeklődés támad az Ő dolgai, valósága, kijelentése, a keresztyén
élet és tanítás iránt. A megtérés, az Istenre figyelés vágyának feltámadása a
szívünkben azonnal párosul ezzel az elhatározással: menjünk el Betlehembe, nézzük meg, ami ott történt. Aki a személyes
életfélelmek közepette meghallja az Úr hangját, az valóban elindul Betlehembe:
a kenyér házához, az élő Kenyérnek, és az élet beszédének, a Bibliának a
megismerése felé. A pásztorok meglátták a Gyermeket, és akkor minden igaz és ámen
lett, amit addig hallottak. Mert a hit hallásból van, a hallás Isten Igéje
által – egykoron és ma is. És mindaddig, amíg Isten Lelke emberéletekkel írja a
Jézus Krisztusba és az élő Atyába vetett hit mindennapi történeteit. És Ő írja –
mindvégig, amíg el nem jön.
A pásztorok szürke, éjszakai
változatlanságban töltött élete így változott meg, formálódott át, mozdult ki álló
helyzetéből Istent dicsőítő, magasztaló életté. Olyan Krisztus-minőségű életté,
aminek stációi ma sem kerülhetik ki a megrettenés, a félelem, majd az
érdeklődés, a betlehemi találkozás útját. A Krisztust hallás és a Krisztust látás
személyes, őszinte igényét. És mindennek eredményeként a mennyei felhangolódást,
áthangolódást.
Ott, azon a 46 évvel ezelőtti
betlehemi éjszakán a kijelentés kristálytiszta, önmagától ragyogó, nem
visszfényű, hanem forrásfényű tündöklő Napja, Jézust belénk ragyogó hitélménye,
az imádság, az öröm karácsonyi ajándéka töltötte be valamennyiünk szívét. Ez a
tiszta Isten-ragyogás ma is tart. Lehet, olykor tekintetünk beletéved a félelem
éjszakáinak vaksötétjébe, de az Úr feltündöklő dicsősége láttatta át személyes
sorsunk, körülményeink, történelmi, közösségi napjaink sorstalanságainak az
összefüggéseit. Meg a Jézusban kapott, felkínált szabadítás kegyelmes
lehetőségét és útját. Ezért karácsony első napján, amikor a jeruzsálemi
anglikán templomban kis „pásztornyájunk” azt a feladatot kapta, hogy a
liturgiában ki-ki mondja el vagy énekelje el azt, amire az előző esti betlehemi
mezei éjszakázásban az Úr Lelke elvezette, nekem a Lélek ezt adta: Itt állok jászolod felett, Jézusom, szerelmem…
És minden karácsonyon azóta is ezt a „pásztoréneket” énekli a szívem, azzal a
felajánlással, amivel a hajdanvolt pásztorok nyomán Bach komponálta istenes
muzsikáját, Paul Gerhardt fogalmazta meg versében: Vedd
elmém, lelkem és szívem, / Hadd adjam néked mindenem, / Hogy kedves légyek
néked!
Boldogító karácsonyi felhangolódást,
áthangolódást, felajánlkozást kívánok mindenkinek!
Comments
Post a Comment